Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-20 / 42. szám

így békült ki New Yorkban „az angyal és az ördög” Megférhetett volna a két primadonna „egy csárdá­ban”? Talán igen. Hangjuk különböző jellegű, reper­toárjuk is különböző. De a véletlen úgy akarta, hogy ne maradjon meg köztük a békesség. Amint Maria csillaga fel­felé emelkedett, Renata megritkította fellépéseit a milánói operaházban, majd 1955-ben teljesen szakított a­ Scalával és a római ope­raházban, a nápolyi San Carlo operában és más olasz és külföldi operahá­zakban lépett fel. A két énekesnő a távol­ból egyre falánkosabb nyi­latkozatokat tett egymás­ról. A Tebaldi párt és a Cal­las párt csatája olyan mé­reteket öltött, mint két lab­darúgó­csapat szurkolótá­borának csatározása. A harc a negyvenes évek vé­gén kezdődött és az ötve­nes éveken át változatlan hévvel tartott. Közben a két énekesnő ragyogó telje­sítményeket nyújtott, bár nem csak ezért beszéltek róluk annyit. (Callas, aki magasztalói szerint „már a bölcsőben pacsirta” volt, szeszélyes, önző primadon­na lett, híres botrányokat kavart. Emlékezetes eset volt, amikor 1958-ban a római operaházban a Nor­ma előadásán, amelyen Gronchi köztársasági elnök is jelen volt, az első felvo­nás után úgy érezte, hogy nincs eléggé formában. Ezért minden bocsánatké­rés nélkül, egyszerűen ott­hagyta az előadást.) Később Callas is szakí­tott a Scalával, elvált fér­jétől és Onassisszal, a hí­res, dúsgazdag görög hajó­tulajdonossal kezdett „jár­ni”. Pályáját továbbra is viharos sikerek és botrá­nyok kísérték. A két primadonna, ko­runk két legnagyobb szop­ránénekesnője már hosszú és dicsőséges pályát futott be. Tebaldi most 46 éves, Callas 44. Tizenöt évet töl­töttek ellenségeskedésben. Frankfurter Rundschau Az embernek ellágyul a szíve, amikor olvassa: ha az antik olimpikon meg­nyerte a könyörtelen ököl­viadalt, a vad kocsiver­senyt, jutalomként és a megbecsülés jeleként sat­nya olajág várta. Ezzel az olajággal kezében vonulha­tott el, megkapta jutalmát. Az önzetlen olimpiabajno­kokról sok iskolában és a történelemkönyvekben még ma is ilyen nemes képet festenek. Ám ez nem felel meg a tényeknek. Az ókori olimpián aratott győzelem egész életére gondtalanná tette a bajno­kot. Az olaj­ágnak, amely Kalliszephanosz fájáról származott — ez a fa a Zeusz temploma mögött állt, s csak innen vágták le a győzelmi ágakat —, hogy korszerű hasonlattal él­jünk, életbiztosítási köt­vénynek megfelelő értéke, és hatása volt. A győztes dicsőítése ünnepi lakomák­kal és körmenetekkel, to­vábbá igen kellemes adó­­kedvezménnyel kezdődött : a kincstár írásban kötelez­te magát, hogy a győztes­nek soha többé nem kell adót fizetnie. A színházak­ban örök életére szabad tisztelethelyet biztosítottak számára. Győzteseit Athén 500 drachmával jutalmazta, ezért a pénzért akkor tíz ökröt lehetett vásárolni. Létfenntartására a hősnek ,nem kellett többé egy fil­lért sem költenie, minde­nütt, minden asztalnál élete végéig szívesen látták. Dió Krisosztomosz, kora­beli krónikás közlése sze­rint az olimpiai győztesek­nek öt talentumot fizettek ki, s fenti krónikás még egy, a mai fogalmak sze­rint pikáns dologról is be­számol : különösen szép ralinők is tartoztak a győ­zelmi díjak közé. ,Ha azt olvassuk, hogy egy Theagenész nevű férfi 2000 évvel ezelőtt nem ke­vesebb, mint 1400 versenyt nyert meg, önkéntelenül kételyeink támadnak. Elő­ször is, talán nem nyerte meg valamennyit, talán in­kább csak részt vett azo­kon a versenyeken. Má­sodszor, vajon miből élt, ha szemlátomást mást sem tett, mint hogy másokkal összemérje erejét? Manapság az olimpiai versenyzők mindenféle fo­gásokra és fondorlatokra kényszerülnek, ha érmeiket valóban be akarják „ara­nyozni”. Mindenekelőtt abba kell hagyniuk a spor­tolást. Az antik győztesek profik voltak TEBALDI ÉS CALLAS „Már a bölcsőben pacsirta volt” OGGI A New York-i Metropo­litan operaházban az „Ad­riana Lecouvreur” utolsó felvonása után lement a függöny. A közönség viha­ros tapssal jutalmazta Re­nata Tebaldit és Franco Corellit. Háromezerötszáz néző ujjongott a színház­ban, sokan közülük hajnali sorbanállással szereztek je­gyet. Rudolf Bing, az opera főintendánsa elégedett volt a művészi és a gazdasági sikerrel. A kassza ugyanis az utóbbi öt év legnagyobb bevételét jelentette. De Bing nem csupán en­nek örült. Még egy megle­petés volt a tarsolyában, ami azután világszerte nagy örömet keltett. A Re­nata Tebaldit tapsoló né­zők között az egyik pá­holyban, a második sorba húzódva, ott volt Maria Callas, aki 15 éve Tebaldi legádázabb riválisának szá­mít. Az egyiket (Tebaldit) Angyalnak, a másikat (Cal­­last) Ördögnek keresztel­ték el. Most, mialatt a „Met” függönye leereszkedett Ci­­lea operájának utolsó hangjai után, Rudolf Bing a maga meglepetésére gon­dolt: „Pár perc múlva ta­lálkozik az Angyal és az Ördög, üdvözlik és átölelik egymást, a közönség, híveik és a fényképészek örö­mére.” Az előadás után a főin­tendáns Tespaldihoz lépett és azt mondta: — Renata, nagyszerű vol­tál. Sokan akarnak gratu­lálni. Többek között itt van Lindsay polgármester, az olasz konzul és egy régi barátnőd. — Ki az? — kérdezte Renata mosolyogva. Bing mosolygott és nem vála­szolt. Más valaki felelt he­lyette, talán egy fényké­pész vagy egy ismerős. Egy hang megszólalt: „Callas”. — Hogyan? — ámult el Tebaldi. Callas itt van a színházban? Hogy lehet az? Senki sem válaszolt. Ek­kor Tebaldi így folytatta: — Ha Maria üdvözölni akar, örömmel fogadom. Mialatt Renata ismét a függöny elé ment, Maria néhány barátjával megje­lent a művészeket üdvözlő csoportban. 10—12 fényké­pész heyezkedett el körü­lötte. Nem véletlenül voltak itt: a fáradhatatlan főin­tendáns mindent előre lá­tott. A két primadonna a folyosón találkozott. Villog­tak a vakuk. A két legnagyobb élő szopránénekesnő egymás nyakába borult és meg­ölelte egymást, egyszer, kétszer, háromszor. A kö­rülöttük állók tapsvihar­ban törtek ki. Renata Tebaldi és Maria Callas viszálya a milánói Scalában kezdődött, ahol Tebaldi 1946-ban Arturo Toscanini vezényletével mutatkozott be, Callas pe­dig néhány évvel később. Életmentő babaruha „ezüstbe” öltöztetése több a csecsemő első ruházatá­nál. Gyakran életmentés. A leheletvékony ezüst fó­liából készült öltöny a vér­­veszteségtől védi a bébi­t. A londoni Hammersmith­­kórház orvosai megállapí­tották, hogy ez a módszer minden eddiginél jobban bevált. A hypothermia, ahogy a hőveszteséget szak­nyelven hívják, a láz el­lenkezője ugyan, de éppoly veszélyes lehet. Éppen azért, mert bizonyos szer­vek működése kikapcso­­lódhatik vagy legalábbis korlátozódhat, ha a test hőmérséklete túl alacsony. Újszülötteknél ez gyakran halált idézhet elő. Ez el­len találták fel és alkal­mazzák az orvosok az „ezüst-öltönyt”. Ennek anyaga polyester hajszál­­vékony alumíniumlemez­­alátéttel. És ami ugyan­csak fontos: az életmentő ruházat alig kerül vala­mibe. öt világrész száz lapjából Az idézett lapok a közlés sorrendjében: WASHINGTON POST, amerikai, polgári liberális napilap NEWSWEEK, amerikai, polgári liberális hírmagazin NOVOJE VREMJA, szovjet külpolitikai hetilap NATIONAL ZEITUNG, nyugatnémet polgári napilap EUROPEO, olasz polgári képes magazin TRIBUNE, angol, a Labour baloldalához közelálló hetilap U. S. NEWS and WORLD REPORT, ame­rikai jobboldali hírmagazin CHICAGO DAILY NEWS, amerikai pol­gári napilap DIE PRESSE, osztrák pártonkívüli pol­gári napilap L’AURORE, francia jobboldali polgári napilap BASLER NACHRICHTEN, svájci polgári liberális napilap DER SPIEGEL, nyugatnémet polgári li­berális hírmagazin KOMSZOMOLSZKAJA PRAVDA, a Komszomol központi lapja TATSACHEN, nyugatnémet folyóirat HANNOVERSCHE ALLGEMEINE ZEI­TUNG, nyugatnémet polgári napilap GUARDIAN, angol liberális napilap ARBEITER ZEITUNG, osztrák szociálde­mokrata napilap SÜDDEUTSCHE ZEITUNG, nyugatnémet polgári liberális napilap FRANKFURTER RUNDSCHAU, nyugat­német, a szociáldemokratákhoz közel­álló napilap DAILY MIRROR, angol bulvárlap OGGI, olasz polgári képes magazin

Next