Magyarország, 1967. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1967-08-27 / 35. szám
Színházi Első gong Felfedezéssorozat Bérletdiagnózis Csörgősipka Szicíliában Thália hajlékainak felavatásával kezdődik Budapesten az 1967/68-as színházi évad. Fővárosunk tizenhatodik állandó színházaként — a Nagymező utcában, a Rátkai-színészklub tőszomszédságában — megnyitja kapuit a Mikroszkóp Színház a Váci utcában, az egykori Corso mozi (később Bartók-terem) helyén — tizenhetedik színházteremként — a Vígszínház kamaraszínháza, a Pesti Színház kezdi meg működését Új színház a Váci utcában Azbej Sándor terve alapján — az ő nevéhez fűződik a Nemzeti Színház Hevesi Sándor téri új otthonának tervezése is — pompás kis kamaraszínházat varázsoltak az egykori Váci utcai mozihelyiségből. Nem volt könnyű dolga a tervezőnek, hiszen szűk tér állt csupán rendelkezésére, ezen belül kellett egy színház valamennyi kiszolgáló helyiségét (előcsarnokot, öltözőket, műhelyeket stb.) kiképeznie. Színes, modern vonalú mozaikfal fogadja a vendégeket az új Pesti Színházban, melynek bejárati részét — némi ellentmondással — hagyományos stílusban, az épület műemlék-jellegét megőrizve állították helyre. (Úgy tartja a fáma, hogy valamikor itt szálloda, pontosabban „szála” működött, így aztán a műemlékvédelem szigorú őrei ragaszkodtak az eredeti homlokzathoz, amelynek stílusát a hosszú, bejárati rész is megőrizte.) Kárpótlást kapnak azonban a nézők, amikor az új előcsarnokba lépnek. Hírhedten rossz beosztású volt a régi mozi, majd később a Bartókterem előcsarnoka. Azbej Sándor úgy segített ezen, hogy a régi üveg tetőszerkezetetlebontotta, a fölötte levő nyitott udvart beépítette. (Ebben a beépített részben nyert elhelyezést az öltöző és néhány műhelyszoba.) Thury Mária modern falburkolása mindenképpen látványosságnak számít, amellett, hogy jól tagolja az új színház előcsarnokát. Ebben a részben helyezték el az öltözőket, a büfét, innét vezet lépcső az emeleti traktusba. A napokban valamennyi fővárosi színházban társulati üléssel, majd az első gyakorlati teendőkkel — a repertoárdarabok felfrissítésével, az új bemutatók előkészítésével — kezdődött el az a tíz hónapig tartó munka, amelyre — az előző évek gyakorlatától eltérően — elsősorban az a jellemző, hogy az egyes színházak társulataiban alig történt változás. Néhány esztendős távollét után Bessenyei Ferenc visszaszerződött a Nemzeti Színházhoz, ahova vele együtt új tagként került át Velenczei István a József Attila Színháztól, Béres Ilona pedig — amellett, hogy megtartja Madách Színház-beli tagságát — néhány fontosabb szerepre ugyancsak az ország első színházi együtteséhez szerződött. Ismét a Vígszínházban játszik Tordy Géza, aki néhány esztendővel ezelőtt, amikor pályakezdő színészként Kaposvárról felkerült, ugyanitt tűnt fel. A színházak művészeti vezetésében történt változások közül a legjelentősebb, hogy Vámos László személyében — aki rendezői státuszát a Madách Színháznál is megtartja — új főrendező került a Fővárosi Operettszínház élére. (Vámos pályája elején a debreceni Csokonai Színházban kimagasló eredményeket ért el a prózai és zenés művek színpadra állításával. Mostani kinevezését kiváltképp örömmel fogadták az operettműfaj berkeiben, hiszen az Operettszínház fejlődésében egyenetlen volt az elmúlt évtized, s most, amikor az operett megújításáról van szó, mindenképpen szükségesnek látszott, hogy erős, határozott rendezői-művészeti vezető nyomja rá a színház munkájára a maga bélyegét.) Magyar írók az élen Orosz és szovjet drámákat tűznek elsőként műsorukra a fővárosi színházak, ezzel a bemutatósorozattal köszöntik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulóját. Ebben a sorozatban lesznek újdonságnak számító, a magyar színpadon először bemutatásra kerülő művek (Gorkij: A nap fiai, Gogol: Az őrült naplója, Szlávia: örvényben, Rozov: Úton), de felújításokkal is találkozunk, olyan drámákat tűznek ismét műsorra színházaink, amelyeket az elmúlt két évtizedben már sikerrel játszottak a magyar színpadon (Osztrovszkij: Vihar). Az idei évadnak másik jellegzetességeként azt említhetjük, hogy tovább folytatódik a klasszikus magyar drámairodalom felfedezésének és újrafelfedezésének az a sorozata, amelyet a Nemzeti Színház az elmúlt évben Vörösmarty „Czillei és a Hunyadiak” című történelmi drámájával, a veszprémi Petőfi Színház pedig Madách Imre „Mózes”ének újra feltámasztásával kezdeményezett. Lényegében ennek a sorozatnak folyamatosságát teremtette meg a nyári Körszínházban Kazimir Károly, amikor az idén júliusban több mint egy évszázados feledésre ítélés, ezen felül az irodalomtörténészek rendkívül súlyos, elmarasztaló bírálatai ellenére, nagyszerű előadásban színre hozta Petőfi Sándor „Tigris és hiéná”-ját. A Körszínház nyári előadássorozata után, a Petőfi-drámát szeptemberben a városligeti kiállítási pavilonból — ahol immár második esztendeje ver nyaranta tanyát a Körszínház — a Paulay Ede utcai Thália Színházba viszik át, itt részben új szereposztásban folytatja új életét a Petőfi-dráma. A Nemzeti Színházban — Marton Endre rendezésében — októberben mutatják be a „Mózes”-t, Keresztury Dezső kitűnő átköltésében. Színházaink természetesen a mában élnek s így elsődleges feladatuknak tekintik, hogy a kortárs drámairodalom új meg új műveit fedezzék fel, segítsék színpadra. Ebből a szempontból rendkívül biztatóak az idei előzetes tervek. Lengyel József — a Thália Színház ösztönzésére — színpadi formába önti nagyszerű regényét, a „Visegrádi utcá”-t, emléket állít a kommunista mozgalom hőseinek. Thurzó Gábor két kommunista mártírról, Sallai Imréről és Fürst Sándorról ír drámát a Vígszínháznak. S a közelmúlt mellett szót kap a történelem is: Darvas József ,,Zrínyi”drámáját ugyancsak a Thália Színház tűzi műsorára. Hosszú lenne felsorolni azoknak az íróknak nevét, akikkel a színházak 1967/63-as műsortervében találkozunk (Illyés Gyula, Boldizsár Iván, Füst Milán, Gyurkó László, Somogyi Tóth Miklós, Békeffy István, Hans Habe, Fehér Klára stb.) s remélni merjük, hogy az ilyenkor szokásos előzetes tervezés nem fullad majd kátyúba, szezon végén nem kell számon kérni színházainktól, hogy magyar bemutatóikkal adósak maradtak. Ilyenkor, augusztus végén, még csupán a bérletezés folyik. De már ebből is meg lehet állapítani, hogy nőtt-e vagy csökkent az érdeklődés általában a színházak iránt, s ezen belül hogyan alakul a közönség figyelme az egyes színházak irányában, Párizsba is? Operaházunk augusztus 20-ig 29 960 bérletet adott el (az elmúlt szezonban összesen 40 454 bérlőjük volt), nem kevesebb, mint ötvenháromféle bérletsorozattal hívja a közönséget. A Vígszínház — ugyanebben az időpontban — 13 200 bérlőt tartott már számon (tavaly összesen 17 ezer bérlőjük volt), a József Attila Színházban 9782 bérletet vásároltak (az elmúlt évadban 13 500 bérlet talált gazdára), a Madách Színház, amely az elmúlt évek gyakorlatától eltérően, első ízben bocsátott ki az idén bérleti felhívást, 5100 új bérlővel rendelkezik ez ideig. A bérletezés döntő szakasza persze még csak ezután következik, de már az előzetes jó tapasztalatok alapján is meg lehet állapítani: nem csökkent az érdeklődés a két évad közben sem a fővárosi színházak iránt. Ennek az érdeklődésnek természetesen nemcsak itthon, hanem határainkon túl is vannak jelei: egyre több külföldi meghívás érkezik színházainkhoz, amelyek egy-két vagy több produkcióval szeretnék viszontlátni valamelyik ország fővárosában vagy nagyobb városokban a magyar színtársulatokat. Belgrádba hívják a Thália Színház együttesét — a végleges és részletes program azonban még kidolgozás alatt áll, ezzel szemben máris elkészült a Nemzeti Színház következő külföldi útjának terve: Pirandello „Csörgősipka” című vígjátékával — amelyet az elmúlt évadban mutattak be, Egri István rendezésében — az olaszországi Szicíliába utaznak. Erre a turnéra még az idén, december 10-én sor kerül, amikor a Pirandello-játékokon három vagy öt olasz kisvárosban szerepelnek majd. Az elmúlt évadban a moszkvai Művész Színházat köszönthettük Budapesten, a most kezdődő idényben — 1968 elején — a prágai Nemzeti Színház társulatát üdvözölhetjük majd fővárosunkban, a Nemzeti Színház nyár eleji prágai vendégszereplésének viszonzásaként — repertoárjuk sikeres darabjait mutatják be. De arról is szólni kell, hogy ez a kétoldalú csere: a magyar színházaknak a határon túli és külföldi színházak itteni szereplése milyen nagy mértékben segíti színházi életünk gazdagodását. Egy-egy ilyen alkalommal — színész és rendező külföldön, közönségünk pedig itthon új meg új tapasztalatokkal gyarapszik, a színházművészet új meg új áramkörébe kerül, szélesedik összehasonlítási alapunk, pontosabban látjuk saját színházművészetünk helyét, szerepét az európai színházi kultúrában. S talán az az idő sincs már meszsze, amikor magyar társulat lép fel majd a párizsi Nemzetek Színházában, ahova az utóbbi másfél évtized alatt különböző okok miatt még egyszer sem sikerült bejutni, színházi közvéleményünk azonban — s a bennünket felkereső külföldi szakemberek tapasztalatai is ezt igazolják — szívesen látná, ha egyik-másik érett, színvonalas produkcióval végül is el tudnánk jutni Párizsba. (Ennek természetesen sokféle nehézsége van még, elsősorban anyagi, gazdasági természetű problémákat kell megoldani ahhoz, hogy a Nemzetek Színházába eljuthassunk.) Két új színház, sok régi, jól összeszokott társulat: ez az 1967/68-as színházi évad kezdetén a budapesti helyzet. Tíz hónap van az első gongütéstől az évzárásig, tíz hónap alatt kell teljes és maradandó élményeket nyújtani a közönségnek. Ez a színházak előtt álló munka legfontosabb követelménye, s ez nem is kevés. BÁNOS TIBOR HALÁSZ JUTKA ÉS SZEGEDI ERIKA AZ ÚJPESTI SZÍNHÁZBAN Végül is el tudnánk jutni a Nemzetek Színházába MAGYARORSZÁG 1967.