Magyarország és a Nagyvilág, 1884 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1884-01-27 / 4. szám
50 Arany János legnagyobb fordítója. A nagy költők, kikre hazánknak büszkén lehet tekinteni, külföldi hatásukat nagyrészt ama férfiaknak köszönhetik, a kik a műforditás pálmájáért küzdve saját egyéniségöket mások szolgálatába bocsátották s költőink tolmácsolására vállalkoztak. S ezen férfiak sorában kell említenünk Sopron városának nemrég elköltözött derék lelkészét, Kolbenheyer Mórt. Ő volt az, kinek Petőfi és más magyar költők sikerült fordításain kívül különösen a Toldi-trilógia remek átültetését köszönhetjük és azért a magyar műfordítás történetéhez szolgáltatunk adalékot, ha életének folyását néhány vonással megvilágítjuk. Ha a lelkész érdemei kevésbbé élesen fognak kidomborodni, ne lássék az hanyagságnak, hanem amaz álláspont szigorú szemmeltartásának, melynél fogva mi az irat, és ott is elsősorban a műfordítót választottuk jellemzésünk tárgyául. Kolbenheyer Mór Sziléziában látott napvilágot, Bielitz nevű városkában 1810. július 17-én. Szülei szerény anyagi helyzetben éldegélő iparosok voltak, kiknek nehezükre esett fiuk tudomá-nyos pályája, de azért semmi költséget sem sajá tnáltak gyermeküktől, melyből a nagyratörő szellem szikrái már is ki-kicsillámlottak. A protes-áns tanügy kosmopolitikus szokásainak megfelelőig a kis Kolbenheyer nyolc éves korában az evangélikus kollégiumba került Eperjesre, majd Késmárkra, ahol anyjának nővére, Görgey Vilma asszony (Görgey Arthur tábornok anyja) nemesítő befolyásával azon áldásban részesíté az élő gyermeket, melyet a nemes hölgykebel a fogékony ifjú szívre mindenkor gyakorolni szokott. Egyszerre mint derült égből lecsapó villám, azon hit találta a törekvő tanulót, hogy szüleit anyagi veszteség érvén, haza kell térnie és alig izmosodó erejét családi üzletüknek kell szentelnie. A gyermekifjú, kiben a kötelesség érzete már akkor is ki volt fejlődve, pillanatig sem tétovázott és elhagyta a forrón szeretett iskolát, de otthon mindig a tudományos pálya eszménye lebegett körülötte és álmaiban a lelkészi pálya jelent meg lelke előtt, melynek képét atyai barátja és tanítója Schwarz Mihály oly szépen tudta előtte vázolni. Ugyanazért alig tisztult némiképen az anyagi láthatár, Kolbenheyer már is visszatért a tudományos pályára és azt Bécsben és Berlinben végzett theologiai tanfolyamokkal tetőzte be. Az utóbbi városból hívták 1886. tavaszán Eperjesre lelkésznek, ahol nem meszsze a Garaffa által protestáns vérrel öntözött vesztőhelytől első beszédeit mondotta, telve tűzzel és lelkesedéssel minden iránt, ami harcot jelent a korlátoltság, zsarnokság és lelkiismereti türelmetlenség ellen. Eperjesen, ahol a gyermek szemei először látták a tudomány örökigaz csillagát, ott nyílt meg az ifjú kebele is a vonzalomnak, a férfiúé a családi boldogságnak. Nőül vevén Medgyaszay Kornéliát, boldog tűzhelyet alapított magának, melynél az évek röpke pillanatok módjára siettek el a lelkipásztor és költő feje fölött; de a korszak az érettségben mindig előbbre haladt és a haza egén tornyosuló felhők ép akkor kezdettek fenyegető jelleget ölteni, midőn Kolbenheyer 1816-ban Sopronba került lelkésznek. Itt a Fertő mellékén, hol Rusztnak ó bora pezsgett, az erekben, az alkotmányos küzdelmek héroszainak (egy Felsőbüki Nagy Pálnak és Széchenyi Istvánnak) szelleme a szivekben, itt mondotta remek beszédeit és 1847. január 25 én azt a nevezetes pohárköszöntőt, melynek két strófáját ide igtatjuk, mert szerzőjét köteteknél jobban jellemzi: Igen, egység és türelem Bár más a nyelvünk szüntelen; Akár német, akár magyar, Ha szent helyen szent szót takar: Mindegy, csak adjon jó szivet Véres polgári harc helyett Igen, egység és türelem, Habár sokféle hit terem Rómába, Genf és Wittenbergben Végtére egyetértnek egyben, Túlesni bűnös rabigán, Hát a korunk vaj’ most kivan ? Ezt a hangot akkor nem szerették és azért midőn a nagy küzdelem bekövetkezett, Kolben- hever tudtán kívül már is nagy veszélyben forgott. A fiui kegyelet máig őrzi azt az elfakult papírlapot, melyen a «mantuai hóhér» az ifjú papot halálra keresve körözteti. Sopron városának legnagyobb erélyére volt, szüksége, hogy szeretett lelkipásztorát előbb a halál rémképétől, majd a bilincstől megszabadítsa. Végre visszatért hívei közé és minden igyekezetét a heves küzdelem által okozott sebek gyógyítására fordítá. Nincs nevezetes újítás, nincs alapítvány, , amely nem egészen vagy részben neki tulajdonilandó. Az evangélikus árvaház, a tanítóképző- Г intézet, az evang. templom stylszerű tornya, melynek alapkövét ő szentelte be, megannyi ércnél maradandóbb emlékei Kolbenheyer soproni pásztorkodásának, nem is említve az iskolaépületet, melynek imént épült falait már csak az elhunyt koporsója pillanthatta meg. Így működött a jeles férfiú, tevékenységében hasonlítva a selyembogárhoz, mely annál több fonalat bocsát, minél közelebb van halálához, miglen egyszerre egy kemény csapás megtörte és az ágyba döntötte. Agg korának büszkesége, a Mátyás templom restaurálása körül oly nagy érdemeket szerzett fia Ferenc meghalt és ezt a veszteséget a gyászoló apa nem tudta kiheverni. Fogyott és hervadt, dalt fűzve dalhoz, dolgozva a betegágyon, de biztosan, migten az 1884. év negyedik napján ravatalát állottuk körül. 74 év nagy idő és mégis megrendülve vettük ezt, hiszen nem ihéz volt elhinni, hogy az meghalt, ki oly bizalommal, oly megnyugvással várta felgyógyulását. Hátra van még költői, illetőleg műfordítói pályájának áttekintése. Eredeti költeményei közül az epikai «A hársak alatt» című és «Tetrastichonai» (vierzeilen) érdemelnek dicséretes említést. Az utóbbiak, melyek epigrammatikus fordulattal tárgyalnak politikai, irodalmi és egyéni körülményeket, valósággal külön műfajt inauguráltak, melynek jelleme a változatosság, célja egy mélyen érző szívnek lyrai önmegadása keserű csapásokba. A négyszáz Tetraszichon első két százada feledhetetlen neje emlékének volt szentelve, a két utolsóban pedig kórágyának megható költői naplója merül fel előttünk. A magyar nemzet körül azonban mint műfordító szerzett magának Kolbenheyer hervadhatatlan füzért. Kisebb fordításaitól (Petőfi költeményei, stb.) eltekintve, főleg a Toldi-trilógia az, melyet Kolbenheyer úgy ültetett át németre, hogy legnagyobb epikusunkat méltó színben látja egy nagy közönség, a német, melynek karjai közé hazánk számos polgára — bár sajnálatunkra, de tagadhatatlanul mégis — sorakozik. A Toldi-trilógia első részét (a «Toldi»-t) már 1855-ben világgá bocsátotta és már ezen fordítás oly mintaszerű volt, hogy az epikus költészet egyik legnagyobb ismerőjének, Hebbelnek ajánló soraival homlokán jelent meg. 1856-ban következett a «Toldi esté»-je és a lefolyt évben a «Toldi szerelme», melynek fordítására úgy látszik az elhunytat korán elköltözött fia, Ferenc kérte. E nagy munkát méltányolni túlesik a nekrológ keretén, de különben is csak az érezheti át a fordító érdemeit, ki őt a kórral küzdve ágya szélén virrasztani és a nagy költő szavait saját fogékony lelkében reprodukálni látta. Valóban a költő szavai jutnak eszünkbe, ki a dalt a gyöngyei, a költő szivét a beteg kagylóval hasonlította össze és bámulva kell a lélek önállóságának e bizonyítéka előtt megállanunk, mely foszladozó hüvelyében ekkora munkára képes volt. Latkóczy Mihály. Magyarország és a Nagyvilág. 4. Szám. Egy végzetes megbízás. — Elbeszélés. — Irta Doxátli Berci. (Folytatás.) — Hagyj fel avval a rossz tréfával: nem vagyok én iskolás gyerek, elég hogy tudom. — No, no, csak ne türelmetlenkedjél! Képzeld csak atyuska, csakhogy a kérdéseket kikerülje, még jegygyűrűjét is szalagon hordja a nyaka körül. Olyan emberhez bajos is aztán kérdést intézni! — Gyermekek vagytok, szólt jókedvűen a tanácsos, az egyik tizenkilenc, a másik egy híj,ján busz! Aztán én azért vesztek össze oly könnyen, mert egyformák vagytok ! — Ön hizeleg nekem, bácsika, mondám udvariasan. — De nekem nem, feleség Janka, én ki nem állhatom az ilyen szeszélyes embereket. Szerencsére Ilkának vagy jegyese s nem nekem, mert ő sokkal elnézőbb mint én. Ilka csengő pillantást vetett nővérére. — Igen, folytató a csintalan leány, csak a te kedvedért vagyok én is elnéző iránta. De azt előre mondhatom, hogy sok bajod lesz még vele, ha idején meg nem javítod, rá kell szoktatni őt, hogy csak akkor feleljen, ha kérdezik s kezét felém nyújtva kérdező: Tehát megbánod bűneidet? — Tiszta szivemből, felelém, forró csókot nyomva kezére. — Ez elegendő. Most kérj bocsánatot Ilkától is és öleld meg ! Még nem láttalak bennetteket ölelkezni, hadd lássam, hogyan megy az ? Mondanom sem kell, hogy a csintalan Janka e kívánsága mondhatlan zavarba ejtette a szegény Ilkát, ki remegve és lesütött szemmel közeledek felém. Az isten tudja, mennyire égett a lelkemen ezen ölelés! — Hm, kezdetnek megjárja az ilyen szeleburditól. Bizony azt hinné az ember, hogy először teszi, birálgató Janka. — No hát, úgy látom szent a béke! szólt közbe a tanácsos úr, csak soká tartson! Gyere most velem, Károly, az istállóba, tegnap vettem egy lovat, majd meglátom, értesz-e a lóhoz is úgy mint a bécsi hölgyecskékhez ? — Ugyan hagyjatok már egyszer békét a szegény fiúnak! vágott közbe a jó néni. Hisz nincs egy nyugodt perce! Majd a kalendáriumból examináljatok, majd meg a lónevelésből, még csak az kellene, hogy én is kikérdezzem a konyhai tudományból! Fogadj szót nekem, fiam, adj nekik mindig igazat, bármit is mondanak, mert különben oktondinak tekintenek ezek a csintalanok ! — Az úgyis megeshetik rajta, mamácska, ingerkedek Janka, pardon! elfelejtettem, hogy szent a béke! Miután megnéztem volt a lovat és kicsit sétálgattam a tanácsossal, lementem a kertbe, hol nemsokára Ilkával találkoztam. Midőn megpillantott, elhalványult a szegény s én kezénél fogva odavezettem őt egy közel álló padhoz. — Bátya, szólt egy kissé nekibátorodva, te talán csodálkozol, hogy e titkos találkozásra kértelek; de ha tudnád, mily nehezemre esett e lépés, bizonyára megszánnál engem. — Kisasszony, mondám meghatottam én tartozom önnek felvilágosítással és örömest ragadom meg az alkalmat, hogy . . . — Oh, ne ebben a hideg hangban, kedves Károly, zokogá Ilka, én nekem kell te előtted valamit nyilvánítanom, mely után — félek