Magyarország, 1964. július-december (1. évfolyam, 23-48. szám)
1964-12-27 / 48. szám
art A képlet látszólag azonos. Továbbra is egy férfi és egy nő lép házasságra, s az igent állami szerv előtt mondják ki. Tévedés volna azt hinni, hogy épp a házasság a kimozdíthatatlan archimedesi pont, minden változik, de a férfi és a nő szerelme örökké egyforma marad. Napjainkban még sok a hagyományos elrendezettségű család és eléggé erős a konzervatív családrend hatása. Jelentős a száma azoknak a családoknak, ahol a feleség kizárólag a háztartás vezetésével és gyermekneveléssel foglalkozik. (Az 1960. évi népszámlálás adatai szerint a feleségek 62,6%-a eltartott volt. Azóta azonban a munkát vállaló nők száma jelentősebben emelkedett, s az említett felmérés eltartottként szerepeltette még a mezőgazdasági kisegítő családtagokat.) A háztartásvezető feleség számára igen kedvező a házastársi vagyoni viszonyok hazai rendezése. (Például a négyezer forintot kereső bányász, s kizárólag otthon dolgozó felesége 50—50%-ban részesednek mindabból, amit együttélésük alatt a férj keresetéből vásároltak.) A házasság megromlásakor, a válás során azonban a legtöbb aszszony igyekszik önálló megélhetéshez jutni, 1962-ben az életközösségek megszakadásakor a feleségek 29,2%-a volt eltartott, viszont a bontóperi kereset beadásakor már csak 17,2%-uk. Úgy tűnik, hogy a törvényhozói szándék ellenére kiveszőben van a házastársi tartás intézménye. (Van, aki ma is nőtartást mond, holott a tartás a munkaképtelen férjet is megilletheti.) Az összes felbontott házasságoknak csupán 1%-ában ítéltek meg a bíróságok az utóbbi időben házastársi tartásdíjat. Kevesen gondolnak arra, hogy esetenként, s persze, rendszerint csak átmenetileg az a munkaképes feleség is tarthatna igényt a tartásra, aki kisgyermekét személyesen gondozza, és másra nem tudja bízni: nem tudja bölcsődébe adni, nincs nagyszülő, aki vigyázna rá. A férjhezmenő nők között inkább az alkotó tevékenységet kifejtő aszszonyok között fordul el, hogy a házasságkötés után is megtartják leánykori nevüket. Az asszonynév viselésének hagyománya erősebb, mint a jogszabály által adott új lehetőség. Viszont számos elváló nő mond le önként férje nevének viseléséről, mintegy demonstrálva, hogy új életet akar kezdeni. De a formai szabályoknál fontosabb a házasság belső viszonyainak az alakulása. Hosszú időn át a szocialista házasság elemeit leszűkítettük egy-két igaz, de közismert megállapításra. Az érzelmeken nyugszik, s nem vagyoni érdeken. Kényszer helyett: szabad párválasztás. Ezzel együtt a házasság anyagi, vagyoni tartalmát le is becsültük. Napjainkban pedig egyre több család szerez olyan tartós fogyasztási cikkeket, amelyek értéke, egy élet munkája alapján egyáltalán nem jelentéktelen. Tény az, hogy ugyanakkor fejlett nyugati országokban is egyre nagyobb tömegek házasságának anyagi alapja, a csupán fogyasztási közösség. A kistulajdonosok számának rohamos csökkenése mellett a bérből, fizetésből élő rétegek köre egyre szélesedik. (E folyamat hatását el is túlozzák egyes nyugati szociológusok, amikor a nyugati házasságok válságáról azért beszélnek, mert a család ma már egyre inkább csak fogyasztási és nem termelői közösség. Ritkábban elemezzük a házasság vizsgálata során azt az alapvető, meghatározó folyamatot, hogy nálunk a család mind kevésbé szigetelődik el a közélettől. A magánháztartás társadalmi háztartássá alakul át, az egyéni gyermeknevelés társadalmi neveléssé. Oldódik a család izolációja. Megnő a családtagok függetlenségi igénye. Az elidegenedett család sajátos összetartó ereje a szorongásérzet. Ennek fokozatos háttérbe szorításával új tünet jelentkezik: az egyéni életvitel igénye. Időben a házastársak ma kevesebbet vannak együtt, mint akár 30—40 évvel ezelőtt. Külön munkahelyeken dolgoznak, külön világban élnek, ha nincsenek odahaza. Sőt, az otthon töltött idő alatt is polarizálódik a családtagok tevékenysége. Tömeges méretű a továbbtanulás, szervezetlen formában is, mint például az olvasási igény megnövekedése. Ennek a viszonylagos függetlenségnek erősödő jele a házastársak részéről, hogy külön helyiségre, de legalábbis külön szobasarokra vágynak. A házasság kollektív jellemformáló tartalma nem veszít a hatékonyságából, de más kohéziós erők fognak működni és más módon. Egy egyéniség akarata kevésbé meghatározó erejű, de megnő a másik észszerű befolyásának lehetősége. Ma ezek a vonások csak még elemekben találhatók meg. Jobban a szemünkbe tűnik viszont a kollektív tevékenység végzésének hiánya. A „második műszak” problémái. Egy reprezentatív statisztikai felmérés adatai szerint a magyar férfiak többet segítenek a háztartásban, mint a hagyományosan udvariasnak ismert francia férjek. A férjeknek 35%-a segít a háztartásban, ha az asszony is kereső. Ha az asszony csupán otthon tevékenykedik, a férfiak által nyújtott segítség 15%. Ha a házasságból gyermek nem született, a háztartási munkák 80%át a kereső feleség látja el. Úgy tűnik, a férjek segítsége ma ott válik hathatóssá, ahol már-már elviselhetetlenül nagy teher hárul a feleségre. De sem a férj, sem a többi családtag segítsége nem éri el általában a feleség által házimunkára fordított időt. A segítségadás többnyire spontán. Eléggé kevés családban tervezik meg tudatosan az otthoni feladatok ellátásának megosztását. S úgyszólván általános, hogy a nagyobb gyermekek háztartási segítsége egészen minimális. A ma gyermeke önállóbb, s erősebb a függetlenségi érzése. Sok tényező mellett nem kis mértékben táplálja ezt az, hogy az általános iskola ötödik osztályától kezdve igen magas a napközben felügyelet nélkül tartózkodó gyermekek száma. A kereső anyák 5—8 osztályos gyermekei közül 30,4%-uk napközben egyedül tanul, vagy pajtásaival van együtt. Ezek jórésze „kulcsos” gyermek. Meglepő adat: a szülők napjainkban gyermekük nevelésére átlagosan milyen kevés időt fordítanak. Kereső nőknél a gyermekkel való foglalkozásra fordított idő még több gyermek esetében sem éri el a napi másfél órát. Nagyobb gyermekekkel a kizárólag háztartást vezető nők is keveset foglalkoznak: 11—14 éves gyermekkel átlagosan csupán alig tíz percet. A gyermeknevelés jobban társadalmasodott, mint gondolnánk. De időnként konfliktusok forrása az, hogy egyes szülők már nem foglalkoznak eleget serdülő gyermekeikkel, a közösség pedig még nem tud eleget nyújtani nekik. Átalakul a házasság belső tartalma. Korunk házasságainak és válásainak története: a kispolgári házassági elképzelések alkonya. Romlik az ösztönös, a konzervatív családrend. Másfajta alkalmazkodásra van szükség, amelynek váza a mellérendeltség, az alárendeltség helyett. A szocializmusban gondosabb a társadalmi revízió a válás felett. Ez paradoxonnak tűnhet, hiszen a régi szabályok sokkal bonyolultabbak voltak. A látszólagos bonyolultság mögött azonban az volt a társadalmi valóság, hogy nálunk a házasságok felbontása több mint 700/6-a az úgynevezett „hűtlen elhagyás” alapján ment végbe. Ez a bontóok lehetővé tette, hogy a házastársak házasságuk megromlásának okait ne tárják fel, s a bontás gyakorlatilag a legtöbb esetben a felek megegyezésén alapult. 1945 után az addig csupán burkolt formában érvényesíthető közös megegyezés nyílt elismerést kapott: a közös megegyezés minden egyéb körülmény vizsgálata nélkül elegendő volt legalább két éve fennálló házasság felbontásához. Az immár több mint tízéves családjogi törvényünk szakított a régi gyakorlattal, önmagában a házastársak közös megegyezése nem elegendő a házasság felbontásához. Hangsúlyozza ezt a Legfelsőbb Bíróság közelmúltban kibocsátott 3. számú irányelve is. E szabályozás azért életszerű, mert nem minden bíróság elé kerülő házasság végérvényesen halott kötelék már. Az utolsó öt évben a házassági perek 30,8%-a végződött a per megszüntetésével. Ez betudható a házastársak önkéntes kibékülési szándékának és az erre irányuló céltudatos állami tevékenységnek egyaránt. Ha azonban mindkét házastárs őszidén, megfontoltan, önkéntesen ragaszkodik a házasság felbontásához, ez az akarati egyetértés jelentős körülmény. Erre mutat az az adat is, hogy az utóbbi öt év átlagában a peres felek csupán 25%-ban éltek fellebbezéssel a bontást kimondó rendelkezés ellen. De ha a bíróság a keresetet elutasította, az esetek 62,2%-ában fellebbezést jelentettek be. Ha a házastársak egyetértése a házasság felbontása tekintetében végérvényesen komoly, szükségtelen valamennyi válóperes szennyes kiteregetése. Ez lehetőséget ad a humánusabb elválásra. De a házastársak akarati egyetértése nem automatikus bontóok. Azt külső körülményeknek kell megnyugtatóan alátámasztaniuk. Ilyen lehet például az, hogy hoszszú ideje, a közeledés minden jele nélkül külön élnek, közös lakásukat is elcserélték. Felszámolták háztartásukat, megosztották a közös szerzeményt. Megnyugtatóan rendezték közös gyermekük sorsát, elhelyezését, tartását. De nem fogja méltányolni a bíróság a könnyek által kisajtolt egyetértést, soha sem lehet például „alku tárgya” a gyermek. Éppen ezért az új bontóperes gyakorlat nem eredményezheti a „könynyebb” bontást. Ellenkezőleg, ha a bíróság nem fogja a házasság egészét aprólékosan feltárni, akkor sokkal szemmel láthatóbb külső jelekre van szüksége, hogy megnyugtatóan elbírálja, végérvényesen halott-e a házasság. _ A jelenleg folyamatban levő ügyek nagy része a régi mederben folyik, az akarati egyetértésre alapozott bontóperi keresetek száma ezidáig nem magas. DR. CSÍKI OTTÓ Családjog Új a házasságban Önállósodási áramlat ! Válás képmutatás nélkül VÁLÓPERES FELEK A MARKÓ UTCAI TÖRVÉNYHÁZ ELŐTT A házastársak külön szobasarokra vágynak MAGYARORSZÁG 1964/48 19