Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-08 / 32. szám

H G. Wells hátborzongató re­­gényben írta meg 1898-ban, milyen lenne a Mars lakói és az emberiség között dúló gigászi há­ború. Akkoriban még tág tere nyí­lott a fantasztikus meseszövésnek, hiszen a kutatók csak meglehetősen kevés konkrét ismerettel rendelkez­tek a Vörös Bolygóról. Azóta azon­ban mérhetetlenül sokat haladt a tudomány, és a Mars nem olyan ti­tokzatos égitest többé. Kutatásában rendkívül jelentős siker, hogy a Mariner—4. jelzésű kozmikus űrhajó megközelítette ,és lefényképezte a bolygót, összesen 21 teljes képet sugárzott a Föld felé, a 22. felvétel csak részben sikerült. A fényképeket — amelyek a Mars felületének kb. 1 százalékát szem­léltetik — néhány nappal ezelőtt mutatták be az amerikai tv-nézők­­nek. Dr. Robert Leighton kaliforniai tudós ez alkalommal a következő­ket állapította meg: 1. A Mars felszínén található holdkráter-típusú képződmények alapján ítélve. Földünket kell a Naprendszer legkülönösebb égitesté­nek minősítenünk, hiszen itt az óriásméretű kráterformációk vi­szonylag ritkák, a Mars, a Hold és valószínűleg a Merkur bolygó ese­tében viszont e képződmények gya­koriak; 2. a kráterek peremét fel­tehetően dér borítja; 3. a kráterek száma nagy, tíz felvételen összesen 70 ilyen képződményt sikerült fel­fedezni; 4. a kráterek minden bi­zonnyal rendkívül régiek, koruk 2— 5 milliárd év között váltakozhat. Mindig „halott” volt Dr. Leighton elmondotta, hogy vé­leménye szerint a Mars — a Föld­től eltérően — sohasem volt „dina­mikus’’ égitest. Tehát míg bolygón­kon az óceáni medencéket, a hegy­ségeket és az egyéb felszíni képződ­ményeket a Föld belső erői és ener­giái hozták létre, addig ilyen hatá­sok a Marson valószínűleg nem mű­ködtek — a Mars egész története során „inaktív”, „halott” volt. Eb­ből a felfogásból az következik, hogy a kráterek túlnyomó többsége becsapódott kozmikus tömegek (me­teorok, kisbolygók, üstökösmagok) nyomán támadt óriási „bombatöl­csér” lenne. Az amerikai tudós úgy véli továbbá, hogy a Marson soha­sem voltak nagyobb kiterjedésű víz­felületek, tavak vagy tengerek, sőt az eső és a hó is a ritka természeti jelenségek közé tartozik. Csapadék­képződésre valószínűleg csak a boly­gó poláris vidékein van némi lehe­tőség, amikor a sarki hó- vagy dér­sapka elolvad. Az első felvétel, amelyet a Mari­ner—4. készített, a bolygó peremvi­dékét ábrázolta, körülbelül a 40—60 fokos északi szélességek és a 10 fo­kos nyugati hosszúság mentén. Ezen a képen még úgyszólván semmiféle felszíni részletet nem lehetett meg­különböztetni. A második képen már jól elkülönült egymástól egy sötétebb és egy világosabb övezet, a harmadik felvételen pedig, amely a Mars felszínétől kb. 15 ezer kilo­méternyire készült, egy 19 kilométer átmérőjű, kráterszerű képződmény is feltűnt. A további felvételeken mind több és több, 5—120 kilométer átmérőjű kráter mutatkozott, vala­mint egy W-alakú, még tisztázatlan természetű formáció, amely két si­vatag között helyezkedik el. Külö­nösen érdekes egy örvénylő porfel­hő, amely a felszín fölött kb. 80 ki­lométer magasban látszik. A föl­di légkörben ilyen magasságra még a legnevesebb felszálló légáramlá­sok sem szállítanak port vagy finom homokot, eltekintve a rendkívül erős vulkánkitöréseket követő légáram­lásoktól. A legkisebb­­ képződmé­nyek, amelyek még éppen észreve­hetők, 3,5—4 kilométer szélesek. (A legközelebbi felvétel is 12,500 kilo­méter távolságból készült..)­ ­ Egy feltevés megdől A Mariner—4. két fontos problé­ma tekintetében nem nyújtott fel­világosítást. Nem tisztázta az élet lehetőségét a bolygón, s nem derí­tett fényt az úgynevezett marscsa­tornák rejtélyére sem. A fényképe­ken nincs határozottan felismerhető nyoma a feltételezett növénytakaró­nak, s nem mutatkoznak olyan alak­zatok, amelyek csatornákra emlé­keztetnének. E negatívumokkal szemben óriási jelentőségű az a mé­rési eredmény, amely szerint a Marsnak csak gyenge mágneses te­re van, és nem rendelkezik kimu­tatható erősségű Van Allen-féle su­gárzásövezettel. Geofizikusok és csillagászok hosz­­szú ideje vitáznak az égitestek mág­nesességéről. Egyesek szerint a mág­neses tér létezése szoros kapcsolat­ban áll a csillag vagy bolygó ten­gelyforgásával, mégpedig oly módon, hogy minél gyorsabb a tengely kö­rüli forgás sebessége, annál erősebb a mágneses tér. Ez tapasztalható egyes, gyorsan forgó csillagok ese­tében. Ami a bolygókat illeti, a Ve­­nusnak például — a Mariner—2. mérései szerint — nincs jelentős mágneses tere; ez a bolygó kb. 230 nap alatt fordul meg egyszer a ten­gelye körül. Az ugyancsak lassan forgó Hold esetében a szovjet űrra­kéták állapították meg a mágneses tér hiányát. Ugyanakkor viszont a gyorsan forgó Jupiter erős mág­neses térrel rendelkezik. E megál­lapítások azt mutatták, hogy a for­gássebesség és a mágneses tér léte­zése szorosan összefügg. Csakhogy a Mariner­ 4. mérései megcáfolták ezt a felfogást. A Mars ugyanis szintén gyorsan forog (egy marsbeli nap 24 óra 37 percet vesz igénybe), ám ennek ellenére nincs mágneses tere Következésképp azoknak a tudósoknak van igazuk, akik a mág­neses tér létezését elsősorban az égitestek belső felépítésére vezetik vissza. A mágneses tér létezésének kér­dése nem pusztán elméleti szem­pontból jelentős. Egy majdani Mars­expedíció tagjai könnyebben leszáll­hatnak a Marsra, ha nem kell tar­­taniuk a marsbéli sugárzási övezet káros hatásaitól, hiszen a sugárzás­övezetek kialakulása a mágneses tér létezésétől függ. Ámde, ha nincs egy bolygó körül Van Allen-féle su­gárzás-zóna, a felszínt háborítatla­nul bombázhatják a világűrből ér­kező sugárzások. Tehát a Marsra le­szálló űrhajósok a sugárzások ká­ros hatásának lesznek kitéve, és ezért számukra megfelelő védőöltö­zet szükséges. A Mariner—4. nem csupán a Mars közvetlen közeléből sugárzott a föl­di megfigyelő állomásokra felbecsül­hetetlen értékű tudományos adato­kat, hanem már útközben is. Szá­mos mérést hajtott végre a bolygók közötti térségek mágnesességére, a Földet övező Van Allen-zónákra és a Napból származó úgynevezett szo­­láris szélre vonatkozóan. Már 1961-ben felfedezték, hogy a Földnek mágneses „csóvája” van. A Föld mágneses tere eltéríti útjukból a Napból érkező elemi részecskéket, majd a Földnek a Nappal ellentétes oldalán olyanformán gyűjti össze őket, ahogy a vízben haladó hajó mögött kialakul az összecsapódó hullámok sodorvonala. Betram D. Donn, amerikai tudós ezzel kapcso­latban azt az érdekes kijelentést tet­te, hogy a Föld bizonyos mértékig az üstökösökre hasonlít, amennyi­ben bolygónk az üstökösfejben levő szilárd anyagra, a Van Allen-öv az üstökösfej kóma­ részére, a mágne­ses „csóva” pedig az üstökös uszá­lyára emlékeztet. A korábbi méré­sek során a Föld „csóváját” csak mintegy 160 ezer kilométer távolsá­gig sikerült követni, de feltételez­ték, hogy a valóságban ennél sok­kal nagyobb, több millió kilométer távolságra nyúlik. Rövidebb a csóva 1965. január 28-án a Nap, a Föld és a Mariner—4, nagyjából egy egyenes mentén helyezkedett el, az űrhajó ekkor kb. 318 ezer kilomé­terre volt a földpálya síkja „fölött”. A belsejében elhelyezett műszerek már semmi jelét nem mutatták a Föld „csóvájának”. Vagyis — mint Van Allen professzor kijelentette — kiderült, hogy a „csóva” korántsem olyan hosszú, mint amilyennek fel­tételezték. A Mariner—4. sikere még csak az első lépés abban a kutatóprogram­ban, amelynek célja Naprendsze­rünk bolygóinak alaposabb megis­merése. Mint a New Scientist című angol tudományos folyóiratból (1965. július 15.) értesülünk, máris terve­zik a Marinerek utódait, a Voyager­­űrhajókat. Ezek főképp abban kü­lönböznek majd a Marinerektől, hogy a felvett adatokat sokkal gyor­sabban közlik a földi megfigyelő ál­­lomásokkal. A Mariner—4-ben el­helyezett berendezés csupán nyo­m­­ információ-egységet továbbított má­sodpercenként, a Voyager több ezer adat­sebességgel dolgozik majd. Míg a Mariner-rakéták súlya kb. V4 ton­na, addig egy-egy Voyager 3 és fél tonna súlyú lesz. Döntő, minőségi különbség, hogy a Voyager-eket olyan pályára vezérlik majd, amely záródik a Mars körül (tehát az űr­hajó a Mars mesterséges holdjává is válik), s az űrhajók műszerekkel el­látott tartályokat lőhetnek a Mars felszínére. A menetrend A Voyager-űrhajók programja szé­lesebb körű lesz, mint a Marinereké, amennyiben nemcsak a Mars, va­lamint a Föld és a Mars közötti tér­ség tanulmányozása lesz a céljuk, hanem a Naprendszernek a Merkur bolygótól a Jupiterig terjedő teljes övezetét vizsgálni fogják. 1969 már­ciusában indul útnak az első Voya­­ger-űrhajó, majd 1971 júniusában a második és 1973 júliusában a har­madik. 1975 szeptemberében­­és 1977 októberében újabb Voyager-eket küldenek a távoli bolygók felé. A Mars vizsgálatára tervezett űrhajók feladata közé tartozik majd a fel­szín pontos térképezésére szolgáló televíziós adások mellett azoknak a színváltozásoknak tanulmányozása, amelyek a marsbeli évszakokkal lát­szanak összefüggeni. Ismeretes, hogy a Holdra küldött szovjet és amerikai űrhajókat min­den esetben sterilizálták előzőleg, nehogy a holdbéli talajt földi mik­roorganizmusokkal „fertőzzék” meg. A Voyager-űrhajókat nem fogják sterilizálni, mert ezek a Mars felszí­nétől kb. 2000 kilométernyire, „biz­tonsági” távolságban keringenek majd, és lefékeződésük a marsbeli légkör külső rétegeiben legalább fél évszázadot vesz igénybe. A Voya­ger-űrhajók végül is felizzanak és megsemmisülnek a Mars légköré­ben. Az űrhajókról kilövendő mű­szertartályokat az indítás előtt 135 Celsius fokra melegítik fel (ez ele­gendő a rajtuk levő mikroorganiz­musok elpusztításához), s egy teljes napon keresztül tartják majd ezen a hőfokon. Talán nem nagyot té­vedünk, ha feltételezzük, hogy szá­zadunk utolsó évtizedében már em­berek is elindulhatnak a Mars meg­hódítására. HÉDERVÁRI PÉTER Mars-kutatás Az életnek nincs nyoma Közelképek a Vörös Bolygóról I A Marinerek után Voyagerek A MARS FELSZÍNE 12 500 KILOMÉTER TÁVOLSÁGBÓL Örvénylő porfelhő látszik a magasban MAGYARORSZÁG 1965/32 23

Next