Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-20 / 51. szám
4 MAGYARORSZÁG 1970/51 ~0 T T NATO Az ígéret Amerikaiak Nyugat-Európában Hosszas huzavona végére tett pontot — legalábbis átmenetileg — a brüsszeli NATO-értekezlet. Rogers amerikai külügyminiszter közvetítette nyugat-európai kollégáinak Nixon elnök üzenetét, amely többek között azt az ígéretet tartalmazta, hogy 1972 nyaráig nem csökkentik az Egyesült Államok katonai jelenlétét Nyugat-Európában. Korábban arról volt szó, hogy 1971 nyarán vizsgálják felül a kontinensünkön állomásozó amerikai csapatok helyzetét, s akkor bizonyos mértékben csökkentik is a létszámot Nixon ígérete egyelőre egy évvel meghosszabbította az időtartamot, amelyre a katonai kötelezettség jelenlegi szintjét vállalják. Kompromisszum A nyugat-európai partnereknek (az ún. Euro-csoport tagjainak) meglehetősen sokba került ez az ígéret: körülbelül 900 millió dollárba. A katonai kiadások eredeti tervéhez képest ennyi többletköltséget vállaltak a következő öt esztendőre — ahogy Helmut Schmidt nyugatnémet hadügyminiszter mondta — „válaszul az amerikai ígéretre”. A többletkiadásoknak közel a felét, 420 milliót, arra fordítják, hogy meggyorsítsák a NATO infrastruktúra-programját. Tíz év helyett öt esztendő alatt hozzáklétre a tömb új hírközlő rendszerét és valósítják meg a repülőgépvédelmi berendezések programját. (Az utóbbi terv értelmében védősáncokat létesítenek a légitámaszpontokon elhelyezett repülőgépek körül) További 450—500 millió dollárt fordítanak a NATO nyugat-európai tagállamai a nemzeti haderő fejlesztésére, azokon a kiadásokon kívül, amelyeket a korábbi haderő-fejlesztési tervek értelmében vállaltak. Mindkét tételnél feltűnő a Német Szövetségi Köztársaság áldozatkészsége: a közös programban, illetve a nemzeti haderőfejlesztésben előirányzott többletkiadások 40—40 százalékát a bonni kormány vállalta. Az ígéret és az árában való megállapodás a kompromisszum eredménye. Washingtoni katonai és politikai körökben eredetileg az volt a kiindulópont, hogy amennyiben a nyugat-európai partnerek nem fedezik az eddiginél nagyobb mértékben az amerikai csapatok európai állomásoztatásának költségeit, végre kell hajtani a létszámcsökkentést, s ennek kiegyenlítéseként a nyugat-európai államoknak növelniük kell haderőik létszámát. Ez lett volna a „guaxni doktrína” európai változata: az Egyesült Államok úgy igyekszik enyhíteni a világszerte vállalt „katonai kötelezettségeinek” terhein, hogy nagyobb hozzájárulást követel szövetségeseitől. Ezek nemzeti össztermelésükhöz képest esetenként feleannyit, harmadannyit fordítanak hadseregükre, mint az Egyesült Államok. Különösen gyakran feszegették ezt az aránytalanságot a washingtoni szenátusban, ahol a szenátorok egy csoportja, Mike Mansfield vezetésével, fokozódó nyomást gyakorolt a Nixon-kormányzatra az európai katonai jelenlét csökkentése érdekében. Atlanti háttér Az Euro-csoport tagjai által Brüsszelben vállalt többletkiadások tulajdonképpen nem enyhítenek az amerikai csapatok állomásoztatásának pénzügyi terhein; a csomagterv legfeljebb arra jó, hogy Nixonnak érveket biztosítson a szenátusban: íme, az atlanti partnerek hajlandók a terhek arányosabb megosztására. Nixon ígérete olyan megfontolás alapján született, hogy az Egyesült Államok európai érdekei szempontjából veszélyes lenne, ha a jelenlegi helyzetben csökkentenék az amerikai jelenlétet és befolyást Nyugat- Európában. A keleti—nyugati kapcsolatok fejlődése, az enyhülés közepette a NATO-partnerek nagyobb mozgásszabadsághoz jutottak, s ha Washington kellőképpen befolyásolni akarja a helyzet alakulását, jól kézben kell tartania partnereit. Ezt azonban nyilvánvalóan megnehezítené egy létszámcsökkentés, amely az atlanti szövetségben gyengítené Washington befolyását. Jelenleg körülbelül 300 000 amerikai katona tartózkodik Nyugat- Európában, beleszámítva a 6. flotta erőit is. Többségüket az NSZK- ban helyezték el, körülbelül 200 000 főt, vagyis európai részről elsősorban Bonn érdekelt a kérdésben. Helmut Schmidt nyugatnémet hadügyminiszter több alkalommal is határozottan állást foglalt az amerikai jelenlét változatlan fenntartása mellett. Schmidt a Foreign Affairs-ben megjelent cikkében így sorakoztatja fel érveit: 1. A létszámcsökkentés elleni katonai érv az, hogy a NATO földi erőinek körülbelül egynegyedét a közép-európai térségben az amerikai csapatok alkotják. Az NSZK déli részén rendelkezésre álló légierő 70—80 százaléka amerikai, a légvédelmi rendszerhez tartozó Nike és Hawk rakétaütegek ,hasonló hányadát az amerikai csapatok adják. Az esetleges létszámcsökkentés azzal járna, hogy nem lenne elég hagyományos erő a „rugalmas reagálás” hadászatának fenntartásához. 2. A létszámcsökkentés aláaknázná az amerikai kötelezettség iránti bizalmat a NATO-ban. 3. A két szembenálló tömb katonaföldrajzilag aszimmetrikus, mivel a NATO legerősebb hatalma az Atlanti-óceán túlsó felén helyezkedik el, míg a Szovjetunió európai állam. Csak az amerikai katonai jelenlét ellensúlyozhatja ezt az aszimmetriát. S éppen ezért nem lehetne más nemzetiségű csapatokkal kitölteni az űrt, amely az esetleg távozó amerikai csapatok után maradna. Amennyire Washington számára fontos, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok fejlődése, az európai biztonsági konferencia előkészületei közepette kézben tartó NATO-partnereit, kiváltképp az NSZK-t. Bonnak nem kevésbé fontos a szilárd „atlanti háttér” a keleti politika megvalósításához. A Brandt-kormány katonapolitikájának sarkköve az egyensúlyelv. A májusban kiadott Fehér Könyv, amely felvázolja a következő években követendő nyugatnémet katonapolitikát, abból indul ki, hogy a két atomnagyhatalom és a két szemben álló szövetségi rendszer között erőegyensúly jött létre. A Szovjetunió a hadászati atomfegyverek szintjén behozta a korábbi amerikai fölényt, sőt néhány vonatkozásban előnyhöz jutott. Az európai erők szintjén — bár a Varsói Szerződés elsősorban a hagyományos erők tekintetében fölényben van — egészében véve szintén egyensúly alakult ki. Ebben a helyzetben a legfontosabb bonni következtetés az, hogy céltalan lenne az európai status quo erőszakos megváltoztatására irányuló törekvést a katonapolitika középpontjába állítani, ahogy azt korábban tették. Az egyensúlyi helyzet ugyanakkor fokozatosan mérlegeli a feltételeket a fegyverkezés korlátozását, a nemzetközi feszültség enyhítését célzó tárgyalásokhoz. A stratégiai atomfegyverek szintjén folynak a SALT-tárgyalások, Európában pedig a biztonsági konferencia előkészületei zajlanak. Az NSZK ki akarja venni a részét a fegyverkezés ellenőrzéséből, hogy kihasználhassa ennek gazdasági és politikai előnyeit, s kellőképpen alátámassza a keleti politika hitelét. Ahhoz azonban, hogy szilárd pozícióból tárgyalhasson a szocialista országokkal, feltétlenül fenn kell tartani a katonai erőegyensúlyt, amelynek Bonn szerint nélkülözhetetlen eleme az amerikai csapatok jelenléte. A Fehér Könyv megállapítja: „Európában az erőegyensúly megváltoztatása az amerikai csapatok egyoldalú kivonása révén hátrányos mértékben gyengítené a nyugati államok kiindulási helyzetét a »■tárgyalások korszakában«.” Az „európai szint” Természetesen Bonnban jól látják, hogy Nixon ígérete nem egy, hanem három pontot tett a katonai jelenléttel kapcsolatos huzavona végére: a 300 000 amerikai katona nem maradhat örökké Európában. Változóban vannak a viszonyok — és az erőviszonyok — az atlanti szövetségen belül is. A nyugateurópai partnerek katonai erejének növekedése, gazdasági és politikai egységük növekedése már néhány év múlva az amerikai kötelezettség módosításához vezet. Ugyancsak ezt eredményezheti a két tömb közötti esetleges megállapodás az erők kölcsönös csökkentéséről. A bonni kormány szorgalmazza annak a régi elképzelésnek a megvalósítását, hogy egy „európai szintet” kell létrehozni a NATO- ban, amely a jelenleginél szorosabb katonai és politikai együttműködést követel. Az indítékok között a legfontosabb az, hogy miközben a két atomnagyhatalom között kooperáció alakulhat ki a fegyverkezés korlátozásában, megnő az európai NATO-partnerek mozgásszabadsága, lehetősége arra, hogy sajátos érdekeiknek érvényt szerezzenek az atlanti szövetségben. Egy újabb érv:ha módosul az amerikai kötelezettségvállalás gyakorlásának módja, vagyis csökkenni fog a jelenlét, az Euro-csoport katonai súlyának kell növekednie az erőegyensúly fenntartásához. A szorosabb katonai együttműködés mellett szól az a bonni érv is, hogy ezáltal hatékonyabban felhasználhatják a katonai kiadásokat. Bonn óvatos egyensúlyozási manőverekkel igyekezett elkerülni Brüsszelben azt a látszatot, hogy elsősorban saját pozícióit, befolyását akrja megnövelni az Eurocsoportban. Ezért döntöttek úgy, hogy a pluszvállalás nem a Bundeswehr létszámnövelésének formájában történik, hanem a kevésbé látványos programok finanszírozásával. Így akarták elkerülni azt is, hogy a NATO-beli aktivitás hátrányosan befolyásolja a „keleti politika” megvalósítását. KÖRMENDY ISTVÁN End of 1950 '5 52 '53 '54 '55 '55 57 58 '59 60 '61 '62 63 '64 '65 66 '61 '68 69 70 YearS US NEWS: AZ AMERIKAI ERŐK NYUGAT-EURÓPÁBAN Washington kézben akarja tartani partnereit