Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-01 / 5. szám
páciensei közül egyetlen egy sem érzett ilyent, s valamennyien örömüknek adtak kifejezést, hogy végre megszabadultak az őket zavaró szervtől. Éppen ellenkező tapasztalatokat szerzett a másik munkacsoport: minden megoperált személy fantomérzésről adott számot. Kubic professzorék szerint a tapasztalatok azt látszanak igazolni, hogy a transzszexuálisok nemiszerve a műtét előtt valóban érzéketlen volt, új nemi apparátusuk viszont — bár mesterséges — erotikusan ingerelhető. Kétségbe vonják azonban, hogy teljes biztonsággal megállapítható volna: a nemüket megváltoztatni akarók mennyiben neurotikusak vagy elmebetegek. Valamilyen pszichotikus tényező akkor is szerepet játszhat kívánságukban, ha viselkedésük egyébként normális. Vitatják egyeseknek azt a véleményét is, hogy a transzszexuális egyének pszichoterápiával nem változtathatók meg. Egy kísérletsorozatban kiderült, hogy egyikmásik műtétre jelentkező férfi csak a női nem látszatát akarja megszerezni, tehát „mesterséges” nő akar lenni. Nincs kizárva, hogy hasonló igényről van szó más transzszexuálisoknál is. L. S. Kubie és B. Mackie nagy jelentőségűnek tartja azt a felismerést, hogy a nemi identitás már az első öt életévben kialakul. Helyesen vagy hibásan. Előfordul, hogy a gyerek sajátos viselkedésén megdöbbenve (játékaiban, öltözködési kedvteléseiben stb. elüt nemétől, ha képen kell megmutatnia, melyik alakhoz hasonlít, az ellentétes nem képével azonosítja magát), a szülők orvosi segítséghez folyamodnak. Kérdés, hogy az ilyen gyerekből felnőtt korában műtétet kérő transzszexuális lenne-e. Mindenesetre az efféle jelenségek alapos tanulmányozása közelebb segíthet a transzszexualitás kialakulásának megértéséhez, fiúk akarnak lenni, pszichológiailag kevesebb gond van ugyan, a végeredmény azonban — a működőképes pénis kialakításának lehetetlensége miatt — rosszabb. A szerzőnő közvélemény-kutatást végzett orvosok között, s megállapította, hogy többségük elutasítja az ilyen operációt. A megkérdezettek közül csupán 10 százalék fogadná el a műtéti javaslatot a páciens kérése és közlése alapján. Mintegy 20 százalékuk ért egyet a műtéttel, ha a szakértők a kérelmezőt nem tartják elmebetegnek. Sokan hajlandók elfogadni a „késes” megoldást, ha az illető két évi sikertelen pszichoterápiás kezelésben részesült. Az orvosok körülbelül 40 százaléka adott pozitív választ abban a feltételezett esetben, hogy a kezelő pszichiáter is indokoltnak tartja a nem-átalakítást. Többen voltak azonban, akik bármi engedmény nélkül ragaszkodtak elutasító álláspontjukhoz. A megkérdezett pszichiáterek 54 százaléka például akkor sem egyezne bele az operációba, ha tudná, hogy a kérelem elutasítása után a transzszexuális valószínűleg öngyilkos lesz. Ira B. Pauly végül a maga véleményét szögezi le: a nem-átalakító műtétet csak „jobb híján” eljárásnak szabad tekinteni. N. J. Knor, S. R. Wolf, E. Meyer (Johns Hopkins Egyetem) tanulmányukban a műtétre való kiválasztás kritériumait vizsgálják, s négy követelményt támasztanak: 1. a transzszexuális következetesen elutasítja a pszichoterápiát, és az nem is segít rajta; 2. nem pszichotikus és személyiségében — az ellentétes nemi azonosuláson túl — nem súlyosan károsodott; 3. elhatározása végleges, és semmilyen külső körülmény nem befolyásolja kérésében; 4. a műtét nem okoz életében — munkájában, társadalmi kapcsolataiban stb. — az adott helyzeténél súlyosabb válságot. Ezeket a szempontokat a kutatók ideiglenes érvényűnek tekintik. Már nem „de” L. R. Wolf és munkatársai — ugyancsak a Johns Hopkins Egyetemről a nyolc, műtéten átesett férfi transzszexuális vizsgálata alapján a nem-átalakító műtétek kapcsán jelentkező pszichológiai problémákat tárgyalják. Leírják például: zavart szokott okozni, hogy a pácienshez az operáció után már mint másnemű lényhez kell viszonyulni, tehát változtatni kell a személyes névmás nemét (a páciens által kívánt „she” helyett minduntalan a biológiailag helyes „he” csúszik az ápolók nyelvére). Az első napokban az operáltak egy része izgatott, nyugtalan, sok gondot ad az ápolóknak. Mások viszont eufóriásak. Tíz nappal a műtét után szorongás, depresszív állapot szokott jelentkezni, főképp a sebfájdalmak, vizelési nehézségek stb. következtében — ezek kétségeket, feszültségeket keltenek a betegekben. Ilyenkor rendszerint elégedetlenek a plasztikai úton képzett hüvellyel. A 15. nap körül a szorongás és a levertség oldódik. Erikából Erich Csak tényeket és véleményeket rögzítettünk. De hogy kiknek van igazuk? A műtét ellenzőinek-e, vagy híveinek? Nyilvánvaló, hogy a tudomány a transzszexualizmus kérdésében — az okok ismerete nélkül, kellő tapasztalat híján — még nem mondhatta ki a döntő szót. Sok kutatómunka és sok vita tárgya lesz még, mire tisztázódik: a szervezetnek miféle hormonális vagy más „tévedései” játszanak közre e furcsa aberráció létrejöttében, s mi a módja az eltévesztett nemi identitás korrekciójának. Aligha a műtét mellett dönt majd a jövő. Mindenesetre elgondolkoztató hírek érkeznek innen-onnan. Charlestonból például a lapok arról tudósítanak hogy Mr. és Mrs. Simmons boldog, harmonikus házasságban él. Tajvanról közölték nemrég: a sziget legkiválóbb női labdarúgójából — ott ugyanis divat a női labdarúgás — a legjobb férfi labdarúgó lett. Témánk legfrisebb szenzációja pedig Klagenfurtban történt: január 4-én Erich Schinegger osztrák síversenyző egy nagy nemzetközi versenyen első lett az óriás műlesiklásban. Ez a fiatalember 1966-ban még Erika Schinegger néven ugyanebben a számban a női világbajnokságot szerezte meg. GEORGE JORGENSEN - MA Szülni, persze, nem tud ! A végeredmény rosszabb Dr. Buda Béla a transzszexualizmus műtéti megoldását nem tartja követendő gyakorlatnak, de úgy véli, hogy a jelenség, az ezzel kapcsolatos vizsgálatok, valamint a műtéti eredmények rendkívül figyelemre méltóak. Ira B. Pauly (Oregon Egyetem) tanulmányát idézve, megemlíti például, hogy a transzszexuálisok és transzvesztiták 28 százalékánál találtak rendellenes EEG-t. Ezzel szemben a hormonális viszonyok — a várakozással ellentétben — a transzszexuálisok túlnyomó többségénél normálisak. Lehetséges ugyan, hogy valamilyen organikus tényező is közrejátszik a transzszexualizmus létrejöttében, de erre egyelőre semmilyen bizonyíték nincs. Feltűnő azonban, hogy a transzszexuálisok gyermekkorában rendszerint kimutatható az anyával való túl szoros kapcsolat és az apai modell hiánya. Ira B. Pauly 121 műtétből 82-őt sikeresnek, 8-at sikertelennek minősít, 31 műtét eredményét pedig — véleménye szerint — nem lehet egyértelműen meghatározni. Sikeres esetekben a transzszexuális elégedett, gyorsan alkalmazkodik új helyzetéhez, szexuálisan kielégül. Megkönnyíti adaptációját új nemének törvényes elismerése (az Egyesült Államokban mód van erre). Gyakorlatilag sohasem fordul elő, hogy a nővé változni akaró férfi visszalépne a több fázisban végzett, fájdalmas műtétsorozattól; következetesen kooperál az orvossal a mesterséges hüvely kialakulásáig. A nőkkel akik fér Ritka s régen várt könyvcsemege jelent meg az év fordulóján, a reneszánszát élő memoárirodalom tengerében kiemelkedően érdekes munka. Pu Ji, az utolsó kínai császár vallomásai. * gyermekkoráról, uralkodásáról, elembertelenedett kedvteléseiről, hazaáruláshoz vezető trónvisszaszerzési vágyairól, s végül arról, hogyan vált tizennégy esztendei háziőrizet és börtönélet során koronás rongyból hétköznapi polgárrá. Lebilincselő írás. Távoli, titokzatos, az európai képzeletet mindig foglalkoztató világról, annak számunkra eddig hozzáférhetetlen rétegeiről ad hírt az élmények, érzések, gondolatok olyan őszinteségével, amire nem tudunk példát idézni a nyugati irodalomban. Egy dosztojevszkiji Marmeladov öngyalázó s talán még a valóságot is eltúlzó szenvedélyével tárja a világ elé életének minden mocskát és szennyesét. „S ha Pu Ji, császársága ellenére is csak kis, periférikus figurája korának — írja a bevezetőben Józsa Sándor, a fordító, aki a munkát kínai eredetiből, irodalmi igényű színvonalon, érzékletes, plasztikus stílusban ültette át magyarra —, indulatai, érzései, gőgje, naivitása és mondjuk ki: félelemmel és hatalmi ambícióval magyarázható, de nem menthető gerinctelensége fényt derít a letűnt kínai uralkodó osztály gondolkodására, sőt bizonyos mértékben az elmúlt idők Kínájára is.” Tegyük hozzá: sárban fetrengő meakulpázása éppúgy felfed valamit, s éppoly kevéssé rokonszenves — ez azonban már nem a múltra tartozik. Furcsa történet. „Nyolc-kilencéves lehettem — meséli a megtért Pu Ji —, amikor azt gondoltam, egyszer kipróbálom, hogy az alázatos és meghunyászkodó eunuchok valóban szót fogadnak-e az «ég szent fiának«. Kiválasztottam közülük egyet, s rámutattam a földön heverő piszokra. — Edd meg! — A földre hasalt és BÖNGÉSZŐ csakugyan megette.” Számtalan ilyen és hasonló eset jellemzi ennek a hároméves korában trónra ültetett, a tojáshéjból alig kibújt kényúrnak ifjúkori mentalitását. A harmincas évek elején, már a japánok marionett-figurájaként, „Mandzsukuó” császári trónjáról álmodozott. „Testemben nem maradt egyetlen kemény csont sem — emlékezik. Cégéres hazaáruló lettem, a véres kezű elnyomók testén én lettem a borító lepel.” Arcképe ott függött minden hivatalban, iskolában, laktanyában. Kis oltárfélét készítettek neki, amelyet függöny takart el. Aki a szobába lépett, köteles volt az arckép irányába fordulva meghajolni. Egyszóval: kisisten volt. Ez a kisisten a kapituláció után Japánba akart volna menekülni. „Mellékfeleségem sírva kérdezte, mi lesz vele? — A repülő kicsiny, ti gyertek vonattal — Hát vonattal is el lehet jutni Japánba? — Minden gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen. Ebben a felzaklatott állapotban csak azon járt az eszem, hogyan tudnám elkerülni pusztulásomat. Érdekelt is az ő vonatja!...” Amikor a Szovjetunióból Kínába szállították, halálfélelem gyötörte. Hallgatta a vonatkerekek zakatolását, és arra gondolt: közeledik a vég. Egyszer csak odalépve kínai őre mellé, hisztérikusan kitört: „Az ott az unokaöcsém. Nagyon reakciós. Ellensége a demokráciának. A másik meg egy Csao nevezetű, azelőtt tiszt volt. A Szovjetunióról is sok rosszat mesélt...” Így a remegő császár. Egy csomó kincset rejtett el a kofferja fenekén. De hogy, hogynem, az átnevelés hatására jelentkezett titkával a börtönigazgatónál. „Én, Pu Ji, hálátlan vagyok. A kormány emberséges bánásmódban részesít, én mégis elrejtettem ezeket a tárgyakat. Pedig voltaképp nem is az én tulajdonomat képezik, hanem a népvagyon részei...” Így a raboskodó császár, 1959-ben amnesztiát kapott. És két évvel ezelőtt meghalt. A fogságbeli megtéréséről és a szabadulása utáni életéről szóló, tanulságos fejezeteket csak hézagosan vette át a fordítás. Kár. * Pu Ji: Az utolsó kínai császár voltam. (Fordította: Józsa Sándor), Kossuth Könyvkiadó, 1969. Ara: 40,— Ft.