Magyarország, 1969. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-07 / 36. szám

MAGYARORSZÁG 1969 36 TI 1 PTTTTTH I 'TI' llimiIT 1T '~H imm' T TT [ A második világháború Rossz rendezés Egy jelentős svéd 150 lengyel egyenruha VI. Alighogy Ciano eltávozott, Hit­ler augusztus 14-re újabb katonai konferenciát hívott össze obersalz­­bergi „sasfészkébe”. Mint az előb­bieken, ezen is a három fegyver­nem legfőbb parancsnokai vettek részt. Minden jel szerint Hitler ekkor hozta meg végső, „megmá­síthatatlan döntését”. A nagy drá­ma — mondta hallgatóinak — csúcspontjához közeledik. Len­gyelország felszámolását végleg el­határozta, meg is jelölte a támadás időpontját: augusztus 26., hajnali 4 óra. Ezután — szokásához híven — terjengősen ismertette elhatá­rozásának indokait. Göring szótlan Hangsúlyozta, hogy először fel­tétlenül Lengyelországot kell el­intézni, és csak aztán fordulnak, ha kell, nyugat felé. Megjegyezte azonban, hogy — különösen a kü­szöbön álló német—szovjet paktum megkötése után — biztosra veszi: a nyugati hatalmak nem merik megtámadni Németországot. Min­den katonai és politikai körül­mény — mondotta — ellenük szól, meg aztán mit is tehetnének? A Westwaf­lt megtámadni őrültség volna, továbbá egyik országnak sincsenek olyan kaliberű állam- férfiai, akik alkalmasak lennének egy általános háború vezetésére. Ehhez túlságosan félénkek. Külö­nösen Angliára vonatkozik ez. „Azok az emberek, akiket Mün­chenben megismertem, képtele­nek egy új világháborút kirobban­tani.” Ezért minden remény meg­van arra, hogy Lengyelországot sikerül majd rövid idő alatt le­rohanni. Ha pedig a nyugatiak ezután sem akarnának kiegyezni, megkaphatják ők is a magukét. További rendelkezéseket is ki­adott: 24 német tengeralattjáró azonnal elfoglalja kijelölt pozíció­ját Anglia északi és nyugati part­jai mentén és ha Angliával mégis háborúra kerülne a sor, nyom­ban megkezdik a kíméletlen ten­­­­geralattjáró-háborút a szigetor­szág ellen. Hasonló feladatot ka­pott a Deutschland nehézcirkáló, míg testvérhajója, a Graf Spee, azzal a feladattal futott ki az At­lanti-óceánra, hogy adott esetben a brazíliai partok közelében za­varja az angolok hajózási vona­lait. A helyzet komollyá vált. Történt ugyanis, hogy a balsej­telmektől gyötört Göring egy svéd nagyiparos ismerősét, Birger Dahlerust kérte föl közvetítésre. Igaz, a kezdeményezés a magát diplomatának tartó Dahlerustól indult ki, de ő következetesen ki­tartott amellett, hogy Lengyelor­szág megtámadása esetén Anglia hadat üzen Németországnak. S ezt többször is közölte Göringgel. Kezdetben Göring nem hitt neki, aztán megingott és arra kérte a svédet, hozza össze angol „üzlet­ember” barátaival, szeretné meg­beszélni velük a helyzetet. A diplomáciai ambícióktól fűtött Dahlerus örömmel ráállt, ő egyéb­ként valóban a nemzetközi pénz­világ jelentős személyisége volt, s e minőségében természetszerű­leg bizonyos politikai kapcsolatai is voltak. Bejáratos volt például Lord Halifax angol külügyminisz­ter házába is. Elgondolásai azon­ban teljesen naivak voltak. Ké­sőbb, amikor a nürnbergi perben Göring mentőtanújaként szerepelt, a brit főügyész keresztkérdései alatt maga is beismerte, hogy köz­vetítő kísérletei során Göring és Hitler egyaránt csúfosan becsap­ta. Akkoriban azonnal Londonba repült, kapcsolatba lépett Hali­­fax-szal, sőt Chamberlainnel is beszélt és tanácsai alapján — to­vábbá Göring kérésének megfe­lelően — a Schleswig-Holsteinban, a dán határ közelében fekvő bir­tokára több tekintélyes angol üz­letembert hívott meg augusztus 7-én. A találkozó le is zajlott. Az an­gol üzletemberek szóban is, írás­ban is igyekeztek Göringet meg­győzni arról, hogy Anglia teljesí­teni fogja Lengyelországgal szem­ben vállalt szerződéses kötelezett­ségét. Göring becsületszavát adta az angoloknak, hogy mindent, ami hatalmában áll, elkövet a háború elkerülésére. Mint Dahlerus be­számolójából kiderült, a tárgyalás eredményével mind a két fél meg volt elégedve. Ez az elégedettség részint az egyik fél naivitását, ré­szint a másik rosszhiszeműségét igazolja. Tény azonban, hogy Gö­ring erről a beszélgetésről beszá­molt Hitlernek. Halder naplója Dahlerus a következő kritikus napokban, főleg Göring megbízá­sából, még többször repült ide­­oda Berlin és London között. Ma­gának Hitlernek is hozott és át is adott személyes­ üzenetet Halifax­tól és Chamberlaintől. Az ered­mény ismeretes. A dolgok mentek tovább a ma­guk útján. Augusztus 17-én a kö­vetkező bejegyzést találjuk Hal­der naplójában: „Canaris (a kato­nai kémelhárítás főnöke) közli ve­lem, hogy Hitler egyenes paran­csára minden hozzávalóval 150 da­rab lengyel egyenruhát kell átad­ni Himmlernek és Heydrichnek. Vajon mit jelenthet ez?” Először Canaris sem tudta, és rosszat sejt­ve megkérdezte Kelteit, mire kell Himmlernek a 150 lengyel egyen­ruha. Keitel is csak azt válaszol­ta, hogy Hitler egyenes parancsá­ról van szó, tehát azt haladékta­lanul végre kell hajtani. Canaris erre eleget tett Himmler kívánsá­gának, de nem olyan gyorsan, azon egyszerű oknál fogva, mert a német kémelhárításnak „nem volt raktáron” 150 darab komplett len­gyel egyenruha-készlete. Nagy ré­szüket előbb igen bonyolult mó­don be kellett szerezni. Később, amikor az 1944. július 20-i me­rénylet után Canarist is letartóz­tatták (közvetlenül a fegyverszü­net előtt végezték ki) az is egyik vádpont volt ellene, hogy 1939- ben szabotálni akarta Heydrich akcióját. Mire megy a játék? Mire ment ki voltaképpen a já­ték? Miután Hitler sejtette, hogy a lengyelek tartózkodni fognak minden határprovokációtól, elhatá­rozta, hogy ő maga provokál, s az akció megszervezését a Gesta­­póra bízta. Irányítását Himmler kezébe, ő pedig Heydrichébe tette. Heydrich viszont a gyakorlati ki­vitelezéssel egyik munkatársát, Alfred Naujocksot bízta meg. Naujocks 1934 óta állt a Gestapo szolgálatában. Már korábban is kapott hasonló feladatot — ha kisebbet is — Csehszlovákia meg­szállásával kapcsolatban. Az el­képzelés az volt, hogy a 150 főnyi, lengyel egyenruhába öltöztetett és felfegyverzett német adott pa­rancsra megtámadja a lengyel ha­tár közelében lévő gleiwitzi né­met rádióállomást. Erőszakkal el­foglalja és addig tartja megszállva, amíg egy nyelvtudó Gestapo-em­­ber lengyelül egy nyilatkozatot fel nem olvas. Ezután elvonulnak. Ez a támadás szolgáltatta a vég­ső okot a lengyel határ átlépésé­re, illetve ennek kellett igazolnia a német nép és a világ előtt Hit­ler háborújának jogosságát. Az önmagában is visszataszító akció végrehajtásának módja min­den elképzelhető ocsmányságot felülmúlt. A gleiwitzi rádióállo­mást mint általában minden ha­tármenti adót, kis létszámú kato­nai őrség védte. Ha tehát a lero­­hanás nem sikerül meglepetés­szerűen, akkor tűzharcra kerül sor, mindkét oldalon halottakkal, sebesültekkel, így is történt. Ez azonban sem Hitlert, sem Heyd­­richet nem zavarta. A 150 támadó „lengyelt” Heydrich a koncentrá­ciós táborok lakói közül válogat­ta ki, akikért — mint Himmler mondotta — úgysem kár. Politi­kai foglyokat azonban nem mer­tek fölhasználni így a „lengyele­ket” a koncentrációs táborokban lévő közönséges bűnözők „alakí­tották”. Siker esetére szabadulást ígértek nekik. Erről persze szó sem lehetett, hiszen az ügynek élő tanúja nem maradhatott. Egytől egyig visszavitték őket a koncent­rációs táborokba, ahol egy sem érte meg a felszabadulást. Ennek ellenére sem sikerült — már kez­detben sem — eltitkolni az ak­ciót. Gleiwitz meglepődik A tervet ugyanis végrehajtották és a háború kitörésének előestéjén a német adók be is jelentették a gleiwitzi állomás ellen végrehaj­tott lengyel támadást. Rendezési hiba miatt azonban — az előké­születeket nem tudták idejében befejezni — a hír közzétételekor még semmiféle támadás nem tör­tént. A gleiwitzi rádióállomás sze­mélyzete és őrsége is a német adók híreiből értesült arról, hogy őket „lengyel bandák” megtámad­ták, holott körülöttük akkor még mélységes csend honolt. Az állo­más vezetője nyomban felhívta főnökét és egy gleiwitzi lap szer­kesztőségét és megdöbbenve kö­zölte velük a hamis hírt. E tele­fonhívás következtében azonban a gleiwitzi rendőrséget és hely­őrséget tüstént riadókészültségbe helyezték és amikor a támadás kö­rülbelül egy félórával később csakugyan bekövetkezett, a meg­lepetés a hír korai közlése követ­keztében elmaradt, komoly harcra került sor, amelyben mindkét ol­dalon több halott és sebesült volt. A túlerőben lévő támadók ugyan elfoglalták az adót és be is olvas­ták az előre elkészített lengyel szöveget, de az egyik tisztviselő­nek közben sikerült telefonon ria­­dóztatni a gleiwitzi helyőrséget, amelynek parancsnoka, semmit sem tudván a titkos tervről, kö­­telességszerűen és azonnal a meg­támadott állomás segítségére sie­tett, így a támadóknak halottaikat és sebesültjeiket hátrahagyva a legnagyobb sietséggel távozniok kellett és csak azért nem fogtak el valamennyit, mert a német ka­tonaság — logikusan — a határ irányában kereste a menekülőket, holott azok éppen az ellenkező irányba, az ország belseje felé igyekeztek. Két sebesült „lengyel” mégis bekerült a gleiwitzi katonai kórházba, ahol hamarosan kide­rült, hogy egyikük sem tud egy szót sem lengyelül, mind a ket­ten németek. Közben Naujocks a kínos eset­ről értesítette a Gleiwitz közelé­ben izgatottan várakozó Heyd­­richet, aki nyomban a helyszínre sietett és minden eszközzel meg­akadályozta a további botrányt. Ez azonban mit sem segített azon, hogy a gleiwitzi lengyel támadás igaz története nyomban kitudó­dott, de a következő események forgatagában a történtek minden súlyukat elvesztették. Nyomuk mégis kitörölhetetlen. (Folytatjuk) WESSELÉNYI MIKLÓS a B ■ » »» A GLEIWITZI ADÓ Élő tanúja nem maradhatott J jUWUtiUoiMOOP A3 V­ian

Next