Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)
1883-10-14 / 41. szám
650 fában részesíti a hazai kormány, sőt 1876-ban Svájcba küldi újabb tanulmányokra. Tanári pályáját 1853. évi október 3-dikán kezdte meg Kassán, az államgimnáziumnál. Korán feltűnt alapos képzettségével, paedagogiai érzékével s már akkor nemcsak a volt tanítvány hódította meg a jeles mestereket, hanem a talentum a köztiszteletre gyúló közönséget és elöljáróságot is. Innen magyarázható az, hogy 1860-ban a helytartó-tanács kész biztosítéknak veszi a fiatal tanár előtanulmányait egy oly tanügyi kérdés elintézésére, melynek mai korunk is sokak fáradozásától teszi függővé gyümölcsöző voltát: gimnáziumi tantervet dolgoztat ki vele. Jutalma a lőcsei kir. főgimnázium igazgatói állása lett 1861-ben. Nehéz feladat jutott itt ki neki: nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy renoválja az intézetet, magyarosítsa a közszellemet. Fiatal erők sorakoztak köréje, tele a föllendülő hazaszeretet érzetével, tettvágygyal, nemes hévvel; valóságos problémaként tárult föl előttük a helyzet; hangyabolyba nyúltak, melynek feldúlása csak azokra nem hoz veszélyt, kik módját értik a nehéz küzdelemnek. Mondjuk-e, hogy Wiedermann tapintatos vezetése a legszebb sikert aratta. Az elhanyagolt intézet lábra állt, tanulóinak száma azonnal megkétszereződött (400), máig is viruló tápintézete (alumneum) pedig örök emléke az ifjúi lelkesedésnek és ügyszeretetnek. Aki pedig a lőcsei, hazai terményekben gazdag természetrajzi múzeumot megtekinti, a legkellemesebb meglepetésben részesül : egy szakember magánszenvedélyének látja benne nyomait, ki elvonul pillanatra teendői halmazától s lopva áldoz búvárkodó szellemének. 1865-ben Wiedermannt tanügyi enquéte tagjaként látjuk szerepelni. Részt vett a közoktatási reformmunkálatokban s hogy tágabb tért nyerjen lankadatlan buzgalmának, rögtön Pozsony várost jelölte ki számára az uralkodó kegye. 1863-tól kezdve hosszú évsorozaton keresztül a pozsonyi kir. k. főgimnázium igazgatása foglalkoztatja a jeles tanférfiat. Neve sok helyütt ismeretes ; valahányszor középiskolai reform-kérdések (1883) szüksége merül fel, az elsők közt pillantjuk meg, kik mélyreható eszméikkel üdvös változtatások életadóivá lettek, tudományossága szakemberektől méltányolt irodalmi működésben termi meg gyümölcseit. Itt csak röviden jelezhetjük a szak- és folyóiratokban közölt cikkeinek vagy tanulmányainak egész sorát, nemkülönben «A villamosság története» című úttörő munkáját, sokoldalú működését pedig alig körvonalazhatjuk annak jelzésével, mit köszön neki a modorn állami tanítóképző-intézet, melynek igazgató-tanácsosa, mennyi tisztelet környezi a katonai önkénytesek vizsgálata körül kifejtett érdemeiért és a pozsonymegyei iskolatanács, a pozsony-városi reáliskolai hatósági bizottság, valamint a r. kath. kegyúri bizottság mily tevékeny tagját tisztelte személyében 1876-ig, mikor ismét magasabb fokra vált munkássága szükségessé. A vallás- és közoktatásügyi miniszter az ujonan kikerekitett pozsonyi tankerület id. főigazgatóságával tüntette ki s korábbi állásának vezetésével is megbízta. Az érdemekben dús férfiú áll ezóta szemünk előtt, kinek kettős teher nehezül vállára, de fiatal buzgósággal néz még újabb munkálatok elé. Az, hogy a bécsi cs. kir. geológiai intézet levelező tagságára hívta meg, a magyarországi Kárpát-egyesület pedig díszes választmányába léptette, csak a csodálatot növeli lankadatlan törekvései iránt, de legkevésbbé sem mentette ki a tollat, mely érdemeinek gyenge visszatükrözésére vállalkozik. Egy újabb nemzedék beszélhet majd nyitó szelleméről, ifjúsági segélyző-egyesületek létesítésében nyilatkozó emberszeretetéről és arról a meleg odaadásról, melylyel tanártársai és tanítványai bajait orvosolgatja. Az életíró tiszte szerint közel magunkhoz kellene még idéznünk ez őszbe borult alakot, hogy családi körében, a szeretet közvetetlen hatása alatt lessük meg napjai folyását s figyeljünk ama belső okokra, melyek a nyílt pályán is megőrizték lelke önzetlenségét; le kell azonban mondanunk e szives munkáról, mert úgyis érthetőbben szólt a szeretet szava, mikor az Magyarország és a Nagyvilág ovációktól nem hitt, és nem akart tartózkodni. Aztán az öröm érzete is megállítja tollunkat, hogy az évek hosszú sora vár még reá s a mi jubileumán közelismerés volt, tulajdonkép csupa bizalom akar lenni emelkedéséhez. A sajtó kellemes dolgot végez, mikor maga is tolmácsául szegődik a jubiláló közönségnek: bemutatja az érdemesek képét, kiknek a nemzet hálásan jelöli ki emlékét. T. s. Tárcalevél a német fővárosból. (Kis színházi botrány. Még egyszer a német színház. Don Carlos megfelezve. Újdonságok. A kutyák nagy napja) Monumentális együgyűségnek az olyat nevezzük, midőn valaki, kitől már megszoktuk az ilyesmit, önönmagát fölülmúlja. Nos hát! Zell és Genée urak, a legújabb Strausz-féle operette szövegírói, önönmagukon túltettek. Amit az «egy éj Velencében ” című operettben a közönségnek feltálalnak, az már nem is a józan észnek agyonsulykolása, mint inkább próbatétel arra nézve, mit bír el megrázkódás nélkül a mai színházlátogató közönség idegrendszere ? A próba fényesen sikerült. Az első előadást követő napon sorban bejártuk az idegbántalmak gyógyítására szánt intézeteket: egyetlen egy sem mutatott feltűnő szaporodást kliensek dolgában. Fényes bizonyítéka annak, hogy nem jól vannak informálva, kik századunkat «ideges» századnak nevezték el. De azért mégsem folyt le egészen simán a dolog. Több helyütt hatalmasan protestált a közönség a szöveg intenciói ellen, csak egy helyen értettek egyet a szerzőkkel. Ott ugyanis, hol Zell és Genée urak valóságos macska-szerenádot hoznak a színpadra, a türelméből kifogyott publikum macskazenével kedveskedett nekik. Az egész parker felállott, percekig tartó fütty- és pisszegés-egyveleg túlharsogta a zenekar játékát, az egész színház visszhangzott azon kiáltástól, hogy «csend legyen ott a színpadon! elég volt ennyi is az ostobaságból !» A zenén is meglátszik, hogy éltének legválságosabb napjaiban írta Strausz. A humor erőltetett, a dallamok forrása kiszáradt, a reminiscentia dominál. De azért maradt még elég, hogy tisztességes szöveg segélyével a középszerűnél tán jobb sikert is lehetett volna elérni, így azonban csak a mester iránti tekintet óvja meg attól, hogy máris le nem vették a játékrendről. Pedig sok reményt fűzött igazgatóság, szerző és szövegírói ikerpár ezen operettéhez. Utóbbiak a náluk divatos szerénységgel máris előre kivették részüket a dicsőségből. Rábírták az igazgatót, miszerint tegye ki arcképüket a függönyre. Szívreható látvány a két úri plagiátor egymás mellett. «Szinte belopja magát e két arc az embernek szivébe!» jegyzi meg egy gonosz élcekről ismeretes színházi referens. Még mindig a «német színház» az, mely a művészeti érdeklődésnek oroszlánrészét veszi ki. Nem akarunk a telt házakról szólni; ilyesmi néha ott is csinálódik, hol az igazi érdem nem szerez koszorút. De a merre járunk, a népnek minden osztályában, csakis róla folyik a szó. Bizonyítéka annak, hogy népszerű eszmének népszerű kiviteléről van szó. Az eddigi hét előadás a három nemzeti költő, Goethe, Schiller és Lessing, kultuszának volt szánva. Sok érdekes kísérlettel volt ez egybekötve, sok furcsaság is tűnt fel, mi különben el sem maradhat, ha ennyi hatalmas művészi egyéniség sorakozik egymás mellé. De kitűnt az is, hogy mindegyikben megvan a jóakarat önök egyéniségét a közérdekhez szabni. Ha például Barnay úr, a hősök képviselője, arra bírható, hogy «Barnhelmi Minában» öreg őrmestert játszon, ez mindenesetre nagy önfeláldozásról tesz tanúságot Különösen kitűnik minden lépten-nyomon azon igyekezet, hogy az újabb, a közönség előtt ismeretlen erőket előtérbe állítsák. Már szokatlanságánál fogva is elismerést érdemel a művészi erők fejlődését célzó ezen eljárás. Kevésbbé dicsérendő azonban a különcködési szellem, mely itt-ott az igazgatóság egyes rendszabályaiban és határozataiban üti fel fejét. Csak a színészeket illeti a panasz, ha a tapsot akarja kiirtani az igazgatóság, de már a publikumnak is van ahoz beleszólása, ha Schiller «Don Carlos-át» két részre osztva, két estén akarják előadni. Megmutattaau 1o - úr Budapesten, miként kell egy estnek szűk keretébe nem egészen illeszkedő színdarabbal elbánni, hogy úgy a költő mint a színpad jogainak elég létessék. Egészen új felfogás azonban az, ha száz évvel egy darabnak első előadása után, és miután ez már számtalan előadás által bizonyos színpadi alakot öltött a közönség szemében, az eszmefonalnak erőszakos kettéválasztása által új érdeket akarnak neki adni. Rossz ízlésről tesz tanúságot az ilyen különcködési viszketeg, alapos remény kecsegtet, hogy a német színháznak csak izolált és többször aligha ismétlődő félrelépésével állunk szemben. Az új saison számos változást idézett elő a színházi életviszonyban. Valóságos népvándorlásával kezdődött a múzsa hadainak. Az operettet kiszorította a klasszikus múzsa a Friedrich-Wilhelmstädti színházból, mire az viszont azzal állott boszút, hogy a népszínműnek egyik bástyájában ütött tanyát. A Wallhalla színház, eddig kisebbrendű cirkusz, a francia operetttnek vált otthonává. Krollnál, hol eddig operai fecskefészek volt, most a Residenztheaterrel vetélkednek a francia ízlés ápolásában. A Centraltheater pedig egészen becsukja kapuit jövő évig, midőn a mostani igazgató ismét átveszi az ideiglenesen megunt kormánypálcát. Csaknem elfelejtettem! Szeptember utolsó napja emlékezetes ünnep volt a német főváros valamennyi úrhölgyére, kiknek szíve a mopszlivilágért rajong. Ezen napon jár le a keserű rabiga, mely három kánikulai forróságú hónapon át a kutyavilágra nehezül Három hónapon át csak pórázon vezetve jelenhetnek meg a nyilvánosságban, csak szeptember 30-a könnyít a szomorú sorson. Ünnep napja ez minden családra, hol a négylábúak kultuszának hódolnak. Phillax, nemcsak hogy a legjobb sülttel traktálódik, de még koszorúban is részesül, akár egy kecsesen lejtő ballerina. Az egész város hasonlít egy nagy cirkuszhoz, melyben tudós kutyák az őket illető megtiszteltetésben részesülnek. Mondják, hogy jövő évre monstre táncvigalommal nyitják meg a «szabad» saisont. Tyras úr, a birodalmi kutya is megjelenését helyezte kilátásba. Lady patronesse tisztjére egy másik, szintén hírneves egyéniség ígérkezett; ő felsége I. Hector, a kutyakiállításnak arany éremmel kitüntetett mopszirsága. Ezen érdekesnek ígérkező bál parket a tisztelt tudósítók figyelmébe ajánljuk!Tábori Róbert. 41. Szám. Délmagyarországi nők. — Szerb leány. Oláh cigány leány. — — 619. lap. — Két festői népalakot mutatunk be Dél-Magyarországból. Mind a kettő barna, fekete hajú, fekete szemű; az egyik rác devojka, epedő nagy szemével, hajában gyöngygyel és arany bojttal, aranyos dolmánykában. Mindent magára akaszt, ami fényes, csillogó; eleme a fényűzés, melyet természetes szépségének emelésére fordít. A másik ellenben rongyos ruhában ül előttünk: ajka csücskébe fogja a fapipát; ékessége két sor álkotás; karján és kendőjén szedett-vedett aprópénz. A kártyavető oláh cigány-leány ez, élesen markirozott vonásaival, melyek az érzéki szenvedély kora felébredésének és uralkodásának jelei. Jó fogás. — 652. lap. — Megkezdődött a vadászat, s ezzel Hektor uralma is. Nemes a származása. És mintha ezt tudná, büszkén viseli magát a többi vizsla- és kopótárssal szemben. Kitűnő nevelésben részesült, idomitása nem lehet tökéletes. Nagyszerű a szimatja, kifogástalan az állása, s olyan apportolót keresni kell hét megyében, amilyen ő. Most is egy kitűnő fogás van a szájában. Magasabbra emeli szép, rozsda tarka fejét, fekete orrát, hogy messzire kilássák a fűből a kövér zsákmány, mely még él ugyan, de moccanni sem bír az ijedtségtől.