Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-09 / 23. szám
Milyenfajta elnököt akar Amerika? IJSSÖL THE SUNDAY TIMES Normális körülmények között az amerikai választó azt az egyszerű kérdést tenné fel magának: „ki lenne a legjobb elnök?” Ez évben azonban sok bizonyítéka van annak, hogy a választó — tudatosan vagy tudat alatt — sokkal bonyolultabb kérdést igyekszik megoldani: „békítgetőre, vagy újítóra van-e szükségük?” Maguk a jelöltek teljes mértékben tisztában vannak a közvélemény határozatlanságával és ezért mindegyikük igyekszik bebizonyítani, hogy az ő személyisége és az általa javasolt megoldások nyújtják a legjobb választ Amerika történelmének ebben a döntő pillanatában. Egyelőre azonban egyikük sem tett szert nyilvánvaló előnyre. Hubert Humphrey alelnök és Richard Nixon úgy tüntetik fel magukat, mint a mérsékeltek, a sebek begyógyítói, a „nagy középosztály” védelmezői, akikről Nixon kijelentette, hogy „a mai Amerika elfelejtett emberei”. Mindketten azt ígérik, hogy egyesítik majd pártjukat és az országot és mindkettőjüknek, minden más jelöltnél több esélyük van arra, hogy nem csupán az északi, hanem a déli szavazatok nagy részét is elnyerjék. Humphrey, hogy kihangsúlyozza a közte és Robert Kennedy szenátornak a jövővel kapcsolatos komor jóslatai közötti különbséget, bejelentette: „a boldogság politikáját” fogja követni. Feltételezi, hogy az amerikaiak előnyben részesítenek valamilyen reménykedő és bizakodó szemléletet Kennedy riasztóan ható figyelmeztetéseivel szemben. Kennedy olyan embernek tüntette fel magát, mint aki azokat a radikális megoldásokat fogja alkalmazni, amelyeket e válság megkövetel, ő bírálja a legélesebben a színes bőrűek, a szegények és a városok problémájának jelenlegi kezelését. Mindenekelőtt a proletariátus jelöltje lett. A proletariátus szó nem szerepel az amerikaiak véleménye szerinti „osztálynélküli társadalom” szótárában, de valójában helytálló. Kennedy az egyetlen olyan jelölt, akit örömmel fogadnak a néger gettókban és aki biztonságosan beléphet oda. Indiana államban azt is bebizonyította, hogy meg tudja nyerni magának az alacsony jövedelmű fehér bőrűeket, valószínűleg azért, mert sokan közülük római katolikusok. Így aztán Kennedynek sikerült elnyerni azon szavazók együttes támogatását, akik az országos választásokon általában biztosítják a Demokrata Párt számára a szavazatok zömét. Rockefeller kormányzó liberalizmusa inkább Kennedy és Humphrey, mint Nixon és Humphrey liberalizmusa „közé” illik be, noha ez a fajta besorolás felületes, és helytelennek bizonyulhat, amint a választási hadjárat teljes gőzzel megindul. Egyre inkább döntő fontosságúvá válik az a kérdés, hogy melyik az a jelölt, aki a leginkább ki tudná engesztelni egymással a fajokat, és ezáltal újraegyesíteni a nemzetet. Vajon helytálló-e sokaknak az a félelme, hogy Kennedy túlságosan „megosztó” személyiség — vagy pedig olyan ember, mint amilyenre szükség van, aki — amint Arthur Schlesinger megfogalmazta — „határozott diagnózist állít fel és erős gyógyszert ír elő”? Mint mondják, Johnson elnököt abban a döntésében, hogy visszavonul az elnökválasztási versenyből, többek között az a véleménye befolyásolta, hogy a legközelebbi kongresszus sokkal konzervatívabb lesz, mint a jelenlegi. Ezért vélekedik úgy, hogy vagy egy olyan embernek, mint Humphrey — aki sok évi kongresszusi tapasztalattal rendelkezik — vagy Rockefeller kormányzónak (tehát egy liberális republikánusnak, akitől egy konzervatív kongresszus inkább elfogadna valamilyen radikális megoldást), lenne a legjobb esélye arra, hogy megbirkózzék az amerikai válsággal. A KONGRESSZUS BEFOLYÁSOLÁSA „Felháborító! Táblák - miért nem rendeznek inkább koktélt." (Washington Post) MAGYARORSZÁG 1968/23 A japán ipari óriások újjászületése A japán ipari óriások újjászületésével a legnagyobb és legjobb amerikai és európai vállalatok számára új, tekintélyes versenytársak keletkeznek. A vállalati egyesülések példátlan hulláma söpör most végig Japánon, amely már eddig is a világ legnagyobb társaságaival büszkélkedhet. A hivatalos cél, hogy a társaságok struktúrájának korszerűsítésével fokozzák a versenyképességet. A nem hivatalos cél pedig az, hogy olyan ipari erőket hozzanak létre, amelyek eredményesebben tudják ellenőrizni a termelést és az árakat belföldön, és erőteljesebben képviselik a japán érdekeket külföldön. Sokak szerint ez a tendencia a zaibacu-típus kialakulásához vezet. A második világháború előtt féltucat zaibacu, (vagyis pénzügyi-ipari csoport) uralkodott Japánban. MacArthur tábornok az amerikai megszállás idején feloszlatta a zaibacurendszert. Úgy vélte, hogy ezek az érdekszövetkezetek veszélyeztetik a békét, mert szoros kapcsolatok fűzik őket a kormányhoz és a hadsereghez. A japánok már évek óta türelmesen azon munkálkodnak, hogy helyreállítsák a zaibacu háború utáni változatát. Az ipari óriások újjászületése most elérte végső szakaszát. Kétszer annyi társulás jön létre, mint 1960-ban, s a múlt évben a társulások ezer vállalatot érintettek. 1966-ig a japán gyáriparosoknak nem egészen egy százaléka a munkaerő egyharmadát alkalmazta, és az egész termelésnek a felét ellenőrizte! Ami még jelentősebb: egyazon iparágon belüli nagy társaságok egyesülnek, nem pedig kis cégek különböző területekről. A 37 nagy iparág közül ma mindegyikben az öt legnagyobb társaságra az össztermelés 40—100 százaléka jut. A perspektíva még szélesebb körű ellenőrzésre mutat. A jövőben egyetlen ipari óriás hatalmában széleskörű iparágak lesznek, kezdve a bányászattól a gépiparig. A hajóépítés és az acélipar példája szemlélteti a japán iparóriások kiépülését. A két nagy hajóépítő társaság — a Micubisi és az Isikawajima-Harima — a múlt évben több tonnatartalmat termelt, mint bármelyik más ország öszszes hajógyára. Japán két legnagyobb acéltársasága, az Iawata és a Fudzsi, hamarosan egyesül, s ezzel olyan vas- és acélkomplexum jön létre, amely a világon második lesz az U. S. Steel után. Ezt a két acélgyárat az amerikai hatóságok 1950- ben választották szét, és fúziójukkal az egyesülések újabb hulláma kezdődhet. A nehéziparban, a vegyiparban, a műanyagiparban, a papíriparban, a hajóépítésben és a bankoknál valószínűleg több társaság fog egyesülni. A háború előtti rendszerhez hasonlóan Japánban végül két vagy három óriástársaság fog uralkodni mindegyik ipari szektorban. 1947-ben MacArthur tábornok és tanácsadói a monopol-ellenes törvénynyel szüntették meg ezt a rendszert. De a japán gyáriparosok titokban jóformán azonnal megkezdték az újraegyesülés előkészítését. Kezdetben a kapcsolatok legnagyobb részt magánjellegűek voltak. 1952-ben, miután aláírták az Egyesült Államokkal a békeszerződést, e kapcsolatok nyilvánosak lettek és megerősödtek a kölcsönös részvénytulajdonok, az összefonódó igazgatás és a szelektív bankkölcsönök útján. A japán kormány nemcsak helyesli, hanem ösztönzi is a kartellek és érdekszövetkezetek kialakulását. Az „új zaibacu” sokakban kétségeket támaszt. Egyes megfigyelők attól tartanak, hogy — épp úgy, mint a második világháború előtt — a japánok katonailag terjeszkedni akarnak majd Ázsiában. Mások ezt valószínűtlennek tartják, feltéve, ha Japán gazdasági ambícióit nem gáncsolják el, amint ez a harmincas években történt. Egy dolog azonban bizonyos: az ipari óriások újjászületésével Japán még keményebb versenytárs lesz a világ többi országa számára. U.S. News & World Report Nevető kortesek □ER5PIEGEL Amerikai komédiások szállítják a vicceket az amerikai elnökjelölő küzdelem résztvevőinek. Richard Nixon egy hollywoodi hivatásos tréfacsináló együttessel dolgoztat: „Gyorsan egye meg deszszertjét — ilyen Johnsonféle árak mellett talán az utolsó lesz.” Pat Buttram amerikai népművész Ronald Reagan előviccelője: „A hippik a maguk „szeress , ne hadakozz” jelszavaival igazán nem úgy festenek, mintha kettő közül egyiket is tudnák.” Robert Kennedy a többi között Woody Allen szolgálatait veszi igénybe: „Az én kampányom igazán csak akkor kezdődött, amikor George Hamilton (1967 elejéig állandó kísérője volt az elnök leányának, Lynda Johnsonnak) felhívott és a lányom telefonszámát kérte.”