Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-17 / 20. szám

Egy évtized alatt Magyaror­szágon kialakultak a nyári kulturális rendezvénysoro­zatok központjai. 1959-ben Szeged nyitotta meg a sort, ahol — azóta is — évről évre egyre gazdagabb és sokrétűbb művészi programmal szervezik meg a szabadtéri játé­kokat. Ez a Tisza-parti fesztivál — különösen, ha valaki kezdettől fogva figyelte a változásokat — európai rangra emelte a várost is, amely nyaranta otthont ad a köz­reműködőknek meg a vendégek­nek. S ha az érdeklődés — szükség­szerűen — a történelmi miliőben megrendezésre kerülő gyulai vár­játékok iránt lokálisabb is, vagy a közfigyelem nem fordult még eléggé az idén másodízben bemu­tatkozó szentendrei Theatrum elő­adásai felé, azért Gyulán is, Szent­endrén is megtették az első, biz­tató lépéseket egy széles közönség­bázis kialakítása érdekében. Kísérlet Szegeden Világszerte a szabadtéri előadá­sok, a különböző folklórfesztiválok korát éljük. Együtt jár ez a meg­élénkülő idegenforgalommal, attól elválaszthatatlan. De más ténye­zők is közrejátszanak, például a kíváncsiság, amely a régebbi ko­rok kultúrájának újrafelfedezését kíséri. Az sem új megfigyelés, hogy az idegen országokban ven­dégeskedő turistákat a látni- és ennivalók mellett a kulturális programok is rendkívül mértékben vonzzák. Franciaországban így alakultak ki a várjátékok, Olaszországban a szabadtéri előadások rendszere. Nálunk — hagyományok nélkül, vagy a rossz hagyományokkal sza­kítva — az ötvenes évek második felétől vált fontossá, hogy miképp szervezzék, alakítsák ezeket a százezrek számára szánt rendez­vényeket. Leghamarabb ott értek el sike­reket — például a budapesti Kör­­színházban, Szentendrén és Gyulán —, ahol tiszta lappal tudtak elin­dulni. Ugyanez vonatkozik lénye­gében Szegedre is, ahol voltak ugyan hagyományok — hiszen a Dóm téri játékoknak múltjuk, elő­történetük van! — a felszabadu­lás utáni előadássorozat azonban alapvetően más, mint az a néhány kísérlet, amelyre a harmincas években került sor. Szegeden folytatták és jól ki­dolgozták az operaelőadások rend­szerét, de a választékot balett- és prózai programmal tovább szélesí­tették az elmúlt évtizedben. (Idén, az eddigiektől eltérően nem Ma­dách drámai költeményét, hanem — merész újításként — Euripidész görög tragédiáját, A trójai nők-et hozzák színre, Sartre átdolgozásá­ban, Illyés Gyula fordításában. Az előadást Vámos László rendezi, a főbb szerepeket Sulyok Mária, Ruttkai Éva és Latinovits Zol­tán játssza.­ A klasszikus görög tragédia — a maga zárt rendszerével — iz­galmas kísérletnek ígérkezik ezen a hatalmas színpadon és sikeres megoldása befolyásolhatja a sze­gedi fesztivál következő évtizedé­nek műsorszerkesztését is. Az ugyanis biztosra vehető, hogy az első évtized leteltével a szabadté­ri játékok műsorát tovább kell tá­gítani, helyt kell adni új, izgal­mas kísérleteknek is, hogy a fesz­tivál azok számára is megőrizze frisseségét és vonzerejét, akik az elmúlt 12 esztendőben hűséges törzsvendégekké váltak. (Az ed­digi gyakorlat szerint évről évre Erkel és Kodály operáival nyitot­ták meg az ünnepi játékokat; ezt a hangvételt­­ éppen az idegen­kevesen tudták, hogy alig húsz kilométernyire jellegzetes és élve­zetes színházi élményben lehet ré­szük. Pesti szürkeség A szentendrei vállalkozás szer­vezőit és vezetőit ez késztette nyilván arra, hogy idén prolongál­ják a tavalyi programot, ami két­ségtelenül hasznos, jó dolog. Nem ártott volna azonban, ha már ezen a nyáron tovább lépnek, bővítik a repertoárt és a tavalyi két elő­adás (Comico-tragoedie és Pikko herceg) mellé — éppen annak a közönségnek biztosítása érdekében, akik tavaly felfedezték már ezt az ideális és színvonalas nyári prog­ramot — újat tudtak volna adni. Ha az országos érdeklődést vizs­gáljuk, a legnehezebb helyzetben talán a gyulai Várszínház van. Gyula az ország olyan távoli pont­ján fekszik, ahová egyrészt nehéz eljutni, másrészt az itt bemutatott színházi előadások önmagukban nem is igen alkalmasak arra, hogy a vendégeket esetleg több száz kilométerről is csalogassák. Ez persze nem von le semmit a gyulai Várszínház jelentőségéből, sokkal inkább: több ilyen, eredeti elképzelésű kulturális központot kellene szervezni szerte az ország­ban. A színházi programok mellett jelentős szerep jut a komolyzené­nek is. Martonvásár és a Kiscelli Múzeum két ilyen centruma az idei nyári hangverseny-progra­moknak. Beethoven születésének bicentenáriuma alkalmából a mar­­tonvásári kastély parkjában három alkalommal (június 27., július 25., augusztus 22.) Ferencsik János ve­zényli az Állami Hangversenyze­nekart, egy-egy koncert szólistája Fischer Annie és Kovács Dénes lesz, a Kiscelli Múzeumban pedig két sorozatból álló kamarazenei koncertprogramot hirdet az Or­szágos Filharmónia. S míg a nyári kulturális műso­rok vidéken a hagyományokat folytatva vagy azokat továbbfor­málva alakulnak 1970-ben is, ad­dig Budapest nincs ilyen szeren­csés helyzetben. Az apály — vagy szürkeség? —, amely évek óta ér­ződik, idén mintha végképp el­uralkodnék. A margitszigeti szabadtéri szín­pad 32 esztendeje áll az opera- és drámaművészet szolgálatában. Így volna ez idén is, ha lenne jól meg­szerkesztett és jól megvalósítható programja. Pedig kevés zöldszín­ház rendelkezik hasonló adottsá­gokkal, ideális környezettel és az utóbbi években jelentősen javuló technikai feltételekkel is. Minden adva volna tehát — a művészi programon kívül —, hogy idegen­­forgalmi szempontból, de a hazai közönség érdeklődését is megbe­csülve kitűnő és rangos előadáso­kat láthassunk itt. Mindenekelőtt eredeti bemuta­tókat vagy régebbi művek igé­nyes felújításait, amelyet egy-egy eredeti rendezői koncepció igazol­na. (Jó példa erre az évekkel ez­előtt felújított Strauss-operett, A denevér, amely éppen innen in­dult el hódító útjára, Vámos László pompás újrafogalmazásá­ban, hogy az Erkel Színház műso­rára is felkerüljön.) Ilyen előadás­­ígéreteket azonban a margitszigeti szabadtéri színpad idei terveiben hiába keresünk. A Kosztolányi Dezső téri Bartók Parkszínpadon évekkel ezelőtt­­— akkor az Országos Rendező Iro­da szervezésében — minden évben bemutattak egy-egy szórakoztató műsort, amely a politikai kabaré­nak és a látványos zenés revünek ötvözete volt. Ez a gyakorlat azonban megszűnt, helyette — vi­tathatóan — vidéki színházak ha­­lovány fényű operettprodukciói költöznek nyaranta a Bartók Park­színpadra . .. Marad — mint utolsó lehető­ség — a Városmajori Szabadtéri Színpad, ott viszont néhány jeles művészünk — Tolnay Klári, Almá­­si Éva, Páger Antal, Bodrogi Gyu­la — közreműködésével egy na­gyon régi zenés vígjáték (Charley nénje) feltámasztásán szorgoskod­nak majd. Körszínház ’70 1970 nyarán tehát — mint az el­múlt tizenegy évben is — a Kör­színház menti meg a pesti nyári kulturális élet becsületét. Kazimir Károly az elmúlt évek tapasztala­tainak birtokában folytatja világ­­irodalmi felfedező-sorozatát, az Isteni színjáték és a Kalevala si­kerét — mintegy trilógiává ala­kítva a sort — Milton drámai köl­teményének, az Elveszett paradi­csomnak színpadra állításával zár­ja. Jánosy István fordításában nemrégiben jelent meg a Helikon Kiadónál Milton költeménye, amelyből Kazimir — Szenczi Mik­lós társaságában — az előadás szövegkönyvét elkészítette. (9—10 ezer sorból áll a hatalmas mű, amely a Körszínház előadásában — a játékidőhöz igazítva — körül­belül a felére csökken majd, így is izgalmas és eredeti a rendező elképzelése, aki Milton költemé­nyének előadásával azt próbálja bizonyítani, hogy Madách Imrét nem Goethe, nem is a Faust ins­pirálta Az ember tragédiájának megírására, hanem Milton műve.) A Körszínház — az elmúlt évek­hez hasonlóan — idén is a város­ligeti vásárváros lengyel kiállítási csarnokában üti fel tanyáját; a produkcióban különböző fővárosi színházak művészei lépnek fel, a három főszereplő: Venczel Vera, Bitskey Tibor és Kozák András lesz BANOS TIBOR forgalmi érdeklődésre építve változatlanul meg kell tartani, legfeljebb arra kell ügyelni, hogy minden alkalommal megújítsák ezeket az előadásokat, a legki­sebb fáradtság se érződjék raj­tuk.) A kulturális rendezvények iránt differenciált és hatásos propagan­dával lehet felkelteni, később pe­dig orientálni az érdeklődést. Ami­kor tavaly nyáron Szentendre fő­terén — egy sajátos hangulatú színházi előadás premierjén — a padsorok megteltek, még inkább a helyi érdeklődés nyomait fi­gyelhettük meg. Pesten például a Művészet Prognózis, nyárra Milton és Madách Szentendre prolongál NÉZŐTÉR ÉS SZÍNPAD SZENTENDRE FŐTÉRÉN Budapest nincs ilyen szerencsés helyzetben MAGYARORSZÁG 1970 20

Next