Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-19 / 29. szám
Párizs—Bonn A támogatására Pompidouék utazása Párizs és a Július 3-án délben, amikor befejeződött a kétnapos bonni francia—nyugatnémet konzultáció, Pompidou elnök magához intette Leo Hamont, a párizsi kormány tájékoztatási államtitkárát. „Közölje a tudósítókkal — mondotta —, hogy előrementünk, elmélyítettük az együttműködést. Minden ezzel ellenkező értékelés hamis.” Jótékony zuhany Pompidou szavai Brandt kancellár nyugat-németországi ellenzékének szóltak. Ugyanúgy, mint korábbi kijelentése, amely szerint Bonn keleti politikáját még annak ellenzőivel szemben is támogatja. Valóban, a bonni konzultáció leglátványosabb eredménye az a masszív nyilvános támogatás volt, amelyet a francia kormány Brandt és Scheel keleti politikai lépéseinek nyújtott. „Csodálom az ön bátorságát és realitásérzékét” — hangoztatta Pompidou egyik pohárköszöntőjében, s ez a mondat éles ellentétben állt Franz-Josef Straussnak ugyanabban az időben elhangzott Kassandra-jóslataival. A bajorországi CSU-vezér éppen Pompidou bonni látogatásának első napján rohant ki egy müncheni gyűlésen a legélesebben Brandt keleti politikája ellen és táborába hívta mindazokat, akik „meg akarják menteni Németországot”. Strauss fellépése gúnyos mosolyt fakasztott a nyugatnémet politikai színpad megfigyelői körében, mert a CSU-elnök eddig minden más NSZK-politikusnál hangsúlyozottabban a gaulleista irányvonal támogatásában látta Európa jövőjének biztosítását. Most, hogy kárhozatosnak tartja azt a politikát, amelyet a gaulleisták támogatnak, önmagával is ellentétbe kerül. Pompidou kijelentései mindenesetre jeges zuhanyt jelentettek Strauss éstársai számára. Párizs megerősítette a kancellár helyzetét a CDU/CSU vezetőivel szemben és ez nemcsak Brandt szempontjából fontos, hanem az egész folyamat szempontjából is, amely Bonn és az európai szocialista országok viszonyának normalizálását célozza. Azok a CDU- politikusok, akik már régóta helytelenítik Strauss, Bartel és Kiesinger demagóg hadakozását a keleti politika ellen, ezután erőteljesebben léphetnek fel egy reálisabb irányvonal érdekében. Brandt pozíciójának megerősítése azonban csupán egyik eredménye volt a július elején megtartott francia—nyugatnémet találkozónak, ha a legláthatóbb eredménye is. Mint ahogyan egy jéghegynek csak tizedrésze emelkedik ki a tengerből s tömegének legnagyobb része a víz alatt húzódik meg, úgy a francia—nyugatnémet tanácskozás leglényegesebb eredményei is megbújnak a „keleti politika” Brandt irányában elhangzott szép szavak felszíne alatt. A francia diplomácia intelligenciájára vall, hogy a konzultáció után kifelé a bonni megállapodásoknak azokat a részeit hangsúlyozta elsősorban, amelyek a Brandt-kormánynak kedveznek és egyáltalán nem kérkedett azokkal a plusz pontokkal, amelyet Párizs vitt haza Bonnból. Pedig amit a francia fél ért el nyugatnémet partnerénél, súlyban és jelentőségben, főleg pedig hosszú távú hatásában messze túlszárnyalja Brandt látványos sikerét. „Plusz pontok” Vonatkozik ez a keleti politikára is. Pompidounak sikerült Bonn kezdeményezéseinek támogatásával egyidejűen — vagy ezért cserébe — teljes mértékben biztosítania Franciaország nemzeti érdekeit, folyamatos beleszólási jogot a német ügyekbe és biztosítékokat az NSZK túlságos önállóságával szemben. S az elnök úgy érte ezt el, hogy közben nem került ellentétbe Bonn érdekeivel, sőt Brandt azzal érvelhet, hogy Pompidou voltaképpen az ő törekvéseittette magáévá. Miről van szó? Mint a francia szóvivő a konzultáció befejezése után kifejtette, Pompidou elnök és Schumann külügyminiszter két „problematikus” pontot vetett fel Bonn keleti politikájával kapcsolatban. Először: Bonn tervezett lépéseinél — mondották — ügyelni kell az időrendi összehangolásra is, hiszen a Moszkvával vagy Varsóval folytatandó tárgyalásokat nem lehet különválasztani Berlin kérdésétől. Másodszor: hangsúlyozni kell — sőt megerősíteni — a nagyhatalmak eredeti jogait mind Berlinre, mind Németország egészére vonatkozóan. Ha ezt a diplomácia nyelvéről magyarra fordítjuk, azt jelenti, hogy először is, a nyugat-berlini kérdés rendezése Párizs szerint feltétele Bonn minden keleti politikai megállapodásának. Pompidou finoman éreztette Brandttal: helyesnek tartaná, ha nem írná alá, vagy legalábbis nem terjesztené be ratifikálásra esetleges egyezményét Moszkvával mindaddig, míg a nagyhatalmak Nyugat-Berlinnel kapcsolatos tárgyalásai megegyezéssel nem végződnek. Másodszor: Párizs szerint nem elegendő, hogy egy szovjet—nyugatnémet megállapodás kimondja: a korábbi nemzetközi megállapodásokat ez az egyezmény nem érinti. Kifejezetten hivatkozni kell arra, hogy a négy nagyhatalomnak „Németország egészére” vonatkozó jogaitovábbra is fennállnak. Brandt és Scheel minden ellenállás nélkül megígérte, hogy a párizsi kormány álláspontját képviselni fogja a moszkvai tárgyalásokon. A Szovjetunióval kötendő egyezmény — mondotta Scheel francia kollégájának — nem fogja a győztes hatalmak németországi jogait kérdésessé tenni. A bonni külügyminiszter nagyon jól tudja, hogy Párizs szemében a német kérdésbe való beleszólási jog fenntartása jelképe annak, hogy Franciaország továbbra is a nagyhatalmak sorába tartozik. Másrészt Bonn szempontjából is kívánatos a nyugati hatalmak minden kötelezettségvállalása Nyugat-Berlinért. Így a francia nemzeti kívánságok elfogadása kifelé úgy volt tálalható, mint Bonn és Párizs érdekeinek teljes összhangba hozása, pedig ezzel Brandt keleti politikai játéktere valójában szűkebbé vált. A nyugat-európai politika legidőszerűbb kérdéseinek megvitatásánál is sikerült a francia diplomáciának úgy irányítania a dolgokat, hogy Bonn propagandagyőzelemmel dicsekedhet, miközben a tényleges sikert Párizs könyvelheti el. A francia ellenállás megtörését a Közös Piac kibővítésével szemben a világ Brandt művének tartja. Hágában ő érte el, hogy Pompidou nem él vétóval Nagy-Britannia és három másik ország felvétele ellen. A mostani bonni konzultáción a francia elnök még csak aláhúzta Brandt érdemeit és elismerő szavakkal méltatta a kancellár ,,európai” koncepcióját. Sőt mi több, biztosította nyugatnémet partnerét, hogy a tárgyalásokat Nagy-Britanniával és a felvételét kérő többi állammal „közösségi szellemben, pozitív hozzáállással és hátsó gondolatok nélkül” fogja folytatni. Mindez nagyon szépen hangzik. Pompidou azonban három fontos megjegyzést is elejtett e problémával kapcsolatban, s bár e megjegyzéseket nagyon általánosan formulázta, Bonn értett a szóból. A francia elnök kijelentette, hogy a Közös Piac kibővítése „mélyreható változásokat fog előidézni” a gazdasági közösségben , s ezt Brandt azonnal úgy fogta fel, mint burkolt figyelmeztetést: ne álljon ki túlságosan a Közös Piac római alapokmányának módosítása mellett. Ezt a figyelmeztetést Párizs viszont kiegészítette azzal, hogy a Közös Piac kibővítése és egy nyugat-európai gazdasági-valutáris unió létrehozása nem mehet „párhuzamosan”, ahogyan Brandt javasolta. Új államok felvétele két éven belül megtörténhet, a gazdasági és valutáris unió kiépítése azonban legalább tízéves feladat — hangoztatta Pompidou. Elejtett megjegyzések Még fontosabb, hogy a francia vezetők harmadik megjegyzéséből egyértelműen kitűnt: Párizs hallani sem akar „nyugat-európai politikai unióról”. Pompidou kijelentette: természetesen egyetért azzal, hogy a Közös Piac országainak fokozniuk kell politikai együttműködésüket és formális politikai unió létesítése azonban újabb blokkot hozna létre és egy nyugat-európai blokk, amely Kelet- Európa és Amerika között feküdne, törvényszerűen a hidegháború feléledéséhez vezetne. Pompidou ezzel nemcsak világossá tette, mit értett korábbi strasbourgibeszédének ama kitételén, hogy „ügyelni kell az államok személyiségének megőrzésére”, hanem le ihűtötte egyes bonni politikusok reményeit is, hogy az NSZK hamarosan egy nyugateurópai politikai közösség domináló hatalmává válhat. Brandt és Scheel realitás-érzékére vall, hogy azonnal felfogták a francia elnök megjegyzésének komolyságát és — mint azóta kiszivárgott — letettek a nyugat-európai politikai unió gondolatának propagálásáról. Mindezzel együtt, nagy hibát követne el az, aki a bonni francia—német konzultációt az ellentétek szemszögéből értékelné. A tanácskozást harmónia jellemezte és egyetértés jött létre a vitás pontokban is. Ha az ellentétek Franciaország javára oldódtak is fel , feloldódtak. Hamon, a francia szóvivő, a valóságnak megfelelően állította be a dolgot, amikor azt mondta a sajtókonferencián: a tanácskozást egyetértés hatotta át és innen kell nézni a felvetődött problémákat. A két állam vezetői egy sor bilaterális kérdést is megoldottak, például tisztázták, hogyan fognak a francia vállalatok részt venni a nyugatnémet befektetésekben, a többi között a szocialista országokban is. Komolynak látszik az a megállapodás is, hogy a két gazdaság a jövőben kevésbé fog egymással konkurrálni a világpiacon és, hogy a nehézipar után most szorosabbá teszik a közép- és kisipari vállalatok együttműködését is. Chaban Delmas miniszterelnök e szavakkal zárta be a konzultációt. ..Az együttműködés szellemének kialakításától eljutottunk a gyakorlati együttműködésig, ami nagy jelentőségű Európa szempontjából.” Nagyon helytelen lenne a francia miniszterelnök szavait üres frázisnak tekinteni. POLGÁR DÉNES POMPIDOU ÉS BRANDT A HIMNUSZOKAT HALLGATJA Két „problematikus pontot” vetett fel MAGYARORSZÁG 1970/29