Magyarország, 1965. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-14 / 11. szám
Mindenki találkozott velük, ha nem is lakik Baján vagy a Dráva környékén. Az öregebb nemzedék első iskolai emléke: a falon a kép . Dugovics Titusz magával rántja a törököt Belgrád, azaz Nándorfehérvár falairól. Az emlékek később sokasodnak a Zrínyiászban: oly vitézek forgatták a kardot, mint Juranics és Radivoj. Negyvennyolc lobogója és az aradi kivégzőhely emlékeinkben összeforrott Damjanich János nevével. Délen járva ilyen mondatokat hallani: „Igyom u Baju, kupityu gyereku kalapu” — megyek Bajára, kalapot venni a gyereknek. „Koliko si zardio juce? (Mennyit kerestél tegnap?) — Jedán munkaegységi tri tizeda.” (De ezt talán már le se kell fordítani.) Hazánkban több mint százezer délszláv él. Horvátok 90 ezren, szerbek nyolcezren, szlovének az ország délnyugati sarkában mintegy hétezren. 98 községben tartják őket számon, s nevezik őket bunyevácnak, rácnak, sokáénak — aszerint, honnan érkeztek, melyik délszláv nyelvet beszélik. Az északnyugati határon Horvátkimle és Bezenye környéke a legészakibb délszláv településünk: régi horvát főurak jobbágyaiként kerültek a Fertő-tó szomszédságába, jutott belőlük a burgenlandi községekbe is. Zalában és Vasban folytatódik a szláv községek gyér lánca. Somogyban Lukácsa, Potony, Tótújfalu és Szentborbás, Baranyában Felsőszentmárton veszi át a stafétabotot; a megye faluiban hallgatják legtöbben a pécsi rádió népszerű (csak rövidnek tartott) szerb—horvát műsorait. Bács-Kiskuun földjén Katymár, Madaras, Gara, Hercegszántó a délszláv települések centruma, de a differenciáltság itt is jelentkezik: Gara és Katymár bunyevác, a Baranyához közel eső — Mohács-szigettel szomszéd — Hercegszántó sokács Csongrédban él (Pest környékétől eltekintve) a legtöbb szerb. Tarka a kép: színes, mint a népviseletek, mint a vidám lányok és asszonyok Dráva menti vagy Baja környéki színpomnája, a szoknyák, kötények és ingvállak. Három ilyen szép népviseletbe öltözött lány áll azon a képen is, amely Ognyenovics Milán országgyűlési képviselőnek, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége főtitkárának szobáját díszíti. A lányok háta mögött: a parlament. Ez a fénykép a jelképeket kedvelők számára is világos nyelven mondja ki: nemzetségi politikánk eredményei délszláv vonatkozásban is vitathatatlanok. (Ognyenovics Milánt 1949-ben a Rajk-per egyik fővádlottjaként súlyos büntetéssel sújtották, holott hűséges harcosa volt, s az ma is a szocializmusnak, a népi demokratikus rendnek. A főtitkár törhetetlen, vidám, rendkívül munkabíró és munkaszerető ember.) A magyarországi délszlávok zömükben ma is paraszti életformában, csak immár szövetkezeti keretekbe illeszkedve élnek. Kevés közülük az ipari munkás (főleg Pestkörnyékén és Pécs szén- meg ércbányáiban, s a kanizsai olajvidéken). Megélhetési viszonyaikról néhány példa: Tótújfalué az élen. Ez a Dráva-parti falu 1945 előtt az ország legelmaradottabb, legelhanyagoltabb, a horthysta nemzetiségi politika „eredményeit” szegénységével hirdető falu volt, grófi-bárói birtokok cselédjei vagy közalapítványi kishaszonbérlők lakták. Megközelíteni csak jó időben lehetett, s a kultúrához a helybeli tamburás-zenekar öreg hangszerein kívül alig fűzte valami. (E sorok írója — véletlenül — tanúsíthatja ezt 1943-ból.) Apróablakos viskók, vályogházak. Fény, betű alig: ez volt az élet. A tótújfalui tsz-ben ma 50 forintot fizetnek egy munkaegységre („jedan munkaegység...”) művelődési otthonuk környékszerte ismert, bekötőút a nagyvilág és TV-antennák a kabhegyi, mecseki vagy zágrábi adók irányába, sok új bútor, rádió, könyv, formálódik az új élet. De a példák sora hosszú lenne. Petriventén, Fityeházán, Tótszerda, helyen minden harmadik ház új. Belvárdgyulán, Szalántán, Kátolyon több kis falu szövetkezeteinek egyesítésével igen jól működő, nagy közös gazdaságok fejlődtek ki, immár országos hírrel. (Egyébként Kátoly az a falu, ahol 1944-ben még határ húzódott a falu közepén, a német és a szlávlakta részek választójaként, sváb legénynek a szerb részre, szerb fiúnak a sváb oldalra fejbeverés kockázata nélkül aligha lehetett átmenni. Hol van már ez a határvonal!) Egy-egy délszláv lakosságú falu szövetkezeti fejlesztésére különös gondot fordítanak a helyi politikai szervek. A Baranya megyei pártbizottság így erősítette meg — kitűnő eredménnyel — a Pécs melletti Udvar három éven át erősen lemaradt szövetkezetét, s a kiváló szakember új elnök gyorsan állította maga mögé a falut. Még az asszonyokat is, akik között immár 24 tagú szocialista brigád alakult. Hasonlóan népszerű vezetéssel erősödik az újmohácsi II. Rákóczi Tsz és nem kevés társuk. A délszláv nemzetiség mai életét nem árnyékolják felhők. 1949 és 54 között ezt nem mondhattuk volna el. Kényszerkitelepítések, internálások indokolatlan zaklatások és gyanúsítgatások keserítették meg sokezer ember szájaízét. De az emberek a Dréva partján és a bácskai homokon, túl vannak azon az időn, s már csak emlékeik minél gyorsabb feledtetését kérik. Hogy a közös nemzetiségi napokon mindenütt ott vannak, hogy a drávasztárai zárszámadásra az eszéki színház művészei jöttek vendégszereplésre, hogy a határőrség fiataljai a legtöbb együttesben együtt táncolnak a horvát, sokác, bunyevác, szlovén fiúkkal és lányokkal, hogy a ljubjanai TV félórás műsort adott Felsőszölnök és a szomszéd falvak életéről, mind jó és örvendetes bizonyíték. Az erős nemzeti érzésű délszláv falusi embert megnyugtatja és őszinte ragaszkodással tölti el ez az új és immár végleges állapot. Az útközben szerzett tapasztalatok egyik legfőbb területe — éppen, mert politikai problémák nincsenek, s a délszláv lakosság képviselete országgyűlésben, tanácsi szervekben és minden más politikai testületben természetes és magától értetődő — a kulturális élet, a művelődés, elsőként az iskolai oktatás. Az 1964—65-ös tanévben 14 szerbhorvát óvodának 350 kis gondozottja van, nyolc kétnyelvű általános iskolában 522-en tanulnak, 51 iskolában tantárgy a szerb—horvát nyelv 4339 diák számára, a budapesti gimnáziumnak 132, a pécsi tanárképző főiskola délszláv szakának 25 rendes és 20 levelező hallgatója, az ELTE szerb—horvát tanszékének 15 rendes és 10 levelező hallgatója van. A szlovén általános iskola 478 tanulója anyanyelvét tantárgyként tanulja, szlovén óvodásunk háromszáz van. _ A tanulásról még ennyit. Szép és minden vonatkozásban a lenini nemzetiségi elveknek megfelelő, ha egy kátolyi vagy petriventei kislány vagy kisfiú nagyszülei, szülei anyanyelvén tanulja meg az irodalom a történelem vagy a fizika alapismereteit. De ez a kátolyi gyerek magyar üzemben fog dolgozni és csak elenyésző töredék kerül közülük délszláv szakra az egyetemen. S még ha oda kerül is: magyarok között dolgozik és él, akiknek nyelvét előnyös lesz tudnia. Minél tökéletesebben tudja, annál jobban szolgálhatja a maga fejlődését és nemzetisége művelését is. A reális élet erővonalai a kétnyelvű tanítás irányába mutatnak. (Nálunk is és a tapasztalatok szerint Jugoszláviában is.) A délszláv szülőket és pedagógusokat jelenleg legerősebben foglalkoztató kérdés a kétnyelvűség jelenlegi rendszere. Ma ugyanis a humán tárgyakat anyanyelven, a természettudományiakat pedig magyarul tanulják a volt szerb—horvát iskolák diákjai. Ez a reform — amelyet 1960 óta valósítottak meg — véglegesen nem oldja meg a kérdést, megindulásakor nem voltak teljesen világosak a tantervek, utasítások, irányelvek sem, s a tankönyvellátás is csak újabban javult. A tapasztalatok — egy katymári kísérlet eredménye különösen — a minden tárgyat két nyelven tanító új módszer jövőjét látszanak igazolni. Nehéz megoldani a pedagógus-problémát is. Nem mindig sikerül — például részben szervezeti, részben személyi okokból — a délszláv tagozatot végzett pedagógusok nemzetiségi iskolába helyezése. Mindez egészében, problémáival együtt is, a jó szándékról beszél. (Aminthogy erről szólnak a maguk nyelvén az új, modern iskolaépületek is Szentpéterfán, Murakeresztúron, Drávasztáron, Dusnokon, Petriventén és sok más községben.) A művelődés és szórakozás önkéntes serege, a műkedvelő csoportok munkája is „nyilatkozik” ebben az ügyben: kereken 40 ilyen csoport működik, műsorukat csak 1964-ben 120 ezer néző tapsolta meg. A csoportok vezetői részére korábban a Szövetség, most a minisztérium nemzetiségi osztálya rendez tanfolyamokat. Szól a tambura. Van, ahol tamburicának tisztelik. Mohácson vígan kergetik a farsangolókat a busójárás álarcosai. Nem csupa farsang az élet — de az égen nincs gyűlölködés, irigység, elfogultság felhője! Néhol előadódik egy-egy bürokratikus túlzás — van, ahol túl szigorúan veszik az anyanyelvi oktatás „létminimumának” tartott 15-ös normát, noha tíz gyerek esetében is a szülők elégedettsége és nyugalma a döntő — néhol húzódik egy nemzetiségi klub épületcserével elintézhető ügye mint Pomázon. De ezek nem a régifajta felhők. Az égboltról ezeket néhány gyors, átgondolt utasítással el lehetne tüntetni. Hogy még ezek a foszlányok se legyenek. Hiszen az égbolt — tanak rá a falvak a Dráva mentén és a Bács megyei homokon — tiszta. BAKTAI FERENC Nemzetiségek Délszlávok Magyarországon I Egy vagy két nyelv Asszonybrigád Udvaron MAGYARORSZÁG 1 965/119