Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-24 / 47. szám
Víziválság | Utrecht után Új szabályok A siker mindig viszonylagos. A sportban különösen. Értéke attól függ, hogy ki, mikor, hol és kik ellen éri el. Tehetséges birkózónk, Bajkó Károly, aki csak nemrég és az olimpia kedvéért pártolt át a szabafogásúaktól a kötöttfogásúakhoz, olimpiai bronzérmével élete eddigi legnagyobb sikerét aratta. Bronz és bronz A magyar vízilabda-válogatott olimpiai bronzérmét ezzel szemben mindenki kudarcnak könyveli el. Pedig a bronzérem ugyanaz, s a harmadik helyezés birkózásban és vízilabdában egyformán 4 pontot ér. Csakhogy, a kötöttfogásban olimpiai újoncnak számító Rajkótól ez volt a maximum, amit várni lehetett (bár még kis szerencsével akár ezüst, vagy arany is lehetett volna belőle), a magyar vízilabda-válogatottól viszont a hazai közvélemény aranyérmet remélt. Markovics Kálmán szövetségi kapitány a játékok kezdete előtt némi iróniával jegyezte meg: „Győzelem, vagy halál! Nekünk úgy kell játszanunk, hogy tőlünk csak az aranyérmet fogadják el...” Ha a magyar vízilabdázás hagyományait tekintjük, akkor ez az igény jogosnak tűnik. A vízilabda 1900 óta szerepel az olimpiai programban. A magyar válogatott először 1912-ben vett részt az olimpiai tornán — eredmény nélkül. A sportág magyar híveinek három olimpiát, azaz tizenkét esztendőt kellett várniuk az újabb lehetőségre. Nem töltötték rosszul az időt, 1924-ben, a párizsi olimpián a magyar csapat már a világ legjobbjai között volt és ötödik lett. Azóta a magyar vízilabda-válogatott minden olimpián indult és öt alkalommal aranyérmet, két alkalommal ezüstöt, kétszer pedig — Mexikót is beleszámítva — bronzot nyert. A sportág másik nagy, az olimpiával egyenrangú viadalán, az Európa-bajnokságon, a magyar vízilabdázók nyolcszor lettek elsők, egyszer — 1947-ben — negyedikek, 1966-ban Utrechtben pedig ötödikek. Ha a kezdet nehézségeit nem számítjuk, akkor Utrecht volt a mélypont. Ehhez képest a mexikói bronzérem emelkedésnek számít. Különösen, ha az esélyek latolgatásánál nemcsak vágyainkat, hanem a reális erőviszonyokat is figyelembe vettük volna. Az utrechti EB-t követő esztendőben a magyar vízilabda-válogatott nem kevesebb, mint 27 országok közötti hivatalos mérkőzést játszott. Ebből 20 találkozót megnyert, 3 mérkőzés döntetlenül végződött, 4 pedig vereséget hozott. Legnagyobb riválisainkkal, a jugoszlávokkal háromszor, a szovjetekkel négyszer mérkőztünk. A hét találkozó mérlege egyáltalán nem volt biztató. Egyszer nyertünk (a szovjet csapat ellen), két döntetlent értünk el (egyet a jugoszlávok, egyet pedig a szovjetek ellen) és négyszer kikaptunk (a szovjet és a jugoszláv csapattól egyaránt kétszer-kétszer). A mexikói olimpia évében javítottunk ugyan a mérlegünkön, de csapatunk nem mutatott olyan egyértelmű fejlődést, ami igazolta volna a maximalista várakozásokat. Az aranyérem, mint egyetlen cél, meghaladta csapatunk képességeit. A sportban azonban éppen az a szép, hogy néha tótágast áll a papapírforma. Mexikóban egészen a négyes döntő első mérkőzéséig úgy tűnt, hogy az aranyérem nem is olyan hiú ábránd. A magyar csapat a selejtezők során egyre biztatóbban játszott, első kritikus mérkőzésén legyőzte egyik mumusát, a szovjet csapatot és ez azt ígérte, hogy a későbbiekben fel tud majd nőni a legnagyobb feladatokhoz is. Nem így történt. Ami Tokióban még sikerült, hiszen ott is csak a döntőkre „rázódott össze” úgy, ahogy a magyar csapat, az Mexikóban már nem ment. Túléli önmagát? De ez más történet. Az okokat nem a XIX. nyári olimpia fővárosában kell keresni, hanem sokkal korábban. A mexikói bronzérem nemcsak a magyar csapat kudarca, hanem sokkal inkább a vízilabdáé. Lassan egy évtizede fenyeget már, hogy ez a szép, izgalmas és férfias sportág túléli önmagát. Az erőviszonyok fokozatos kiegyenlítődése csak részben hozott fejlődést. A játékosok erősebbek, szívósabbak, általánosabban képzettek, gyorsabbak lettek, de a játék hanyatlott. Sokan az új taktikai elem, a szoros emberfogás térhódítását hibáztatják. Helytelenül! Ez a taktika bevonult a labdarúgásba, a kosárlabdába is, a küzdelem gyorsabbá, keményebbé vált, de a játék nem halt meg. A vízilabdamérkőzéseken azonban játék helyett egyre gyakrabban láttunk vízi pankrációt. Uralomra jutott a biztonság, mint elv, amely nem tűri a kockázatvállalást. Tartani a labdát, lesni az ellenfél hibáira, s ha nem hibázik, rákényszeríteni a szabálytalanságra. Lassan már nem is a gól, hanem a büntetőpont lett a vágyak vágya. Mert három büntetőpont után négyméterest lehet dobni, s a négyméteres majdnem gól. A vízilabda nem két csapat, hanem a játékvezető mérkőzésévé fajult. A mérkőzések többségét ugyanis az döntötte el, hogy a bíró melyik csapatnak hány büntetőpontot ítélt meg. A közönség hazamegy Ez a vízilabda nem tetszett a közönségnek, a játékvezetők produkcióira és a szabaddobó versenyre senki sem volt kíváncsi. A játék elvesztette egyébként sem túl nagy közönségét Sajnos, a magyar vízilabdasport, amely a korábbi évtizedekben mindig a színt, a játékot, a megújulás lehetőségét adta ennek a sportágnak, maga is behódolt a körülményeknek. A magyar vízilabda-válogatott utoljára 1958-ban, a budapesti EB-on bizonyította be, hogy ebben a sportágban nemcsak harcolni és birkózni lehet, hanem szellemesen, szemet-lelket gyönyörködtetően — játszani is. Azóta a mi játékunk is fokozatosan szürkült, Tokióban sem játékban múltuk felül ellenfeleinket, hanem taktikában. Mexikóban már erre sem volt képes csapatunk. Sőt, a legjobbak közül talán mi játszottuk a legfegyelmezettebben a biztonsági játékot. Még a lényegesen gyengébbek ellen se nagyon kockáztattunk, inkább a sokkal biztonságosabb kifárasztásra mentünk. Bizonyítja ezt, hogy nyolc mérkőzésünkön mindössze háromszor tudtunk az első negyedben vezetést szerezni, négyszer döntetlenül zártuk az első negyedet, egy alkalommal pedig hátránnyal. De lehet-e ezen csodálkozni? Hiszen ez a játék lett uralkodóvá hazai bajnoki mérkőzéseinken is. Az 1968. évi bajnok FTC csapata 89 góljából csak 40-et dobott akcióból, a gólkirály Felkai pedig 52 góljából 39-et szerzett négyméteresből. A vízilabdázás csődjét az olimpiai torna sok unalmas mérkőzése igazolta. De még inkább az, hogy mikor a mexikói Alberca Olimpicában véget értek az úszóversenyek és kezdődtek a vízilabdamérkőzések, a közönségnek több, mint a fele hazament. A nemzetközi szövetség most újra a szabályok módosításával próbálkozik. Mexikói tanácskozásai során éppen Takács Jenőnek, a magyar szövetség elnökének felszólalására vitatta meg a beérkezett javaslatokat és hozta meg döntését. Megszüntette a négy éve bevezetett büntetőpont-rendszert. Visszaállította a súlyosan szabálytalankodók kiállítását 1 percre, de ezt megtoldotta azzal, hogy aki harmadszor is a kiállítás sorsára jut, nem jöhet többé vissza a medencébe. A kosarasok példáját követték abban is, hogy bevezették az úgynevezett 45 másodperces szabályt, azaz a támadó csapat 45 másodpercen belül köteles kapura lőni a labdát. Az új szabályokat 1969 májusától próbálják ki, de a vízilabda válságát — önmagukban — aligha szüntetik meg. Ehhez a szabálymódosításnál sokkal többre van szükség, mindenekelőtt arra, hogy a felfogásban következzék be változás, hogy újra előtérbe kerüljön az akciógazdag, eredményre törő, látványos vízilabda. Feltételeink megvannak hozzá, kitűnő szakemberekkel rendelkezünk, tehetségekben sincs hiány. Hagyományaink pedig szinte köteleznek bennünket, hogy ne a mexikói bronzérem miatt sopánkodjunk, hanem önmagunk javára és a sportág hasznára segítsünk megújítani a válságba jutott vízilabdát. ARDAI ALADÁR MEXIKÓ: MAGYARORSZÁG-NSZK Behódolt a körülményeknek MAGYARORSZÁG 1968 47 Téli napfény jó egészség MEDICOR kvarclámpa Kapható a KERAVILL boltokban. Vidékre csomagküldő szolgálat: Budapest V., Kossuth L. u. 2. mi«w ^KERAVIl^^ a*a\0I C(JfrA .xr