Magyarország, 1966. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
Minden kultúrnemzet féltett művészi kincse: a régi kép, a régi szobor, a régi épület. Megőrzésük szükséges, helyreállításuk különösen az utóbbi évtizedekben vált világszerte valóságos mozgalommá. (Talán éppen az egyre pusztítóbb háborúk nyomán.) A régi mesterek alkotásait az idő lassan rongáló munkája is veszélyezteti. Ezért jutott mindenütt felelősségteljes szerephez a restaurátor. (Vagy más nevén: a konzervátor. A két elnevezés mögött tevékenységi különbség húzódik meg: a restaurátor helyreállít, a konzervátor megóv. De a két tevékenység rokon.) Ki választja élethivatásul a restaurálást? Rendszerint az, akiben a régi stílusok iránti szeretettel és nagy kézügyességgel párosult erősen fejlett képzőművészeti hajlam él. Gyakran vitáznak hogy a restaurátor művész-e, vagy inkább a technika mestere? (Ők maguk művésznek tartják magukat, a kívülállók inkább tudományos és műszaki munkának tekintik a restaurálást.) A restaurátorképzés manapság a Képzőművészeti Főiskolán folyik, amelynek 1949 óta van önálló restaurátorképző tanszéke. (Vezetője Kapos Nándor tanár.) Az első évben egyetlen hallgatója volt. De a későbbi években sem lett sokkal több, átlag 3—4 végzett restaurátor hagyja el évenként a főiskolát. Ez ideig nincs tankönyv, a hallgatók jegyzetekből készülnek. Hazánkban ma körülbelül 50—60- ra tehető a szakképzett főfoglalkozású restaurátorok száma. Ezeknek fele állásban van (múzeumokban, műemlékvédelmi intézményeknél), fele szabadfoglalkozású.A szabad restaurátorok egy-egy megbízatás esetén jóval többet keresnek, mint az állásban lévők, viszont olykor hónapokig munka nélkül maradhatnak. Ennek nem az az oka, mintha nem akadna restaurálni való. Sokkal több lehetne a munkalehetőség, mint amennyit valamennyi restaurátorunk éveken át tartó megfeszített munkával el tudna végezni. Nagyobbrészt az anyagi fedezet hiánya, másrészt az a körülmény, hogy a téli hónapok nem alkalmasak az épület-restaurálásokra, gyakran készteti tétlenségre a szakemberek egy részét.) A restaurátorok képen, szobron, épületen, ritkábban régi iparművészeti, népművészeti tárgyon dolgoznak. De a képrestaurálásnak is számos alfaja van: vászonra, vagy fára festett képek és freskók. Legtöbb „rokkantja” a falfestésnek van. Eltekintve a háborús sérülésektől, a falképet számos fizikai és kémiai, ártó behatás veszélyezteti. (A restaurátornak először magának a falnak az állagát kell biztosítania; ezután következzék a vakolat, majd a kép megóvása.) A vászonra festett kép leggyakoribb hibája az alapanyag elrongyolódása, gyűrődése, még inkább a piszkolódás. A faanyag legveszélyesebb ellensége: a szú. A laikus azt hihetné, hogy a legkeményebb anyagot, a követ érheti a legkevesebb ártalom. Mégis a restaurátoroknak a kő okozza a legtöbb fejtörést. A kőkonzerválás technikája európai probléma. A kő szerkezetében ugyanis a levegővel, vízzel való állandó érintkezés nagy elváltozásokat okoz. (Erre mondják, hogy „a kő lélegzik”.) 1965-ben külön világszervezete alakult a műemlékvédelemnek, Conseil International des Monuments et des Sites. (Az utóbbi „fekvések” szó jelentése itt annyi, mint környezet, városrész, táj.) Ez a szervezet, amelynek központja Párizsban van, 1966 február végén itt tartja első nemzetközi tanácskozását, éppen a kőkonzerválásról. Magyar résztvevője is lesz, dr. Dercsényi Dezső művészettörténésznek, az Országos Műemléki Felügyelőség tudományos vezetőjének személyében. A régi magyar művészeti anyag általában rendkívül rossz állapotban van. Oka ennek egyrészt a háború dúlása, másrészt a felszabadulást megelőző évek hanyagsága. Épületben kevés a barokk-korinál korábbi műemlékünk. Műtárgy, freskó azonban szép számmal akad régibb. Nagy kincsünk például az esztergomi trecento-freskósorozat. Ezt ugyan évtizedek előtt némiképp állandósította egy olasz restaurátorcsoport, de ma már megint „orvosi kezelésre” szorulna. A restaurátor munkája sokban hasonlít az orvoséhoz, akinek, mielőtt gyógyításhoz fogna, pontosan meg kell állapítania a betegség fajtáját, fokát. A diagnózist megtalálni a műtárgyaknál nehéz feladat. Nem mindig lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy a mű alkotásánál, vagy esetleg a későbbi restaurálásoknál felhasznált anyagok elváltozásai okozzák-e a bajt? Ezért a mai restaurátori munkát részletes dokumentáció kíséri, amely későbbi korok számára közli a restaurálás módját, a felhasznált anyagokat, esetleg még képvázlatot is mellékeli hol történt a beavatkozás? A restaurátor voltaképpen nem is tudja, hogy jó munkát végzett-e, mert a műtrágy életét nem évtizedekre, hanem esetleg évszázadokra kellene meghosszabítania. A képre a jó restaurátor nem fest rá, nem egészíti ki, hanem a megmaradt részeket tisztítja, tartósítja. (Értékesebb a csonkán maradt eredeti mint a késői restaurátor kiegészítette, teljesnek ható kép.) A jó restaurátor személytelen, egyénisége a műtárgyon nem mutatkozik. Feltétlenül szükségesnek látszik a magyar restaurátorok és külföldi szaktársaiknak rendszeres tapasztalatcseréje. Tudjuk például, hogy a Szovjetunióban minden restaurálandó épület központi fűtést kap, mert a megfelelően temperált légkör a falkép fennmaradásának fontos alapfeltétele. (Egyébként magyar találmány az elektromos falszárító készülék.) Tanulmányozni kellene a speciális külföldi röntgengépeket is, amelyekkel a műtárgy kémiai-fizikai vizsgálata elvégezhető. A restaurálásra szoruló magyar anyag nem jelentéktelen része magánosok kezén van. A régi műtárgyakat birtokoló magánosoknak, továbbá a vidéki szerveknek, így elsősorban a megyei tanácsoknak, minden elvégzendő feladatot az országos szervek tudomására kellene hozniuk, hogy a képek, kövek orvosai megmenthessék, amíg nem késő, féltett kincseinket, a múlt magyar kultúrájának maradványait SZÁNTHÓ DÉNES Műemlékvédelem Kövek, képek magyar orvosai Ki less restaurátor? Tanácskozás Párizsban AZ 1965-BEN SÜMEGEN HELYREÁLLÍTOTT MAULBERTSCH-FRESKÓ RÉSZLETE Legtöbb "rokkantja" a falfestésnek van MAGYARORSZÁG 1966/8 Néhány napja, hogy Iribame spanyol tájékoztatásügyi miniszter kijelentette: az atombombát szálllító amerikai repülőgép Almeria fölött történt szerencsétlenségével kapcsolatban a spanyol és az ír amerikai kormány megtett minden lehetséges biztonsági intézkedést. Palomaresből viszont azt jelenttették, hogy a környékbeli birtokosok elhatározták: addig nem lépnek földjükre, amíg véget nem érnek a környéken életbe léptetett biztonsági intézkedések. ÖT ÉVVEL EZELŐTT 1961-ben megjelent egy kisregény a Magvető Könyvkiadó „Új termés” sorozatában, amelyben két fiatal író megírta egy repülőkatasztrófa történetét, azt, hogy miféle izgalmakat kavar, minő mestereskedéseket indít el s milyen tragédiákat okoz egy új képzeletbeli ország képzeletbeli szigetére pottyangott atombomba. A nylenburgi királyi palotában (merő véletlen, hogy a minisztertanácsi helyiség g neve Alfonz-terem!) H. P. Vandercroft nagykövet közli: „tulajdonképpen nem is a gépet keressük. Alig hihető, hogy valaki is életben maradt a gép g személyzetéből... a gép rakománya nyugtalanít, s Lezuhanása előtt eloldotta bombaterhét.” A teherség atombomba volt. A reagálás meglepően hasonlít az 1966-os spanyolországi „elveszett atombombák” ügyével kapcsolatos hivatalos állásfoglalásra: a képzeletbeli ország miniszterelnöke szerint a legffontosabb titokban tartani a balszerencsés ese-ményt, „ez mindannyiunk érdeke...” * Imre Gábor—Bojcsuk Vladimír: Mairelandi veszedelem. Magvető, 1961. 8,80 Ft. BÖNGÉSZŐanitium ír A kisregény*, amely öt esztendeje négyezeregynéhány példányban jelent meg, nem remekmű, szerény eszközökkel megírt szatíra, mégis elgondolkodtató írás. Az volt kiadása időpontjában és kétszeresen is az ma, a spanyolországi hírek érkezése idején. A nukleáris háború (és a nukleáris fegyverkezési verseny) elleni küzdelemben a józan emberek, a béke őszinte hívei elsősorban a tények és adatok légióját vetik harcba, azt mondják el, milyen iszonyatos pusztításra képes az atom- és a hidrogénfegyver, s milyen békés építő szándékok anyagi fedezetét semmisíti meg az, hogy milliárdokat költ a világ a tömegpusztító fegyverek gyártására. AZ A-BOMBA ELLEN A „Mairelandi veszedelem” más eszközökkel lép a harcba: egy szinte krimi-izgalmú történet cselekményszálait bontva és bogozva mutatja meg, hogy még a viszonylagos béke napjaiban is ölhet és pusztíthat az A-bomba; a nylenburgi uralkodó osztály és szövetségesei kezében pedig ráadásul meg belpolitikai fegyver is , hol az elveszett bomba eltitkolásával választási célra, hol meg támaszpont-adományozással, a haladó erők elleni harcra. A böngésző a spanyolországi jelentések hűvös, eseményközlő hangjára figyelve hallja a két fiatal magyar szerző öt év előtti kisregényének hol gúnyolódó, hol szenvedélyesen tiltakozó hangját is s arra gondol — az öt éve elfogyott kisregény, új kiadásban nyilván sok olvasója lelne. ...................................................................................................................................................................................................................... tmimis