Magyarország, 1965. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 3. szám
20 Színészképzés MAGYARORSZÁG 1965/3 ) A holnapi Rómeók, Júliák Damoklész kardja Az utánpótlás forrásai ■ Mit kellett tudni annak a fiatal lánynak, vagy fiúnak, aki száz évvel ezelőtt az Újvilág (ma: Semmelweis) utcai Színészek Tanoda küszöbét átlépte, hogy az éppen akkoriban megnyíló intézetbe felvegyék? A felvételi vizsga követelménye férfiaknál 18, nőknél 15 éves életkor volt, hibátlan beszéd, jó színpadi külső, erkölcsi bizonyítvány és anynyi tudás, amennyi ilyenkorú fiataloktól megkívánható. A növendékeket kezdetben 6—8 hetes próbaidőre vették fel, de mivel az egy alkalommal, egy-két vers felmondásából álló felvételi vizsgamódszer nem bizonyult elég megbízhatónak, Paulay Ede javaslatára (1886-tól) ezt a próbaidőt egy egész esztendőre terjesztették ki. Mit kell tudni ma, 1965-ben annak a fiatal lánynak, vagy fiúnak, aki a Színművészeti Főiskola színész-tanszakára jelentkezik, hogy szerencsés felvétel és négy esztendős tanulmányi idő után színházművészetünket szolgálja? Követelmény: érettségi bizonyítvány, megfelelő külső, irodalmi és általános műveltség, tájékozottság. A Rómeó és Júlia-jelöltek képességeit a Janusarcú felvételi bizottság szondázza. A fiataloknak tanulmányaik első két évében, összesen négy alkalommal úgynevezett rostavizsgán kell átesniük. Ez azt jelenti, hogy Damoklész kardja kétszer tíz hónapig lebeg a növendékek feje fölött. Látható: ma nemcsak a felvételi követelmények magasabbak lényegesen, mint színészképzésünk első évtizedeiben (vagy akár a felszabadulás előtti években is voltak). Igaz viszont, hogy az alapkövetelményeknek köszönhető: a színészpálya körül ma már korántsincs akkora nyüzsgés, mint régen (vagy akár például az ötvenes évek elején) volt. Akkoriban, nyár elején hosszú sorok kígyóztak a felvételi bizottságok ajtajai előtt. Mindennaposak voltak a mesterkélt túlfűtöttségnek, a lámpalázas „megjátszásnak” groteszk pillanatai. Az intézet tanárai ma már mint lidércnyomásos álmot emlegetik azokat a vizsgákat, amikor jelentkezők ezreit kellett meghallgatni és — elutasítani! (A jelentkezők nagy része nem is vállalta a pálya árnyoldalait — és csak a „divat” után kívánt menni.) . 1957-ben még 1500 jelentkező közül válogathatták ki a legrátermettebbeket. Három év múlva a jelentkezők száma már az ezret sem érte el és így alakult: 1960-ban 950, 1961- ben 988, 1962-ben 950, 1963-ban 913, és 1964-ben 690. A főiskolán azt mondják: az ötvenes évek gyakorlatával szemben ezek a számok jóval reálisabb állapotot tükröznek. Azok a fiatalok, akik ma felvételre jelentkeznek, nem egyik napról a másikra születő elhatározással választják a pályát, hanem céltudatosan, éveken át készülődnek a nagy próbatételre. E magyarázatnak van azonban egy szépséghibája: figyelmen kívül hagyja, hogy a felvételi bizottság akkor végezhet igazán jó munkát, ha nagy számú jelentkező között tud válogatni. Persze, nem a régi, helytelen gyakorlat felelevenítéséről van szó, sokkal inkább arról, hogy vonzóbban, sokrétűbben kellene felkelteni az igényt, az érdeklődést a főiskola színészképzése iránt. (Például a középiskolákban vetített filmekkel, amelyeket „házon belül” maguk a főiskolások készítenének életükről, munkájukról stb.) A színészhiány ugyanis, amely fővárosi és vidéki színházainknál úgy jelentkezik, hogy bizonyos szerepköröket csak megalkuvásokkal tudnak betölteni, évek óta egyik jellegzetes problémája színházi életünknek. Az utóbbi években megritkultak azok a tömegkulturális versenyek, fesztiválok, amelyek éveken át az utánpótlás megbízható forrásai voltak. Sorvadoznak, gyérülnek a középiskolás diákszínjátszó csoportok is, helyüket az irodalmi színpadok foglalják el. A versmondás is előfeltétele a színészpályán való helytállásnak, ám semmiképpen nem pótolja a háromfelvonásosok (meg az egyfelvonásosok!) előadása közben szerzett sok-sok tapasztalatot, az atmoszférát. Mégha ez utóbbiba belekóstolni s azt megszeretni, pillanatok műve is csupán. A szélesebb körű társadalmi érdeklődés felkeltése természetesen nem is a Színművészeti Főiskola feladata. Erre önerejéből nem is vállalkozhat. A lehetőségek egész sorát kellene megvizsgálni, számításba venniés meg nem feledkezni a fővárostól távoleső vidéki városokban fellelhető lehetőségekről sem. Kiváltképpen azokéról, ahol színház is működik.) A végzős fiataloknak a főiskola csupán a színészmesterség alapelemeit, egyszeregyét adja útravalóul. A rendelkezésre álló négyesztendős tanulmányi idő (mely lényegében alig több két évnél, hiszen a harmad- és negyedéves főiskolai hallgatók már szerepet vállalhatnak a filmgyárban, a különböző színházakban, s így többet töltenek munkával az iskolán kívül, mint bent és tanulással) nemigen elegendő a színészi éléshez. Szembetűnően kevés ez az idő, ha figyelembe veszszük, hogy az utóbbi évtizedben egyre összetettebb, bonyolultabb feladatokat kell a színészi pályán megoldani. A színpadokon tért hódít az ének, a tánc, gyorsul a ritmus (az élet ritmusa, tehát a színházi előadásoké is!) stb. A főiskolától kilépő fiatalok e követelményeknek csak hiányosan tudnak eleget tenni. Aggodalomra ad okot a látható elmaradás, a zenés színházak utánpótlása tekintetében. Persze, egyrészt az énekhangot nem lehet általánosan, minden felvételre jelentkező fiataltól megkövetelni, másrészt a négyéves tanulmányi idő csak az énekesi, adottságok elemi fejlesztésére elegendő. A helyzet javításával kapcsolatban sok terv, ötlet született. Egyik szerint a Színművészeti- és a Zeneművészeti Főiskolák közötti együttműködésre meg kellene teremteni a jobb feltételeket. (Megvalósítása azonban — csakúgy mint az énekesszínészek felkutatása, vagy nevelése — még a jövő zenéje.) S ez egyúttal színészképzésünk legalapvetőbb gyengéje, legsebezhetőbb pontja is. Hatása színházi életünkön közvetlenül is érződik; az utóbbi évek egyetlen próbálkozása, amely egy új típusú zenés színház körvonalait rajzolta fel (Petőfi Színház), sok egyéb műfaji problémát megelőzve éppen azért bukott meg, mert a színház társulata képtelen volt a komplex feladatokat megoldani. Természetesen dicséretre méltó, szép eredményeket is feljegyezhetünk a felszabadulás óta. A főiskolán az elmúlt két évtized alatt 234 növendék végzett. Ma már színházi életünk vezető művészei között találjuk azokat a fiatalokat, akik az utóbbi két évtizedben kerültek ki az intézetből. (Berek Katalin, Bodrogi Gyula, Demján Edit, Horváth Teri, Kálmán György, Keres Emil, Kohut Magda, Márkus László, Molnár Tibor, Nagy Attila, Petress Zsusza, Psota Irén, Sinkovits Imre, Szabó Gyula, Váradi Hédi.) Azt is érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt két évtizedben 97:137 arányban a színésznők maradtak kisebbségben. 1964-ben 13 színészdiplomát osztottak ki. A tavalyi végzős osztály volt hosszú évek után az első, amely egyszerre jó néhány tehetséges, csinos, színházi- meg filmszerepléseik által már országosan is népszerűvé vált fiatalt adott színházi életünk- ,nek. Ebben az évfolyamban végzett Béres Ilona, akit első vidéki szerepéért (debreceni Csokonai Színház, Brecht: Jó embert keresünk) éppen a napokban tüntettek ki nívódíjjal, továbbá Torday Teri, Polónyi Györgyi, Szegedi Erika, Halász Jutka, Dobos Ildikó. Valamennyien vidéki színházainknál kezdték meg a pályát, de nem mondott le róluk a filmgyár és egyikük-másikuk számára szerepeket tartogatnak a fővárosi színházak is. 1965 első heteiben 31 növendék készül a Vas utcában, utolsó erőpróbára — az idei vizsgaelőadásokra. Ezzel szemben a „gólyák”, vagyis az elsőévesek száma: huszonkettő. A főiskola második évfolyamán 12, a harmadikon 13 színészjelölt tanul, dolgozik. Az egykori Színészek Tanoda — a mai Színművészeti Főiskola őse — 1865 január első napjaiban egy bérház második emeletén három kisméretű szobában kezdte meg munkáját. Ma már a korszerű főiskola négy épületrészében zsong a munka. A Rákóczi úti székházban (itt kereken 60 esztendő óta egyfolytában tanítanak!), a Vas utcai épületben, valamint néhány esztendő óta a filmtanszak a Szentkirályi, illetve a Makarenko utcában működik. Néhány esztendeje korszerű, pompás színházteremmel bővült a Vas utcai épület. Itt van az Ódry Színpad, amelyet éveken át fővárosi színházaink a szó szoros értelmében „kinéztek” a főiskolától. Ebből a botcsinálta társbérletből sok nehézség, felesleges bonyodalom támadt és akadályozta az iskola munkáját. Az idei tanévtől ez a probléma megoldódott. Megnyílt a Stúdiószínház. Az intézet KISZ-szervezete és növendékei maguk szervezik a színházak üzemeltetése körüli munkát és néhány téves, eddig elterjedt hírrel ellentétben, ezért semmiféle különjuttatást, anyagi ellenszolgáltatást nem kapnak. Januárban 11 alkalommal, leginkább délutánonként és zömében a középiskolás tanulóifjúság számára, itt mutatják be vizsgaelőadásaikat a fiatalok. A tanév végéig pedig még két ősbemutató (Gorkij: A nap fiai, Hubay: Szüless újjá kedves) és két felújítás (Priestley: A Conway család, Brecht: A szecsuáni jóember) terve szerepel a programjukban. A centenárium alkalmából kiállítás elevenítette fel a magyar színészképzés múltját, az utóbbi két évtized eredményeit. Színészképzésünk közelmúltjának olyan alakjai, mint Somlay Artur, Rátkay Márton, Lehotay Árpád, vagy aki talán a legtöbbet tett a korszerű realista színjátszásért. Gellért Endre képei díszítik ezt a tanulságos képkiállítást. Az egyéniségük varázsa és szellemük, mesterségbeli tudásuk által gyújtott láng elevenen él, nem lobbant el. Döntő módon hat ki színészképzésünk jelenére és jövőjére 19. BANOS TIBOR KELETI LÁSZLÓ MASZKÍROZÁSRA TANÍT A lehetőségek egész sorát kell számbavenni