Magyarország, 1969. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-21 / 38. szám
A Kennedy-vizsgálat A paragrafus oldaláról A halasztás háttere Mi „fair" és mi nem? Abban a pillanatban, amikor a massachusettsi legfelső bíróság — felfüggesztő határozatával — gyakorlatilag kivette a Kennedy-baleset dossziéját James A. Boyle edgartowni megyei bíróságának kezéből, már nyilvánvaló volt, hogy a szeptember 3-ra beharangozott vizsgálatból, legalábbis „papírforma szerint” minden egyebet lehet várni, csak egyet nem: a chappaquiddick-szigeti tragédia körüli homály eloszlatását. (Magyarország, 1969/32.) Alkotmányos aggályok Boyle bíró és a vizsgálatot kezdeményező Edmund Dinis körzeti ügyész ugyan azt ígérte, hogy az eljárás során tisztázzák majd, vajon bűncselekmény okozta-e Mary Jo Kopechne titkárnő halálát. Ezzel szemben: 1. Az edgartowni bíróságra megidézett tanúk között nincs egyetlen egy sem, aki látta volna a balesetet. 2. Dinis ügyész augusztus 27-én Boyle bíró előtt elismerte, hogy korábban a saját maga által javasolt vizsgálat elhalasztását kérte, mert még nem készült fel kellően a tárgyalásra. Amikor azonban Kennedy szenátor védői kértek halasztást, kijelentette, hogy ragaszkodik a szeptember 3-i kezdéshez. 3. A holttest exhumálását a temetkezési hely szerint illetékes pennsylvaniai Duzerne megyei bíróság azzal utasította el, hogy Dinis ügyész nem szolgáltatott elegendő bizonyítékot az eljárás megindításához. Bernard C. Brominski főbíró szeptember 23-ig adott haladékot Dinisnek a bizonyítékok kiegészítésére. 4. Kennedy szenátort az edgartowni bíróság július 25-én már elítélte „baleset színhelyének elhagyása” miatt. (Ekkor éppen a kéthónapos, felfüggesztett börtönbüntetést kiszabó Boyle bíró szájából hangzott el, hogy a vádlott „büntetése máris nagyobb volt és nagyobb lesz, mint bármilyen ítélet, melyet ez a bíróság reá mérhet”.) Amerikai sajtójelentések ugyanakkor egyszerűen abszurdnak minősítik a feltételezést, hogy valaha is olyan bizonyítékokat találjanak, amelyek az e tekintetben igen kényes és igényes massachusettsi törvények szerint akár közelítőleg is elegendőek lennének ahhoz, hogy a szenátor ellen — szándékos vagy gondatlanságból okozott — emberölés vádját emeljék. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálat voltaképpen csupán azt a tényt erősítette volna meg újra, hogy Kennedy több órán át titokban tartotta a balesetet — ezért azonban már egyszer elítélték. Paul C. Reardon bíró azonban nem ilyen megfontolásokból függesztette fel a massachusettsi legfelső bíróság nevében az edgartowni vizsgálatot. Döntésében „súlyos alkotmányos szempontokra” hivatkozott, ami egyszersmind azt jelenti, hogy az edgartowni vizsgálat addig nem kaphat zöld utat, amíg Massachusetts állam legfelső bírósága teljes ülésen nem foglal állást az alkotmányjogi aggályokról. Ezeket az aggályokat a szenátor ügyvédei terjesztették elő. Érdekes módon azonban Edward Kennedy, akinek talán politikus ösztöne azt súgta, hogy az előzetes sajtókampány nyomán jobb volna mielőbb tiszta vizet önteni a pohárba, ellenezte a halasztás gondolatát. A UPI hírügynökség exkluzív értesülése szerint ügyvédei voltak azok, akik „elvi okokból” ragaszkodtak az alkotmányjogi mozzanatok előterjesztéséhez, mondván, hogy Kennedy ügye így fontos precedenst teremthet a védelem jogainak érvényre juttatásában. Ennek megértéséhez azonban legalább vázlatosan át kell tekinteni, hogyan illeszkedik az Edgartownban kezdeményezett vizsgálat az amerikai igazságszolgáltatás rendszerébe. Az „inquest” szó, amelynek a magyar „vizsgálat” csupán szolgai fordítása, ezúttal egy jogtörténeti furcsaságra utal: egy eljárásra, amely még a XII. században született Angliában, de ma is tovább él az Egyesült Államokban. A — teljes néven — „coroner’s inquest”-nek akkor, a középkorban, az volt a hivatása, hogy a gyanús halálesetekkel kapcsolatos tényeket megőrizze a királyi bíró — nem túlságosan gyakori — látogatásáig. Evégett esküdteket állítottak, mégpedig olyan felnőtt férfiakból, akik a tetem megtalálásának színhelyével szomszédos portákon éltek. Ezek aztán igyekeztek feltárni a tényeket és azokat a királyi bíró érkezéséig írásban rögzíteni. Az „inquest”-eket szabályozó massachusettsi törvény (amely még 1877- ben kelt!) a hagyományos eljárást annyiban módosítja, hogy nem ír elő esküdtszékeket, és a „coroner”, vagyis a „bűnorrvs halottkém” helyére a megyei bírót (jelen esetben a 62 éves James A. Boyle-t) állítja. A bíró dolga e törvény szerint az, hogy a fellebbviteli bíróságnak írásban jelentse a haláleset körülményeit, megnevezze azt a személyt, akit a halálesetért büntetőjogilag felelősnek vél, s szükség esetén elrendelje az illető letartóztatását. Formailag tehát a vizsgálat nem tárgyalás, hiszen a bíró nem hoz ítéletet. James Boyle is erre hivatkozott, amikor Kennedy szenátor védőitől megtagadta, hogy az „inquest” kihallgatássorozatán a tárgyalásokon szokásos jogaikkal élnek. Voltaképpen ez a döntés volt az, ami útjára indította az alkotmányjogi vita hólabdáját. A massachusettsi törvények lehetővé teszik, hogy a bíró a vizsgálatot a nyilvánosság előtt folytassa le. James Boyle ezt a lehetőséget úgy értelmezte, hogy — szeptember 2-ig — 103 riporternek adott állandó belépőt a tárgyalóterembe. Gyakorlatilag ez országos, sőt, nemzetközi nyilvánosságot jelentett. önmagában emiatt azonban a védők aligha tiltakoztak volna, bár az amerikai alkotmány VI. függelékének hivatalos értelmezése szerint a nyilvános tárgyalás joga a vádlottat (és nem a sajtót) illeti. Az alkotmány V., VI. és XIV. kiegészítése azonban még valamiről intézkedik, és ez az úgynevezett „tisztességes eljárás” (due process) elve. Ebbe az is beletartozik, hogy a vádlottnak joga van megismerni a vád tanúit, s a védelem ezeknek a tanúknak keresztkérdéseket tehet fel, illetve tiltakozhat a csupán hangulatkeltő és lényegtelen vallomásrészletek jegyzőkönyvezése ellen. Kennedy védői arra hivatkoztak, hogy ügyfelük a bírói döntés folytán egyrészt az ország nyilvánosságának ítélőszéke előtt állna, másrészt azonban teljesen védtelen lenne, minthogy ugyanez a bírói döntés a védelmet éppen attól a jogától fosztotta meg, hogy a tanúkihallgatásokkal kapcsolatban a „másik oldal” véleményét és adatait ismertesse. Hódító Vilmos óta... Az ügy külön érdekessége, hogy döntésének indokolásakor Boyle bíró arra hivatkozott: az ő vizsgálata és egy nagy esküdtszéki ülés között nincsen elvi különbség — márpedig az utóbbinál a vádlott nemcsak, hogy nem védekezhet, hanem még jelen sem lehet. Ez az állásfoglalás ütött szöget a kommentátorok fejében, akik most azt firtatják, hogy vajon a bíró miért nem a „grand jury”, a nagy esküdtszék megoldását választotta. Ez tudniillik ugyan szintén középkori eredetű intézmény (Angliában 1933 óta nem is működik), de egy dologban feltűnően különbözik az „inquest”-től, és ez az, hogy nem nyilvános. A nagy esküdtszék intézménye Hódító Vilmos idejéből öröklődött — némi történelmi vargabetűkkel — az amerikai alkotmányba, amely szerint az állampolgárnak mindmáig joga van erre az eljárásra. A „grand jury” huszonháromnál nem több tagja egyszerű szótöbbséggel mondja ki, hogy a vádlott „valószínűleg elkövette” vagy „valószínűleg nem követte el” a terhére rótt cselekményt. Minthogy a nagy esküdtszéki vizsgálatokat — az „inquest”-tel ellentétben — nem bíró, hanem ügyész vezeti, a „grand jury” tagjai általában a vádhatóság véleménye felé hajlanak. Technikailag azonban a nagy esküdtszéki „tárgyalás” nem peres eljárás, a vádlott sem védekezhet — és ezért a tárgyalás szigorúan zárt... A jogi kérdések szövevényében a massachusettsi legfelső bíróságnak nem lesz könnyű járható utat vágni. Paul C. Reardon főbíró mindenesetre bekérette Edgartownból az egész eddigi vizsgálati anyagot , és vele együtt a tárgyalótermi bebocsátást nyert tv-, rádió- és sajtótudósítók teljes névsorát. Első nyilatkozatából úgy tűnik, hogy osztja a szenátor védőinek abbeli véleményét, hogy az ügy körül „túlzott sajtókampány” bontakozott ki. A Washington Post emlékeztetett rá, hogy Reardon főbírónak „Fair Trial and Free Press” című, az igazságszolgáltatás és a sajtószabadság viszonyát boncolgató ismert tanulmánya amerikai jogászkörökben afféle szakmai etikai kódexnek számít. Ebben a kódexben a főbíró élesen kikel a bírósági eljárásokat megelőző (jó vagy rossz szándékú, de mindenképpen hangulatkeltő) publicitás ellen. Nem érdektelen, hogy a főbíró, ugyancsak a Washington Postban idézett szavai szerint, rendkívül elégedetlen volt a Kennedy-vizsgálattal foglalkozó „egyes hivatalos személyek” „bizonyos, az igazságszolgáltatás körén kívül eső megnyilatkozásaival”. Olyannyira, hogy már-már eljárást akart indítani ellenük. Egy ügyész, egy választás A massachusettsi legfelső bíróság tagja nem mondott neveket. Tudott dolog azonban, hogy az ambiciózus Dinis ügyész az, aki érzékeny barométerként reagál a vezércikkeken mért közhangulatra. A Time magazin emellett még egy jellegzetes személyes mozzanatot is kibányászott: az ügyész tavaly állítólag Edward Kennedy támogatását kérte egy helyhatósági választáson, amit azonban nem kapott meg ... Míg az ősz Boyle bírónak legfeljebb paragrafus-ismeretét és értelmezését kérdőjelezik meg, Dinis esetében még a becsületsértési ügyekkel tisztában tevő, ismert nevű jogászok is a szándékot firtatják. Valóban nem világos, mi késztette a körzeti ügyészt arra, hogy az utólagos vizsgálatot, s éppen ebben a formában, kezdeményezze. Herbert Packer, a Stanford egyetem jogászprofeszszora hozzá nem értéssel vádolja a kerületi ügyészt és szó szerint ezt olvassa a fejére: „Az egyetlen, amit sikerült elérnie, és azt is az önmaga számára, az a maximális publicitás. Alighanem ezt is akarta ...” Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy ebben a Kennedy szenátor maga is segítségére volt. Az a több órás késedelem, amelylyel balesetét a rendőrségnek bejelentette, természetszerűleg kínálta a támadási felületeket. SERÉNY PÉTER DINIS ÜGYÉSZ - TESTŐRREL Nyilvánosságot akart MAGYARORSZÁG