Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-19 / 29. szám

Párizs—Bonn A támogatás­ára Pompidouék utazása Párizs és a­­ Július 3-án délben, amikor be­fejeződött a kétnapos bonni fran­cia—nyugatnémet konzultáció, Pompidou elnök magához intette Leo Hamont, a párizsi kormány tájékoztatási államtitkárát. „Kö­zölje a tudósítókkal — mondot­ta —, hogy előrementünk, elmélyí­tettük az együttműködést. Minden ezzel ellenkező értékelés hamis.” Jótékony zuhany Pompidou szavai Brandt kancel­lár nyugat-németországi ellenzé­kének szóltak. Ugyanúgy, mint ko­rábbi kijelentése, amely szerint Bonn keleti politikáját még annak ellenzőivel szemben is támogatja. Valóban, a bonni konzultáció leg­látványosabb eredménye az a masszív nyilvános támogatás volt, amelyet a francia kormány Brandt és Scheel keleti politikai lépéseinek nyújtott. „Csodálom az ön bátorságát és realitásérzékét” — hangoztatta Pompidou egyik pohárköszöntőjé­ben, s ez a mondat éles ellentét­ben állt Franz-Josef Straussnak ugyanabban az időben elhangzott Kassandra-jóslataival. A bajoror­szági CSU-vezér éppen Pompidou bonni látogatásának első napján rohant ki egy müncheni gyűlésen a legélesebben Brandt keleti po­litikája ellen és táborába hívta mindazokat, akik „meg akarják menteni Németországot”. Strauss fellépése gúnyos mosolyt fakasz­tott a nyugatnémet politikai szín­pad megfigyelői körében, mert a CSU-elnök eddig minden más NSZK-politikusnál hangsúlyozot­tabban a gaulleista irányvonal tá­mogatásában látta Európa jövőjé­nek biztosítását. Most, hogy kárhozatosnak tartja azt a politikát, amelyet a gaulle­­isták támogatnak, önmagával is el­lentétbe kerül. Pompidou kijelen­tései mindenesetre jeges zuhanyt jelentettek Strauss és­­társai szá­mára. Párizs megerősítette a kancellár helyzetét a CDU/CSU vezetőivel szemben és ez nemcsak Brandt szempontjából fontos, hanem az egész folyamat szempontjából is, amely Bonn és az európai szocia­lista országok viszonyának nor­malizálását célozza. Azok a CDU- politikusok, akik már régóta hely­telenítik Strauss, Bartel és Kie­singer demagóg hadakozását a ke­leti politika ellen, ezután erőtel­jesebben léphetnek fel egy reáli­sabb irányvonal érdekében. Brandt pozíciójának megerősíté­se azonban csupán egyik eredmé­nye volt a július elején megtar­tott francia—nyugatnémet találko­zónak, ha a legláthatóbb ered­ménye is. Mint ahogyan egy jég­hegynek csak tizedrésze emel­kedik ki a tengerből s tömegének legnagyobb része a víz alatt hú­zódik meg, úgy a francia—nyugat­német tanácskozás leglényegesebb eredményei is megbújnak a „keleti politika” Brandt irányában elhangzott szép szavak felszíne alatt. A francia diplomácia intelligen­ciájára vall, hogy a konzultáció után kifelé a bonni megállapodá­soknak azokat a részeit hangsú­lyozta elsősorban, amelyek a Brandt-kormánynak kedveznek és egyáltalán nem kérkedett azokkal a plusz pontokkal, amelyet Pá­rizs vitt haza Bonnból. Pedig amit a francia fél ért el nyugatnémet partnerénél, súlyban és jelentő­ségben, főleg pedig hosszú távú hatásában messze túlszárnyalja Brandt látványos sikerét. „Plusz pontok” Vonatkozik ez a keleti politi­kára is. Pompidounak sikerült Bonn kezdeményezéseinek támo­gatásával egyidejűen — vagy ezért cserébe — teljes mértékben bizto­sítania Franciaország nemzeti ér­dekeit, folyamatos beleszólási jo­got a német ügyekbe és biztosíté­kokat az NSZK túlságos önállósá­gával szemben. S az elnök úgy érte ezt el, hogy közben nem ke­rült ellentétbe Bonn érdekeivel, sőt Brandt azzal érvelhet, hogy Pompidou voltaképpen az ő tö­rekvéseit­­tette magáévá. Miről van szó? Mint a francia szóvivő a konzultáció befejezése után kifejtette, Pompidou elnök és Schumann külügyminiszter két „problematikus” pontot vetett fel Bonn keleti politikájával kapcso­latban. Először: Bonn tervezett lépései­nél — mondották — ügyelni kell az időrendi összehangolásra is, hi­szen a Moszkvával vagy Varsóval folytatandó tárgyalásokat nem le­het különválasztani Berlin kérdé­sétől. Másodszor: hangsúlyozni kell — sőt megerősíteni — a nagyha­talmak eredeti jogait mind Berlin­re, mind Németország egészére vonatkozóan. Ha ezt a diplomácia nyelvéről magyarra fordítjuk, azt jelenti, hogy először is, a nyugat-berlini kérdés rendezése Párizs szerint fel­tétele Bonn minden keleti politi­kai megállapodásának. Pompidou finoman éreztette Brandttal: he­lyesnek tartaná, ha nem írná alá, vagy legalábbis nem terjesztené be ratifikálásra esetleges egyezményét Moszkvával mindaddig, míg a nagyhatalmak Nyugat-Berlinnel kapcsolatos tárgyalásai megegye­zéssel nem végződnek. Másodszor: Párizs szerint nem elegendő, hogy egy szovjet—nyu­gatnémet megállapodás kimondja: a korábbi nemzetközi megállapo­dásokat ez az egyezmény nem érinti. Kifejezetten hivatkozni kell arra, hogy a négy nagyhatalom­nak „Németország egészére” vo­natkozó jogai­­továbbra is fenn­állnak. Brandt és Scheel minden ellen­állás nélkül megígérte, hogy a pá­rizsi kormány álláspontját képvi­selni fogja a moszkvai tárgyalá­sokon. A Szovjetunióval kötendő egyezmény — mondotta Scheel francia kollégájának — nem fogja a győztes hatalmak németországi jogait kérdésessé tenni. A bonni külügyminiszter nagyon jól tudja, hogy Párizs szemében a német kérdésbe való beleszólási jog fenn­tartása jelképe annak, hogy Fran­ciaország továbbra is a nagyha­talmak sorába tartozik. Másrészt Bonn szempontjából is kívánatos a nyugati hatalmak minden köte­lezettségvállalása Nyugat-Berlinért. Így a francia nemzeti kívánságok elfogadása kifelé úgy volt tálal­ható, mint Bonn és Párizs érde­keinek teljes összhangba hozása, pedig ezzel Brandt keleti politikai játéktere valójában szűkebbé vált. A nyugat-európai politika leg­időszerűbb kérdéseinek megvita­tásánál is sikerült a francia dip­lomáciának úgy irányítania a dol­gokat, hogy Bonn propaganda­győzelemmel dicsekedhet, miköz­ben a tényleges sikert Párizs könyvelheti el. A francia ellenállás megtörését a Közös Piac kibővítésével szemben a világ Brandt művének tartja. Hágában ő érte el, hogy Pompidou nem él vétóval Nagy-Britannia és három másik ország felvétele el­len. A mostani bonni konzultá­ción a francia elnök még csak alá­húzta Brandt érdemeit és elisme­rő szavakkal méltatta a kancellár ,,európai” koncepcióját. Sőt mi több, biztosította nyugatnémet partnerét, hogy a tárgyalásokat Nagy-Britanniával és a felvételét kérő többi állammal „közösségi szellemben, pozitív hozzáállással és hátsó gondolatok nélkül” fogja folytatni. Mindez nagyon szépen hangzik. Pompidou azonban három fontos megjegyzést is elejtett e problémá­val kapcsolatban, s bár e megjegy­zéseket nagyon általánosan for­­mulázta, Bonn értett a szóból. A francia elnök kijelentette, hogy a Közös Piac kibővítése „mélyreható változásokat fog előidézni” a gaz­dasági közösségben , s ezt Brandt azonnal úgy fogta fel, mint bur­kolt figyelmeztetést: ne álljon ki túlságosan a Közös Piac római alapokmányának módosítása mel­lett. Ezt a figyelmeztetést Párizs viszont kiegészítette azzal, hogy a Közös Piac kibővítése és egy nyugat-európai gazdasági-valutáris unió létrehozása nem mehet „pár­huzamosan”, ahogyan Brandt java­solta. Új államok felvétele két éven belül megtörténhet, a gazda­sági és valutáris unió kiépítése azonban legalább tízéves feladat — hangoztatta Pompidou. Elejtett megjegyzések Még fontosabb, hogy a francia vezetők harmadik megjegyzéséből egyértelműen kitűnt: Párizs halla­ni sem akar „nyugat-európai po­litikai unióról”. Pompidou kijelen­tette: természetesen egyetért azzal, hogy a Közös Piac országainak fo­kozniuk kell politikai együttmű­ködésüket és formális politikai unió létesítése azonban újabb blokkot hozna létre és egy nyu­gat-európai blokk, amely Kelet- Európa és Amerika között feküd­ne, törvényszerűen a hidegháború feléledéséhez vezetne. Pompidou ezzel nemcsak vi­lágossá tette, mit értett korábbi strasbourgi­­beszédének ama kité­telén, hogy „ügyelni kell az ál­lamok személyiségének megőrzésé­re”, hanem le ih­űtötte egyes bonni politikusok reményeit is, hogy az NSZK hamarosan egy nyugat­európai politikai közösség domi­náló hatalmává válhat. Brandt és Scheel realitás-érzékére vall, hogy azonnal felfogták a francia elnök megjegyzésének komolyságát és — mint azóta kiszivárgott — letet­tek a nyugat-európai politikai unió gondolatának propagálásáról. Mindezzel együtt, nagy hibát követne el az, aki a bonni fran­cia—német konzultációt az ellen­tétek szemszögéből értékelné. A tanácskozást harmónia jellemezte és egyetértés jött létre a vitás pontokban is. Ha az ellentétek Franciaország javára oldódtak is fel , feloldódtak. Hamon, a fran­cia szóvivő, a valóságnak megfe­lelően állította be a dolgot, amikor azt mondta a sajtókonferencián: a tanácskozást egyetértés hatotta át és innen kell nézni a felvetődött problémákat. A két állam vezetői egy sor bi­laterális kérdést is megoldottak, például tisztázták, hogyan fognak a francia vállalatok részt venni a nyugatnémet befektetésekben, a többi között a szocialista országok­ban is. Komolynak látszik az a megállapodás is, hogy a két gaz­daság a jövőben kevésbé fog egy­mással konkurrálni a világpiacon és, hogy a nehézipar után most szorosabbá teszik a közép- és kis­ipari vállalatok együttműködését is. Chaban­ Delmas miniszterelnök e szavakkal zárta be a konzultációt. ..Az együttműködés szellemének kialakításától eljutottunk a gya­korlati együttműködésig, ami nagy jelentőségű Európa szem­pontjából.” Nagyon helytelen len­ne a francia miniszterelnök sza­vait üres frázisnak tekinteni. POLGÁR DÉNES POMPIDOU ÉS BRANDT A HIMNUSZOKAT HALLGATJA Két „problematikus pontot” vetett fel MAGYARORSZÁG 1970/29

Next