Magyarország, 1969. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
MAGYARORSZÁG 1969 36 TI 1 PTTTTTH I 'TI' llimiIT 1T '~H imm' T TT [ A második világháború Rossz rendezés Egy jelentős svéd 150 lengyel egyenruha VI. Alighogy Ciano eltávozott, Hitler augusztus 14-re újabb katonai konferenciát hívott össze obersalzbergi „sasfészkébe”. Mint az előbbieken, ezen is a három fegyvernem legfőbb parancsnokai vettek részt. Minden jel szerint Hitler ekkor hozta meg végső, „megmásíthatatlan döntését”. A nagy dráma — mondta hallgatóinak — csúcspontjához közeledik. Lengyelország felszámolását végleg elhatározta, meg is jelölte a támadás időpontját: augusztus 26., hajnali 4 óra. Ezután — szokásához híven — terjengősen ismertette elhatározásának indokait. Göring szótlan Hangsúlyozta, hogy először feltétlenül Lengyelországot kell elintézni, és csak aztán fordulnak, ha kell, nyugat felé. Megjegyezte azonban, hogy — különösen a küszöbön álló német—szovjet paktum megkötése után — biztosra veszi: a nyugati hatalmak nem merik megtámadni Németországot. Minden katonai és politikai körülmény — mondotta — ellenük szól, meg aztán mit is tehetnének? A Westwaflt megtámadni őrültség volna, továbbá egyik országnak sincsenek olyan kaliberű állam- férfiai, akik alkalmasak lennének egy általános háború vezetésére. Ehhez túlságosan félénkek. Különösen Angliára vonatkozik ez. „Azok az emberek, akiket Münchenben megismertem, képtelenek egy új világháborút kirobbantani.” Ezért minden remény megvan arra, hogy Lengyelországot sikerül majd rövid idő alatt lerohanni. Ha pedig a nyugatiak ezután sem akarnának kiegyezni, megkaphatják ők is a magukét. További rendelkezéseket is kiadott: 24 német tengeralattjáró azonnal elfoglalja kijelölt pozícióját Anglia északi és nyugati partjai mentén és ha Angliával mégis háborúra kerülne a sor, nyomban megkezdik a kíméletlen tengeralattjáró-háborút a szigetország ellen. Hasonló feladatot kapott a Deutschland nehézcirkáló, míg testvérhajója, a Graf Spee, azzal a feladattal futott ki az Atlanti-óceánra, hogy adott esetben a brazíliai partok közelében zavarja az angolok hajózási vonalait. A helyzet komollyá vált. Történt ugyanis, hogy a balsejtelmektől gyötört Göring egy svéd nagyiparos ismerősét, Birger Dahlerust kérte föl közvetítésre. Igaz, a kezdeményezés a magát diplomatának tartó Dahlerustól indult ki, de ő következetesen kitartott amellett, hogy Lengyelország megtámadása esetén Anglia hadat üzen Németországnak. S ezt többször is közölte Göringgel. Kezdetben Göring nem hitt neki, aztán megingott és arra kérte a svédet, hozza össze angol „üzletember” barátaival, szeretné megbeszélni velük a helyzetet. A diplomáciai ambícióktól fűtött Dahlerus örömmel ráállt, ő egyébként valóban a nemzetközi pénzvilág jelentős személyisége volt, s e minőségében természetszerűleg bizonyos politikai kapcsolatai is voltak. Bejáratos volt például Lord Halifax angol külügyminiszter házába is. Elgondolásai azonban teljesen naivak voltak. Később, amikor a nürnbergi perben Göring mentőtanújaként szerepelt, a brit főügyész keresztkérdései alatt maga is beismerte, hogy közvetítő kísérletei során Göring és Hitler egyaránt csúfosan becsapta. Akkoriban azonnal Londonba repült, kapcsolatba lépett Halifax-szal, sőt Chamberlainnel is beszélt és tanácsai alapján — továbbá Göring kérésének megfelelően — a Schleswig-Holsteinban, a dán határ közelében fekvő birtokára több tekintélyes angol üzletembert hívott meg augusztus 7-én. A találkozó le is zajlott. Az angol üzletemberek szóban is, írásban is igyekeztek Göringet meggyőzni arról, hogy Anglia teljesíteni fogja Lengyelországgal szemben vállalt szerződéses kötelezettségét. Göring becsületszavát adta az angoloknak, hogy mindent, ami hatalmában áll, elkövet a háború elkerülésére. Mint Dahlerus beszámolójából kiderült, a tárgyalás eredményével mind a két fél meg volt elégedve. Ez az elégedettség részint az egyik fél naivitását, részint a másik rosszhiszeműségét igazolja. Tény azonban, hogy Göring erről a beszélgetésről beszámolt Hitlernek. Halder naplója Dahlerus a következő kritikus napokban, főleg Göring megbízásából, még többször repült ideoda Berlin és London között. Magának Hitlernek is hozott és át is adott személyes üzenetet Halifaxtól és Chamberlaintől. Az eredmény ismeretes. A dolgok mentek tovább a maguk útján. Augusztus 17-én a következő bejegyzést találjuk Halder naplójában: „Canaris (a katonai kémelhárítás főnöke) közli velem, hogy Hitler egyenes parancsára minden hozzávalóval 150 darab lengyel egyenruhát kell átadni Himmlernek és Heydrichnek. Vajon mit jelenthet ez?” Először Canaris sem tudta, és rosszat sejtve megkérdezte Kelteit, mire kell Himmlernek a 150 lengyel egyenruha. Keitel is csak azt válaszolta, hogy Hitler egyenes parancsáról van szó, tehát azt haladéktalanul végre kell hajtani. Canaris erre eleget tett Himmler kívánságának, de nem olyan gyorsan, azon egyszerű oknál fogva, mert a német kémelhárításnak „nem volt raktáron” 150 darab komplett lengyel egyenruha-készlete. Nagy részüket előbb igen bonyolult módon be kellett szerezni. Később, amikor az 1944. július 20-i merénylet után Canarist is letartóztatták (közvetlenül a fegyverszünet előtt végezték ki) az is egyik vádpont volt ellene, hogy 1939- ben szabotálni akarta Heydrich akcióját. Mire megy a játék? Mire ment ki voltaképpen a játék? Miután Hitler sejtette, hogy a lengyelek tartózkodni fognak minden határprovokációtól, elhatározta, hogy ő maga provokál, s az akció megszervezését a Gestapóra bízta. Irányítását Himmler kezébe, ő pedig Heydrichébe tette. Heydrich viszont a gyakorlati kivitelezéssel egyik munkatársát, Alfred Naujocksot bízta meg. Naujocks 1934 óta állt a Gestapo szolgálatában. Már korábban is kapott hasonló feladatot — ha kisebbet is — Csehszlovákia megszállásával kapcsolatban. Az elképzelés az volt, hogy a 150 főnyi, lengyel egyenruhába öltöztetett és felfegyverzett német adott parancsra megtámadja a lengyel határ közelében lévő gleiwitzi német rádióállomást. Erőszakkal elfoglalja és addig tartja megszállva, amíg egy nyelvtudó Gestapo-ember lengyelül egy nyilatkozatot fel nem olvas. Ezután elvonulnak. Ez a támadás szolgáltatta a végső okot a lengyel határ átlépésére, illetve ennek kellett igazolnia a német nép és a világ előtt Hitler háborújának jogosságát. Az önmagában is visszataszító akció végrehajtásának módja minden elképzelhető ocsmányságot felülmúlt. A gleiwitzi rádióállomást mint általában minden határmenti adót, kis létszámú katonai őrség védte. Ha tehát a lerohanás nem sikerül meglepetésszerűen, akkor tűzharcra kerül sor, mindkét oldalon halottakkal, sebesültekkel, így is történt. Ez azonban sem Hitlert, sem Heydrichet nem zavarta. A 150 támadó „lengyelt” Heydrich a koncentrációs táborok lakói közül válogatta ki, akikért — mint Himmler mondotta — úgysem kár. Politikai foglyokat azonban nem mertek fölhasználni így a „lengyeleket” a koncentrációs táborokban lévő közönséges bűnözők „alakították”. Siker esetére szabadulást ígértek nekik. Erről persze szó sem lehetett, hiszen az ügynek élő tanúja nem maradhatott. Egytől egyig visszavitték őket a koncentrációs táborokba, ahol egy sem érte meg a felszabadulást. Ennek ellenére sem sikerült — már kezdetben sem — eltitkolni az akciót. Gleiwitz meglepődik A tervet ugyanis végrehajtották és a háború kitörésének előestéjén a német adók be is jelentették a gleiwitzi állomás ellen végrehajtott lengyel támadást. Rendezési hiba miatt azonban — az előkészületeket nem tudták idejében befejezni — a hír közzétételekor még semmiféle támadás nem történt. A gleiwitzi rádióállomás személyzete és őrsége is a német adók híreiből értesült arról, hogy őket „lengyel bandák” megtámadták, holott körülöttük akkor még mélységes csend honolt. Az állomás vezetője nyomban felhívta főnökét és egy gleiwitzi lap szerkesztőségét és megdöbbenve közölte velük a hamis hírt. E telefonhívás következtében azonban a gleiwitzi rendőrséget és helyőrséget tüstént riadókészültségbe helyezték és amikor a támadás körülbelül egy félórával később csakugyan bekövetkezett, a meglepetés a hír korai közlése következtében elmaradt, komoly harcra került sor, amelyben mindkét oldalon több halott és sebesült volt. A túlerőben lévő támadók ugyan elfoglalták az adót és be is olvasták az előre elkészített lengyel szöveget, de az egyik tisztviselőnek közben sikerült telefonon riadóztatni a gleiwitzi helyőrséget, amelynek parancsnoka, semmit sem tudván a titkos tervről, kötelességszerűen és azonnal a megtámadott állomás segítségére sietett, így a támadóknak halottaikat és sebesültjeiket hátrahagyva a legnagyobb sietséggel távozniok kellett és csak azért nem fogtak el valamennyit, mert a német katonaság — logikusan — a határ irányában kereste a menekülőket, holott azok éppen az ellenkező irányba, az ország belseje felé igyekeztek. Két sebesült „lengyel” mégis bekerült a gleiwitzi katonai kórházba, ahol hamarosan kiderült, hogy egyikük sem tud egy szót sem lengyelül, mind a ketten németek. Közben Naujocks a kínos esetről értesítette a Gleiwitz közelében izgatottan várakozó Heydrichet, aki nyomban a helyszínre sietett és minden eszközzel megakadályozta a további botrányt. Ez azonban mit sem segített azon, hogy a gleiwitzi lengyel támadás igaz története nyomban kitudódott, de a következő események forgatagában a történtek minden súlyukat elvesztették. Nyomuk mégis kitörölhetetlen. (Folytatjuk) WESSELÉNYI MIKLÓS a B ■ » »» A GLEIWITZI ADÓ Élő tanúja nem maradhatott J jUWUtiUoiMOOP A3 Vian