Magyarország, 1967. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-05 / 6. szám
A mandátum nem más, mint árkus papírra írott jegyzőkönyv. Három példányban állították ki. A 2460 érvényes szavazat megoszlását tünteti fel. A szavazatszedő küldöttségek jegyzőkönyveinek és a szavazók névsorának egy példányával együtt kézbesítették a megválasztott országgyűlési képviselőnek, a másik két példányt a központi választmánynak küldték meg. A képviselőház két hónappal később rávezette a papírra, hogy „végleg igazolt képviselőnek” jelentették ki a parlament ülésén a mandátum birtokosát. Emlékezés A sárguló papírokat Budapesten a Zenta utca 5. szám, IV. emelet 2-es számú lakásában őrzi a több mint hat évtizede lezajlott választási harcok győztese, a kilencvenedik évében járó nyugdíjas ügyvéd, a 48-as pártnak több cikluson át volt mátészalkai országgyűlési képviselője, dr. Szúnyog Mihály. „Rettenetes hideg volt 1905 januárjában, amikor a mátészalkai járásnak huszonnyolc falujában alig egy hét alatt kellett meghirdetnem a 48-as függetlenségi Kossuth-programot. Légcsőhurutomat, amely hál’ Istennek, még ma is egyetlen betegségem, abban a farkasordító hidegben szereztem, amikor naponta 3—4 faluban hordó, meg asztal tetejéről kellett választási beszédeket mondanom De megérte! Az alispán, Nagy László, nem vette komolyan a »jöttment pesti fiskális akarnokot« — így aposztrofált engem — és a csendőrszuronyokra támaszkodva legyőzhetetlennek hitte magát. De a kiegyezés politikája, a Habsburgok és a nagybirtokosok összefogása, amit a képviselőjelölt alispán személyesített meg, az előző három évtized alatt minden becsületes magyar előtt hitelét vesztette. »Nem akarunk a Habsburg-monarchia gyarmata lenni! Teljes gazdasági, politikai, nemzeti függetlenséget!« — ezt a kossuthi programot hirdettem meg választási beszédeimben. Nem én győztem 1905-ben Mátészalkán, hanem az a politika, amelyet Kossuth nevében hirdettem. Bevallom őszintén, 1905 első napjaiig én Mátészalka nevét csak a helységnévtárból ismertem. Somogyi, tolnai volt a családom, melyben hagyományos a „kuruc”, a 48-as kiállás. Amikor fiatal jogászként Pestre kerültem, Holló Lajos, Lovászi Márton, Justh Gyula és más függetlenségi politikusok körében sürögtem-forogtam. Amikor a Tisza-kormány meglepetésszerűen feloszlatta az országgyűlést, és az 1905-ös dermesztő hideg télben kiíratta a választásokat, a hidegre is spekulált, hogy az lehetetlenné teszi különösen a vidék választási harcát. Számítása nem is volt egészen irreális, az ellenzék nem tudott a kerületek többségében megfelelő jelölteket találni. A mátészalkai kerületet a feloszlatott képviselőházban egy dzsentri képviselte, akinek nem volt ínyére a pesti tartózkodás, inkább gazdálkodni szeretett és megcsömörlött a politikától. A »Magyarország« 1905. január 15-i száma itt van előttem. Kitűnik belőle, hogy a mátészalkai kerületben nem tudtak a jelölt személyében megállapodni. Az egyik önjelölt egy kisparasztból lett nagybirtokos volt, a másik Mátészalka leggazdagabb nagypolgára, a villanyerőmű és pár ezer hold tulajdonosa. Nem voltak képesek egymással megegyezni. Az utolsó percben deputációt küldtek Pestre, jelöltet kértek, aki egy hét alatt felveheti a harcot a helyi hatalmassággal, az alispánnal. A 48-as függetlenségi párt székházában voltam, amikor Holló Lajos és Lovászi Márton hívatott. Felszólítottak, induljak jelöltként Mátészalkán. A párt erkölcsi támogatást ígért, ha anyagit nem is. »Elég ügyes vagy — mondták vállveregetve —, előteremted a szükséges pénzt.« Kossuth Ferenc személyes ajánló levelet írt a mátészalkai választópolgárokhoz. Szaladtam vele a nyomdába, hogy nemzetiszín keretben méteres plakátokat készíttessek belőle. Megtanultam már a választási harc gyakorlatából, milyen agitációs eszközök szükségesek még: nemzetiszín zászlókat rendeltem ezzel a felírással: »Éljen Szúnyog Mihály 48-as függetlenségi képviselőnk«." Négyszáz zászló kellett... Kortestollakat is rendeltem korteseim és választóim kalapja mellé, ötezret. Hozzá még ötezer női melltűz nemzetiszín keretben, benne a fényképem. Legalább 10—15 ezer koronát kellett előteremtenem. A párt központi választási kasszája kimerült — mint ezt Holló Lajos is megmondta —, a családi segítségben kellett bíznom. Gyula bátyám, aki mezőgazdasági főiskolát végzett, és jó gazda volt, megígérte, hogy összegyűjt tízezer koronát. Ő toborozta Somogyban a »kortesbandát«, amelynek tagjai útra keltek Mátészalka felé. Gyula bátyám tanácsa volt az is, hogy festessem pirosra a kortestollakat: az egyszerű kortesnek két piros libatoll jár, a főkorteseknek bokrétába fogva négy piros libatoll, a közepén egy zöld akácfalevél, arany betűkkel ráírva a név. Rálőtt Tiszára Gyula bátyám ekkor kezdte meg politikai pályafutását is. Legfőbb kortesemként velem jött Mátészalkára: nem a maga nevén szerepelt, hanem mint »Kovács Gyula«. Az 1905-ös mátészalkai választási harcban született meg az a »Kovács Gyula«, akit 1910-ben aztán a Viharsarok kultikusai választottak meg követüknek, s aki azzal írta be nevét a történelembe, hogy a szabadságot lábbal tipró gróf Tisza Istvánra később a képviselőház épületében rálőtt... Az alispán és tábora — be kell vallanom — nem félt tőlünk. Bíztak az erejükben. Bíztak a jegyzőkben, a csendőrökben, no meg a nagy hidegben is, amely majd visszatartja a szavazástól a falusi választókat. A választási törvény ugyanis előírta, hogy a falvakból a választóknak Mátészalkán a bizottság előtt egy meghatározott időben kell megjelenniök. A választó bizottság kedve szerint meg is várathatta őket. Az alispán nem járta a falvakat, én viszont igen. Gyula bátyám és »kortesbandája« előttem járt 2—3 fős cso DR. SZÚNYOG MIHÁLY „Bátyám rálőtt Tisza Istvánra" MAGYARORSZÁG 1967/6 Régi választások Mátészalka mandátuma Az 1905-ös hideg tél és a csendőrszuronyok Nincs pénz a választási kasszában pártokra oszolva, beszéltek emberekkel, megismerték a falvak népének sérelmeit, vágyait, úgy hogy mire én odaértem, a nép már ismert és én is ismertem helyi gondjaikat. A „Magyarország” írta A »Magyarország« 1905. január 24-i számából idézem: Ilosvay főszolgabíró tanúk előtt oda nyilatkozott, hogy inkább katonasággal vereti szét a népet, de a 48-as párt jelöltje Mátészalkáról mandátumot el nem visz, bármekkora többsége is lenne. A szolgabíró, Ízig Vilmos, felhívja a választókat, hogy a kormánypárti jelöltre szavazzanak, mert csütörtök után — ez a választás napja — péntek következik, akkor majd ismét ő lesz az úr és irgalmatlanul elbán azokkal, akik ellene szegülnek. Ízig szolgabíró a Tolnából érkezett kortesek, derék és hazafias magyar emberek közül kettőt oly címen fogatott el, hogy alföldi szocialista izgatok. A két elfogott ember igazolására megjelent Dienes Lajos nagydobosi földbirtokos, Fuchs Jenő dr. ügyvéd és Kovács Gyula. Ilosvay főszolgabíró Kovács Gyulát kiutasítással fenyegette, s a jelenlevő két csendőrre mutatva felhívta Kovács Gyulát, hogy azonnal hagyja el a termet. Mire Kovács Gyula ezt válaszolta: »Szeretném azt a főszolgabírót látni, aki engem csendőrökkel kísértet ki onnan, ahol jogom van lenni.« A főszolgabírónak, úgy látszik, elment a bátorsága, mert dühösen ő távozott el a teremből. Eljött a választás napja. A 3800 választó közül csak 2460 szavazott le. A főszolgabíró este 11-ig húzta-halasztotta a szavazás lezárását. A csendőrök az utolsó emberig mozgósították az alispán táborát. Nagy Lászlóra mégis csak 1192-en, rám viszont 1268- an szavaztak. 76 szótöbbséggel én nyertem a mátészalkai mandátumot. Ez a kis szótöbbség nem fejezi ki a 48-as függetlenségi politika győzelmének tényleges jelentőségét. Ma, több mint hatvan év után is büszkén mondhatom, hogy a mátészalkai és környéki nép kiállott az ellenzéki politika mellett. Az 1905. január 26-i választásokon megbukott a három évtizeden át uralkodott szabadelvű párt és győzött az egyesült ellenzék, élén a 48-as párttal, amely 75-ről 166-ra növelte mandátumainak számát. Bejutottunk tehát a parlamentbe, de amint ez nemsokára kiderült, valójában vajmi keveset tehettünk. A megbuktatott kormány hivatalból tovább vihette az ország ügyeit. Tiszáék minden gondja az volt, hogy az udvar szolgálatában hogyan lehetne semmissé tenni a függetlenségi ellenzék győzelmét. A választások után fél évvel, július 18-án a király darabontjainak parancsnokát, báró Fejérváry tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, az úgynevezett darabont-kormány élére. A darabont-kormány feladata az volt, hogy elnémítsa a függetlenségi ellenzéket. Elnapolta az országgyűlést és hosszú huzavona után 1906 februárjában fel is oszlatták a képviselőházat. Az új választásokon ismét elindultam nemcsak mandátumom megvédéséért, hanem az ellenzéki mátészalkai nép érdekében is.” (Folytatjuk) FÖLDES PÁL GOETHE TORQUATO TASSO Színmű 2 részben Szereplők: Somogyvári Rudolf, Drahota Andrea, Polónyi Gyöngyi, Mécs Károly, Kozák András Rendezte: Kazimir Károly Társrendező: Gosztonyi János