Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-01 / 5. szám

páciensei közül egyetlen egy sem érzett ilyent, s valamennyien örömüknek adtak kifejezést, hogy végre megszabadultak az őket za­­varó szervtől. Éppen ellenkező ta­pasztalatokat szerzett a másik munkacsoport: minden megoperált személy fantomérzésről adott szá­mot. Kubic professzorék szerint a ta­pasztalatok azt látszanak igazolni, hogy a transzszexuálisok nemi­szerve a műtét előtt valóban érzé­ketlen volt, új nemi apparátusuk viszont — bár mesterséges — ero­tikusan ingerelhető. Kétségbe vonják azonban, hogy teljes biz­tonsággal megállapítható volna: a nemüket megváltoztatni akarók mennyiben neurotikusak vagy el­mebetegek. Valamilyen pszichoti­­kus tényező akkor is szerepet játszhat kívánságukban, ha visel­kedésük egyébként normális. Vi­tatják egyeseknek azt a vélemé­nyét is, hogy a transzszexuális egyének pszichoterápiával nem változtathatók meg. Egy kísérlet­sorozatban kiderült, hogy egyik­másik műtétre jelentkező férfi csak a női nem látszatát akarja megszerezni, tehát „mesterséges” nő akar lenni. Nincs kizárva, hogy hasonló igényről van szó más transzszexuálisoknál is. L. S. Kubie és B. Mackie nagy jelentőségűnek tartja azt a fel­ismerést, hogy a nemi identitás már az első öt életévben kialakul. Helyesen vagy hibásan. Előfordul, hogy a gyerek sajátos viselkedé­sén megdöbbenve (játékaiban, öl­tözködési kedvteléseiben stb. elüt nemétől, ha képen kell megmutat­nia, melyik alakhoz hasonlít, az ellentétes nem képével azonosítja magát), a szülők orvosi segítség­hez folyamodnak. Kérdés, hogy az ilyen gyerekből felnőtt korában műtétet kérő transzszexuális len­ne-e. Mindenesetre az efféle jelen­ségek alapos tanulmányozása köze­lebb segíthet a transzszexualitás kialakulásának megértéséhez, fiúk akarnak lenni, pszichológiai­lag kevesebb gond van ugyan, a végeredmény azonban — a műkö­dőképes pénis kialakításának lehe­tetlensége miatt — rosszabb. A szerzőnő közvélemény-kuta­tást végzett orvosok között, s meg­állapította, hogy többségük eluta­sítja az ilyen operációt. A meg­kérdezettek közül csupán 10 száza­lék fogadná el a műtéti javasla­tot a páciens kérése és közlése alapján. Mintegy 20 százalékuk ért egyet a műtéttel, ha a szakér­tők a kérelmezőt nem tartják el­mebetegnek. Sokan hajlandók el­fogadni a „késes” megoldást, ha az illető két évi sikertelen pszi­choterápiás kezelésben részesült. Az orvosok körülbelül 40 százalé­ka adott pozitív választ abban a feltételezett esetben, hogy a ke­zelő pszichiáter is indokoltnak tartja a nem-átalakítást. Többen voltak azonban, akik bármi engedmény nélkül ragasz­kodtak elutasító álláspontjukhoz. A megkérdezett pszichiáterek 54 százaléka például akkor sem egyezne bele az operációba, ha tudná, hogy a kérelem elutasítása után a transzszexuális valószínű­leg öngyilkos lesz. Ira B. Pauly végül a maga véleményét szögezi le: a nem-átalakító műtétet csak „jobb híján” eljárásnak szabad te­kinteni. N. J. Knor, S. R. Wolf, E. Meyer (Johns Hopkins Egyetem) tanul­mányukban a műtétre való kivá­lasztás kritériumait vizsgálják, s négy követelményt támasztanak: 1. a transzszexuális következetesen elutasítja a pszichoterápiát, és az nem is segít rajta; 2. nem pszicho­­tikus és személyiségében — az el­lentétes nemi azonosuláson túl — nem súlyosan károsodott; 3. elha­tározása végleges, és semmilyen külső körülmény nem befolyásol­ja kérésében; 4. a műtét nem okoz életében — munkájában, tár­sadalmi kapcsolataiban stb. — az adott helyzeténél súlyosabb válsá­got. Ezeket a szempontokat a ku­tatók ideiglenes érvényűnek te­kintik. Már nem „de” L. R. Wolf és munkatársai — ugyancsak a Johns Hopkins Egye­temről a nyolc, műtéten átesett férfi transzszexuális vizsgálata alapján a nem-átalakító műtétek kapcsán jelentkező pszichológiai problémákat tárgyalják. Leírják például: zavart szokott okozni, hogy a pácienshez az operáció után már mint másnemű lényhez kell viszonyulni, tehát változtatni kell a személyes névmás nemét (a páciens által kívánt „she” helyett minduntalan a biológiailag helyes „he” csúszik az ápolók nyelvére). Az első napokban az operáltak egy része izgatott, nyugtalan, sok gondot ad az ápolóknak. Mások viszont eufóriásak. Tíz nappal a műtét után szorongás, depresszív állapot szokott jelentkezni, főképp a sebfájdalmak, vizelési nehézsé­gek stb.­ következtében — ezek kétségeket, feszültségeket keltenek a betegekben. Ilyenkor rendszerint elégedetlenek a plasztikai úton képzett hüvellyel. A 15. nap körül a szorongás és a levertség oldó­dik. Erikából Erich Csak tényeket és véleményeket rögzítettünk. De hogy kiknek van igazuk? A műtét ellenzőinek-e, vagy híveinek? Nyilvánvaló, hogy a tudomány a transzszexualizmus kérdésében — az okok ismerete nélkül, kellő tapasztalat híján — még nem mondhatta ki a döntő szót. Sok kutatómunka és sok vita tárgya lesz még, mire tisztázódik: a szervezetnek miféle hormonális vagy más „tévedései” játszanak közre e furcsa aberráció létrejöt­tében, s mi a módja az eltévesz­tett nemi identitás korrekciójá­nak. Aligha a műtét mellett dönt majd a jövő. Mindenesetre elgondolkoztató hírek érkeznek innen-onnan. Charlestonból például a lapok ar­ról tudósítanak hogy Mr. és Mrs. Simmons boldog, harmonikus há­zasságban él. Tajvanról közölték nemrég: a sziget legkiválóbb női labdarúgójából — ott ugyanis di­vat a női labdarúgás — a legjobb férfi labdarúgó lett. Témánk leg­­frisebb szenzációja pedig Klagen­furtban történt: január 4-én Erich Schinegger osztrák síversenyző egy nagy nemzetközi versenyen első lett az óriás műlesiklásban. Ez a fiatalember 1966-ban még Erika Schinegger néven ugyaneb­ben a számban a női világbajnok­ságot szerezte meg. GEORGE JORGENSEN - MA Szülni, persze, nem tud ! A végeredmény rosszabb Dr. Buda Béla a transzszexualiz­­mus műtéti megoldását nem tart­ja követendő gyakorlatnak, de úgy véli, hogy a jelenség, az ezzel kap­csolatos vizsgálatok, valamint a műtéti eredmények rendkívül fi­gyelemre méltóak. Ira B. Pauly (Oregon Egyetem) tanulmányát idézve, megemlíti például, hogy a transzszexuálisok és transzveszti­ták 28 százalékánál találtak rend­ellenes EEG-t. Ezzel szemben a hormonális viszonyok — a vára­kozással ellentétben — a transz­szexuálisok túlnyomó többségénél normálisak. Lehetséges ugyan, hogy valamilyen organikus tényező is közrejátszik a transzszexualiz­­mus létrejöttében, de erre egye­lőre semmilyen bizonyíték nincs. Feltűnő azonban, hogy a transz­szexuálisok gyermekkorában rend­szerint kimutatható az anyával való túl szoros kapcsolat és az apai modell hiánya. Ira B. Pauly 121 műtétből 82-őt sikeresnek, 8-at sikertelennek mi­nősít, 31 műtét eredményét pedig — véleménye szerint — nem le­het egyértelműen meghatározni. Sikeres esetekben a transzszexuá­lis elégedett, gyorsan alkalmazko­dik új helyzetéhez, szexuálisan ki­elégül. Megkönnyíti adaptáció­ját új nemének törvényes elisme­rése (az Egyesült Államokban mód van erre). Gyakorlatilag sohasem fordul elő, hogy a nővé változni akaró férfi visszalépne a több fá­zisban végzett, fájdalmas műtétso­rozattól; következetesen kooperál az orvossal a mesterséges hüvely kialakulásáig. A nőkkel akik fér­ Ritka s régen várt könyvcsemege jelent meg az év fordulóján, a reneszánszát élő memoár­irodalom tengerében kiemelkedően érdekes munka. Pu Ji, az utolsó kínai császár vallomásai. * gyermekkoráról, uralkodásáról, elembertelenedett kedvteléseiről, hazaáruláshoz vezető trónvissza­­szerzési vágyairól, s végül arról, hogyan vált tizennégy esztendei háziőrizet és börtönélet so­rán koronás rongyból hétköznapi polgárrá. Le­bilincselő írás. Távoli, titokzatos, az európai képzeletet mindig foglalkoztató világról, annak számunkra eddig hozzáférhetetlen rétegeiről ad hírt az élmények, érzések, gondolatok olyan őszinteségével, amire nem tudunk példát idézni a nyugati irodalomban. Egy dosztojevszkiji Marmeladov öngyalázó s talán még a valóságot is eltúlzó szenvedélyével tárja a világ elé éle­tének minden mocskát és szennyesét. „S ha Pu Ji, császársága ellenére is csak kis, periférikus figurája korának — írja a bevezető­ben Józsa Sándor, a fordító, aki a munkát kínai eredetiből, irodalmi igényű színvonalon, érzék­letes, plasztikus stílusban ültette át magyarra —, indulatai, érzései, gőgje, naivitása és mond­juk ki: félelemmel és hatalmi ambícióval ma­gyarázható, de nem menthető gerinctelensége fényt derít a letűnt kínai uralkodó osztály gon­dolkodására, sőt bizonyos mértékben az elmúlt idők Kínájára is.” Tegyük hozzá: sárban fetren­­gő meakulpázása éppúgy felfed valamit, s épp­oly kevéssé rokonszenves — ez azonban már nem a múltra tartozik. Furcsa történet. „Nyolc-kilencéves lehettem — meséli a megtért Pu Ji —, amikor azt gondol­tam, egyszer kipróbálom, hogy az alázatos és meghunyászkodó eunuchok valóban szót fogad­nak-e az «­ég szent fiának«. Kiválasztottam kö­zülük egyet, s rámutattam a földön heverő pi­szokra. — Edd meg! — A földre hasalt és BÖNGÉSZŐ csakugyan megette.” Számtalan ilyen és hasonló eset jellemzi ennek a hároméves korában trónra ültetett, a tojáshéjból alig kibújt kényúrnak ifjú­kori mentalitását. A harmincas évek elején, már a japánok marionett-figurájaként, „Mandzsu­­kuó” császári trónjáról álmodozott. „Testemben nem maradt egyetlen kemény csont sem — em­lékezik. Cégéres hazaáruló lettem, a véres kezű elnyomók testén én lettem a borító lepel.” Arcképe ott függött minden hivatalban, isko­lában, laktanyában. Kis oltárfélét készítettek neki, amelyet függöny takart el. Aki a szobába lépett, köteles volt az arckép irányába fordulva meghajolni. Egyszóval: kisisten volt. Ez a kis­­isten a kapituláció után Japánba akart volna menekülni. „Mellékfeleségem sírva kérdezte, mi lesz vele? — A repülő kicsiny, ti gyertek vo­nattal — Hát vonattal is el lehet jutni Japán­ba? — Minden gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen. Ebben a felzaklatott állapotban csak azon járt az eszem, hogyan tudnám elkerülni pusztulásomat. Érdekelt is az ő vonatja!...” Amikor a Szovjetunióból Kínába szállították, halálfélelem gyötörte. Hallgatta a vonatkerekek zakatolását, és arra gondolt: közeledik a vég. Egyszer csak odalépve kínai őre mellé, hiszté­rikusan kitört: „Az ott­ az unokaöcsém. Nagyon reakciós. Ellensége a demokráciának. A másik meg egy Csao nevezetű, azelőtt tiszt volt. A Szovjetunióról is sok rosszat mesélt...” Így a remegő császár. Egy csomó kincset rejtett el a kofferja fenekén. De hogy, hogynem, az átneve­­lés hatására jelentkezett titkával a börtönigaz­gatónál. „Én, Pu Ji, hálátlan vagyok. A kormány emberséges bánásmódban részesít, én mégis el­rejtettem ezeket a tárgyakat. Pedig voltaképp nem is az én tulajdonomat képezik, hanem a népvagyon részei...” Így a raboskodó császár, 1959-ben amnesztiát kapott. És két évvel ezelőtt meghalt. A fogságbeli megtéréséről és a szabadulása utáni életéről szóló, tanulságos fejezeteket csak hézagosan vette át a fordítás. Kár. * Pu Ji: Az utolsó kínai császár voltam. (Fordí­totta: Józsa Sándor), Kossuth Könyvkiadó, 1969. Ara: 40,— Ft.

Next