Magyarország, 1965. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-17 / 3. szám

20 Színészképzés MAGYARORSZÁG 1965/3 ) A holnapi Rómeók, Júliák Damoklész kardja Az utánpótlás forrásai ■ Mit kellett tudni annak a fiatal lánynak, vagy fiúnak, aki száz évvel ezelőtt az Újvilág (ma: Semmelweis) utcai Színészek Tanoda küszöbét át­lépte, hogy az éppen akkoriban megnyíló intézetbe felvegyék? A felvételi vizsga követelménye fér­fiaknál 18, nőknél 15 éves életkor volt, hibátlan beszéd, jó színpadi külső, erkölcsi bizonyítvány és any­­nyi tudás, amennyi ilyenkorú fiata­loktól megkívánható. A növendéke­ket kezdetben 6—8 hetes próbaidő­re vették fel, de mivel az egy alka­lommal, egy-két vers felmondásából álló felvételi vizsgamódszer nem bi­zonyult elég megbízhatónak, Paulay Ede javaslatára (1886-tól) ezt a pró­baidőt egy egész esztendőre terjesz­tették ki. Mit kell tudni ma, 1965-ben an­nak a fiatal lánynak, vagy fiúnak, aki a Színművészeti Főiskola szí­nész-tanszakára jelentkezik, hogy szerencsés felvétel és négy eszten­dős tanulmányi idő után színház­­művészetünket szolgálja? Követel­mény: érettségi bizonyítvány, meg­felelő külső, irodalmi és általános műveltség, tájékozottság. A Rómeó és Júlia-jelöltek képességeit a Janus­­arcú felvételi bizottság szondázza. A fiataloknak tanulmányaik első két évében, összesen négy alkalommal úgynevezett rostavizsgán kell átes­niük. Ez azt jelenti, hogy Damok­lész kardja kétszer tíz hónapig le­beg a növendékek feje fölött. Látható: ma nemcsak a felvételi követelmények magasabbak lénye­gesen, mint színészképzésünk első évtizedeiben (vagy akár a felsza­badulás előtti években is voltak). Igaz viszont, hogy az alapkövetel­ményeknek köszönhető: a színész­pálya körül ma már korántsincs akkora nyüzsgés, mint régen (vagy akár például az ötvenes évek elején) volt. Akkoriban, nyár elején hosszú sorok kígyóztak a felvételi bizottsá­gok ajtajai előtt. Mindennaposak voltak a mesterkélt túlfűtöttségnek, a lámpalázas „megjátszásnak” gro­teszk pillanatai. Az intézet tanárai ma már mint lidércnyomásos álmot emlegetik azokat a vizsgákat, ami­kor jelentkezők ezreit kellett meg­hallgatni és — elutasítani! (A je­lentkezők nagy része nem is vál­lalta a pálya árnyoldalait — és csak a „divat” után kívánt menni.) . 1957-ben még 1500 jelentkező kö­zül válogathatták ki a legrátermet­tebbeket. Három év múlva a jelent­kezők száma már az ezret sem érte el és így alakult: 1960-ban 950, 1961- ben 988, 1962-ben 950, 1963-ban 913, és 1964-ben 690. A főiskolán azt mondják: az ötve­nes évek gyakorlatával szemben ezek a számok jóval reálisabb álla­potot tükröznek. Azok a fiatalok, akik ma felvételre jelentkeznek, nem egyik napról a másikra szüle­tő elhatározással választják a pá­lyát, hanem céltudatosan, éveken át készülődnek a nagy próbatételre. E magyarázatnak van azonban egy szépséghibája: figyelmen kívül hagyja, hogy a felvételi bizottság akkor végezhet igazán jó munkát, ha nagy számú jelentkező között tud válogatni. Persze, nem a régi, hely­telen gyakorlat felelevenítéséről van szó, sokkal inkább arról, hogy von­zóbban, sokrétűbben kellene felkel­teni az igényt, az érdeklődést a fő­iskola színészképzése iránt. (Például a középiskolákban vetített filmek­kel, amelyeket „házon belül” maguk a főiskolások készítenének életük­ről, munkájukról stb.) A színész­hiány ugyanis, amely fővárosi és vidéki színházainknál úgy jelentke­zik, hogy bizonyos szerepköröket csak megalkuvásokkal tudnak betöl­teni, évek óta egyik jellegzetes problémája színházi életünknek. Az utóbbi években megritkultak azok a tömegkulturális versenyek, fesztiválok, amelyek éveken át az utánpótlás megbízható forrásai vol­tak. Sorvadoznak, gyérülnek a kö­zépiskolás diákszínjátszó csoportok is, helyüket az irodalmi színpadok foglalják el. A versmondás is elő­feltétele a színészpályán való helyt­állásnak, ám semmiképpen nem pótolja a háromfelvonásosok (meg az egyfelvonásosok!) előadása köz­ben szerzett sok-sok tapasztalatot, az atmoszférát. Mégha ez utóbbiba belekóstolni s azt megszeretni, pil­lanatok műve is csupán. A szélesebb körű társadalmi ér­deklődés felkeltése természetesen nem is a Színművészeti Főiskola fel­adata. Erre önerejéből nem is vál­lalkozhat. A lehetőségek egész so­rát kellene megvizsgálni, számítás­ba venni­­és meg nem feledkezni a fővárostól távoleső vidéki városok­ban fellelhető lehetőségekről sem. Kiváltképpen azokéról, ahol színház is működik.) A végzős fiataloknak a főiskola csupán a színészmesterség alapele­meit, egyszeregyét adja útravalóul. A rendelkezésre álló négyesztendős tanulmányi idő (mely lényegében alig több két évnél, hiszen a har­mad- és negyedéves főiskolai hall­gatók már szerepet vállalhatnak a filmgyárban, a különböző színhá­zakban, s így többet töltenek mun­kával az iskolán kívül, mint bent és tanulással) nemigen elegendő a színészi éléshez. Szembetűnően ke­vés ez az idő, ha figyelembe vesz­­szük, hogy az utóbbi évtizedben egyre összetettebb, bonyolultabb feladatokat kell a színészi pályán megoldani. A színpadokon tért hó­dít az ének, a tánc, gyorsul a rit­mus (az élet ritmusa, tehát a szín­házi előadásoké is!) stb. A főiskolától kilépő fiatalok e kö­vetelményeknek csak hiányosan tudnak eleget tenni. Aggodalomra ad okot a látható elmaradás, a ze­nés színházak utánpótlása tekinte­tében. Persze, egyrészt az énekhan­got nem lehet általánosan, minden felvételre jelentkező fiataltól meg­követelni, másrészt a négyéves ta­nulmányi idő csak az énekesi, adott­ságok elemi fejlesztésére elegendő. A helyzet javításával kapcsolat­ban sok terv, ötlet született. Egyik szerint a Színművészeti- és a Zene­­művészeti Főiskolák közötti együtt­működésre meg kellene teremteni a jobb feltételeket. (Megvalósítása azonban — csakúgy mint az énekes­színészek felkutatása, vagy nevelé­se — még a jövő zenéje.) S ez egyúttal színészképzésünk­ legalapvetőbb gyengéje, legsebezhe­tőbb pontja is. Hatása színházi éle­tünkön közvetlenül is érződik; az utóbbi évek egyetlen próbálkozása, amely egy új típusú zenés színház körvonalait rajzolta fel (Petőfi Szín­ház), sok egyéb műfaji problémát megelőzve éppen azért bukott meg, mert a színház társulata képtelen volt a komplex­ feladatokat megol­dani. Természetesen dicséretre méltó, szép eredményeket is feljegyezhe­tünk a felszabadulás óta. A főisko­lán az elmúlt két évtized alatt 234 növendék végzett. Ma már szín­házi életünk vezető művészei között találjuk azokat a fiatalokat, akik az utóbbi két évtizedben kerültek ki az intézetből. (Berek Katalin, Bod­rogi Gyula, Demján Edit, Horváth Teri, Kálmán György, Keres Emil, Kohut Magda, Márkus László, Mol­nár Tibor, Nagy Attila, Petress Zsu­­sza, Psota Irén, Sinkovits Imre, Sza­bó Gyula, Váradi Hédi.) Azt is ér­demes megemlíteni, hogy az elmúlt két évtizedben 97:137 arányban a színésznők maradtak kisebbségben. 1964-ben 13 színészdiplomát osz­tottak ki. A tavalyi végzős osztály volt hosszú évek után az első, amely egyszerre jó néhány tehetséges, csi­nos, színházi- meg filmszerepléseik által már országosan is népszerűvé vált fiatalt adott színházi életünk- ,­nek. Ebben az évfolyamban végzett Béres Ilona, akit első vidéki szere­péért (deb­receni Csokonai Színház, Brecht: Jó embert keresünk) éppen a napokban tüntettek ki nívódíjjal, továbbá Torday Teri, Polónyi Györgyi, Szegedi Erika, Halász Jut­ka, Dobos Ildikó. Valamennyien vi­déki színházainknál kezdték meg a pályát, de nem mondott le róluk a filmgyár és egyikük-másikuk szá­mára szerepeket tartogatnak a fő­városi színházak is. 1965 első heteiben 31 növendék készül a Vas utcában, utolsó erő­próbára — az idei vizsgaelőadások­ra. Ezzel szemben a „gólyák”, vagyis az elsőévesek száma: huszonkettő. A főiskola második évfolyamán 12, a harmadikon 13 színészjelölt tanul, dolgozik. Az egykori Színészek Tanoda — a mai Színművészeti Főiskola őse — 1865 január első napjaiban egy bér­ház második emeletén három kis­méretű szobában kezdte meg mun­káját. Ma már a korszerű főiskola négy épületrészében zsong a munka. A Rákóczi úti székházban (itt kere­ken 60 esztendő óta egyfolytában tanítanak!), a Vas utcai épületben, valamint néhány esztendő óta a filmtanszak a Szentkirályi, illetve a Makarenko utcában működik. Né­hány esztendeje korszerű, pompás színházteremmel bővült a Vas utcai épület. Itt van az Ódry Színpad, amelyet éveken át fővárosi színhá­zaink a szó szoros értelmében „ki­néztek” a főiskolától. Ebből a bot­csinálta társbérletből sok nehézség, felesleges bonyodalom támadt és akadályozta az iskola munkáját. Az idei tanévtől ez a probléma megoldódott. Megnyílt a Stúdiószín­ház. Az intézet KISZ-szervezete és növendékei maguk szervezik a szín­házak üzemeltetése körüli munkát és néhány téves, eddig elterjedt hír­rel ellentétben, ezért semmiféle kü­lönjuttatást, anyagi ellenszolgálta­tást nem kapnak. Januárban 11 al­kalommal, leginkább délutánonként és zömében a középiskolás tanuló­ifjúság számára, itt mutatják be vizsgaelőadásaikat a fiatalok. A tan­év végéig pedig még két ősbemu­tató (Gorkij: A nap fiai, Hubay: Szüless újjá kedves) és két felújí­tás (Priestley: A Conway család, Brecht: A szecsuáni jóember) terve szerepel a programjukban. A centenárium alkalmából kiállí­tás elevenítette fel a magyar szí­nészképzés múltját, az utóbbi két évtized eredményeit. Színészképzé­sünk közelmúltjának olyan alakjai, mint Somlay Artur, Rátkay Márton, Lehotay Árpád, vagy aki talán a legtöbbet tett a korszerű realista színjátszásért. Gellért Endre képei díszítik ezt a tanulságos képkiállí­tást. Az egyéniségük varázsa és szellemük, mesterségbeli tudásuk által gyújtott láng elevenen él, nem lobbant el. Döntő módon hat ki szí­nészképzésünk jelenére és jövőjé­re 19. BANOS TIBOR KELETI LÁSZLÓ MASZKÍROZÁSRA TANÍT A lehetőségek egész sorát kell számbavenni

Next