Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-29 / 13. szám
Miközben a Távol-Kelet nagy feszültséggócaiban egyre jobban bonyolódik a helyzet, s a laoszi és kambodzsai események az amerikai intervenció kiterjesztésének veszélyét egyre fokozzák , Pekingben nagyszabású kereskedelmi és gazdasági tárgyalások folynak Japán és a Kínai Népköztársaság küldöttségei között. A kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének önmagában véve még nem lenne különleges befolyása a politikai helyzet alakulására. Még akkor sem, ha tekintetbe vesszük, hogy Tokió és Peking között nincsenek diplomáciai kapcsolatok, hogy Japán az Egyesült Államok egész ázsiai támaszpont-rendszerének legfontosabb bázisa, s hogy diplomáciai kapcsolatot tart fenn a tajvani rezsimmel. Sőt, a kereskedelem fejlődését voltaképpen természetes és pozitív tényezőnek lehetne tekinteni. Hiszen Japán rendkívül gyorsütemű gazdasági fejlődése egyébként is párosul az export gyors növekedésével, s egyebek között Japán és a Szovjetunió, valamint Japán és a többi szocialista ország is eredményesen keresi a gazdasági kapcsolatok kölcsönösen előnyös fejlesztésének lehetőségeit. Változás 1968-ban A japán—kínai kereskedelmi kapcsolatoknak azonban — ha mélyebben megvizsgáljuk e kapcsolatok előtörténetét — vannak olyan különleges vonásaik, amelyek sajátos politikai színezetet adnak a most Pekingben folyó tárgyalásoknak. A japán—kínai kereskedelem fellendülése 1962-ben kezdődött, amikor a két ország delegációinak vezetői (Japán részéről Takasaki, Kína részéről pedig Liao Cseng-si) aláírták az első átfogó kereskedelmi megállapodást. A két delegációvezető nevének kezdőbetűje után ezt a kereskedelmet évekig „LTT kereskedelemnek” nevezték. Már akkor világos volt, hogy a Japánban hatalmon levő konzervatívok — a liberálisdemokrata párt — a legnagyobb óvatossággal közelíti meg a kínai kapcsolatokat. Azt a tényt, hogy a párt több frakcióra bomlott, igen hajlékonyan felhasználták a kereskedelmi kapcsolatok politikai jelentőségének aláhúzására, így például a japán konzervatív politika „nagy öregje”, Kenzo Matsumura komoly félhivatalos szerepet játszott az 1962-es megállapodás előkészítésében. (Matsumura mindmáig egyik vezetője az elsősorban Washington felé orientálódó hivatalos kormánypárti politika belső ellenzékének. Szellemi vezére annak a számra kicsiny, de tekintélyes frakciónak, amely elvi alapon támadta a Washingtonhoz egyoldalúan kötődő japán politikát és a japán—kínai kapcsolatok szorosabbra fűzését indítványozta.) Japán hivatalos politikai vezetői és a kormányzati apparátus voltaképpen megakadályozhatták volna Matsumura fellépését. Ez nem történt meg. Azóta is a Kínával szemben követett japán ,,gazdasági stratégia” egyik jellemvonása, hogy a megállapodásokat az uralkodó liberális demokrata párt különböző frakcióinak felhasználásával kötik meg, a tényleges forgalmat pedig a kínai terminológia szerint „baráti cégeknek” nevezett japán monopoltőkés vállalatok bonyolítják le, így a megállapodásoknak formailag nincs kormányközi jellegük — a valóságban azonban a japán (és a kínai) hivatalos külpolitika és kereskedelempolitika szerves részét alkotják. Ezt rendkívül erőteljesen bizonyította, hogy japán részről 1967 után tudomásul vették azokat a kínai akciókat, amelyek a kereskedelmi megállapodásokba kifejezetten külpolitikai és stratégiai feltételeket „injekcióztak”. A leglátványosabb változás 1968- ban következett be, amikor az uralkodó liberális-demokrata párt két tekintélyes parlamenti képviselője, Furui és Tagava kötötték meg az új egyezményt. A két japán megbízott Csou En-laj miniszterelnökkel is találkozott, a kereskedelmi tárgyalások tehát egyben magas szintű politikai érintkezésfelvételt is jelentettek. Az 1968-as szerződés nevében is megváltoztatta a kapcsolatokat és az „LMT kereskedelem” helyett a „Memorandum-kereskedelem” elnevezést vezette be. Az első számú partner * 3 Ennek nem csupán formai és nem is egyszerűen gazdasági, hanem messzemenő politikai jelentősége volt. A kínai tárgyalófelek követelésére a japánok elfogadták és a záróközleménybe is belefoglalták a Peking által követelt „három elvet”. Ezek a következők: 1. Japán nem tekinti Kínát ellenségnek, 2. Nem akadályozzák a normális diplomáciai kapcsolatok létrejöttét Japán és Kína között, 3. Japán nem vesz részt „a két Kína létrehozására irányuló semmiféle összeesküvésben”. Nyilvánvaló volt, hogy a japán küldöttség voltaképpen olyan okmányt írt alá, amely ellentétben áll a konzervatív kormány hivatalos politikájával. A Szato-kabinet ezt nemcsak egyszerűen tudomásul vette, hanem a küldöttség hazatérése után figyelemreméltó engedményeket is hoztak nyilvánosságra, így például közölték, hogy a kormány a jövőben nem tartja többé feltétlenül kötelező érvényűnek az úgynevezett „Joshida-levelet”. Ezt a levelet annak idején Japán ex-miniszterelnöke küldte Csang Kaj-seknek, s ígéretet tett arra, hogy Japán nem szállít teljes gyárberendezéseket Kínának. A Joshida-levelet e nyilatkozat megtételéig a japán— kínai—Tajvan kapcsolatok egyik alapvető okmányának tekintették. Ezek után az 1969-es év adatai azt mutatták, hogy Kína 391 millió dollár értékű árut vásárolt Japántól. Ez több mint 20 százalékkal volt magasabb az 1968-as importnál. A Japánba irányuló kínai kivitel 234 millió dollár értékű volt és mindössze 4,5 százalékkal nőtt. Peking teljes külkereskedelmének 15 százaléka Japánnal bonyolódott le, s ezzel Japán Kína elsőszámú külkereskedelmi partnerévé vált. Azok a nyugati kommentátorok, akik nem fogadják el a japán kormány és a kormánypárthoz tartozó képviselők csendes összjátékára vonatkozó kombinációt, ebben az évben a kínai—japán kereskedelmi kapcsolatok krízisét jósolták. (Robert Guillain, a párizsi Le Monde-ban: „A múlt évben Furui kínai nyomásra olyan jellegű kommünikét írt alá, amelyben elítélte saját kormányának politikáját. Úgy gondolják, hogy a japán kormány ebben az évben nem tűr el hasonló megaláztatást.”) Az 1970-es memorandum-kereskedelem megbeszélései csak most kezdődtek. Mindamellett tény, hogy a japán delegációt ugyanaz a Furui vezeti, aki a tavalyi megállapodást aláírta, ami mindenképpen feltételezi a japán kormány beleegyezését. Furui oldalán megjelent Pekingben a japán diplomácia egy tapasztalt képviselője, Matsumoto volt londoni nagykövet — tehát a japán külpolitika apparátusa nem szigeteli el magát a tárgyalásoktól. Végül: Pekingbe érkezett a több mint 80 esztendős Matsumura is. Ezzel egyidőben a japán sajtó Kínát és Tajvant érintő szóhasználatában figyelemreméltó változások következtek be. Mint a Neue Zürcher Zeitung tokiói tudósítója megjegyzi: „A japán újságírók, rádió és televíziós állomások egyik napról a másikra átvették az új terminológiát”. A változás az, hogy az említett japán tájékoztató szervek eddig a Kínai Népköztársaság kormányát „kínai kommunista kormány” néven említették. Az új elnevezés: „kínai kormány”. Ezzel egyidőben a tajvani rezsimet újabban „nacionalista kormány” néven emlegetik. A Neue Zürcher idézett tudósítója ebből messzemenő következtetéseket von le: „Ez valójában egy lépéssel közelebb visz a pekingi kormány japán részéről történő de jure elismerése felé.” Ez az interpretáció elsietettnek tűnik. Szato legutóbbi nyilatkozata inkább arra mutat, hogy a hivatalos japán kormánypolitika legalábbis egy ideig még az irreális „két Kína-elv” határain belül kíván maradni. („Japán a kommunista Kína szomszédja és nem hagyhatja figyelmen kívül egy ilyen nagy ország létezését. Reálpolitikát kell folytatnia. Továbbra is diplomáciai kapcsolatokat tartunk fenn a kínai nacionalistákkal, de ugyanakkor ezentúl is kereskedünk a kínai kommunistákkal.”) Annyi mindenesetre a Szato-nyilatkozat hangvétele ellenére is megállapítható: változik az a korábbi és természetesen teljesen tarthatatlan japán hivatalos álláspont, amely a tajvani rezsimet egész Kína legális kormányának tekintette. A mozgás jelei Más vonatkozásban is mozgás jelei tapasztalhatók, így a hivatalos cáfolatok ellenére is tartják magukat azok a hírek, hogy a párizsi japán nagykövetet megbízták: létesítsen közvetlen kapcsolatot a Kínai Népköztársaság párizsi követségével, s ezzel — némileg a kínai—amerikai megbeszélésekhez hasonlóan nagyköveti szintű állandó diplomáciai érintkezés szerveződjék Peking és Tokió között. Akárcsak a korábbi memorandum-megbeszélések idején a kínai sajtó ezúttal is heves támadásokat intéz a japán külpolitika Washingtonra egyoldalúan orientálódó fővonala és az ellen a szerep ellen, amelyet Japán a Nixon-doktrína által előirányzott „társasviszony” keretében Délkelet-Ázsiában vállalna. (E bírálatok ellenére Matsumurával egyidőben kínai vízumot kapott Fudzsijama volt japán külügyminiszter, aki ugyancsak a japán kormánypárt egyik frakciójának vezetője. Pekingi jelenléte aláhúzza a kereskedelmi tárgyalások politikai jellegét.) A kínai—japán kapcsolatok következő szakaszát csak az új memorandum-szerződés ismeretében lehet majd megbízhatóan értékelni. Ekkor derül majd ki, hogy milyen gazdaságon kívüli, politikai állásfoglalások aláírását tartotta lehetségesnek a japán küldöttség. Azt az általános tapasztalatot mindenesetre le lehet vonni, hogy a Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia semmilyen eseménysorozatát (legyen szó akár a japán—kínai viszonyról, akár a vietnami háborúról, akár Laoszról vagy Kambodzsáról) nem lehet valósághűen értékelni a kínai politika törekvéseinek tudomásulvétele nélkül. GÖMÖRI ENDRE Japán—kínai viszony Furui Pekingben „Memorandum-kereskedelem” ! Különleges árnyalatok JAPÁN HAJÓÉPÍTŐK 391 millió dollár MAGYARORSZÁG 1970/13