Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-20 / 51. szám

4 MAGYARORSZÁG 1970/51 ~0 T T NATO Az ígéret Amerikaiak Nyugat-Európában Hosszas huzavona végére tett pontot — legalábbis átmenetileg — a brüsszeli NATO-értekezlet. Ro­gers amerikai külügyminiszter köz­vetítette nyugat-európai kollégái­nak Nixon elnök üzenetét, amely többek között azt az ígéretet tar­talmazta, hogy 1972 nyaráig nem csökkentik az Egyesült Államok katonai jelenlétét Nyugat-Európá­­ban. Korábban arról volt szó, hogy 1971 nyarán vizsgálják felül a kontinensünkön állomásozó ameri­kai csapatok helyzetét, s akkor bi­zonyos mértékben csökkentik is a létszámot Nixon ígérete egyelőre egy évvel meghosszabbította az időtartamot, amelyre a katonai kö­telezettség jelenlegi szintjét vállal­ják. Kompromisszum A nyugat-európai partnereknek (az ún. Euro-csoport tagjainak) meglehetősen sokba került ez az ígéret: körülbelül 900 millió dol­lárba. A katonai kiadások eredeti tervéhez képest ennyi többletkölt­séget vállaltak a következő öt esztendőre — ahogy Helmut Schmidt nyugatnémet hadügymi­niszter mondta — „válaszul az amerikai ígéretre”. A többletkiadá­soknak közel a felét, 420 milliót, arra fordítják, hogy meggyorsítsák a NATO infrastruktúra-program­ját. Tíz év helyett öt esztendő alatt hozzák­­létre a tömb új hírközlő rendszerét és valósítják meg a re­pülőgépvédelmi berendezések programját. (Az utóbbi terv értel­mében védősáncokat létesítenek a légitámaszpontokon elhelyezett re­pülőgépek körül) További 450—500 millió dollárt fordítanak a NATO nyugat-európai tagállamai a nem­zeti haderő fejlesztésére, azokon a kiadásokon kívül, amelyeket a ko­rábbi haderő-fejlesztési tervek ér­telmében vállalta­k. Mindkét tétel­nél feltűnő a Német Szövetségi Köztársaság áldozatkészsége: a kö­zös programban, illetve a nemzeti haderőfejlesztésben előirányzott többletkiadások 40—40 százalékát a bonni kormány vállalta. Az ígéret és az árában való meg­állapodás a kompromisszum ered­ménye. Washingtoni katonai és politikai körökben eredetileg az volt a kiindulópont, hogy amennyi­ben a nyugat-európai partnerek nem fedezik az eddiginél nagyobb mértékben az amerikai csapatok európai ál­lomásoztatásának költsé­geit, végre kell hajtani a létszám­­csökkentést, s ennek kiegyenlítése­ként a nyugat-európai államoknak növelniük kell haderőik létszámát. Ez lett volna a „guaxni d­ok­trí­na” európai változata: az Egyesült Ál­lamok úgy igyekszik enyhíteni a világszerte vállalt „katonai kötele­zettségeinek” terhein, hogy na­gyobb hozzájárulást követel szö­vetségeseitől. Ezek nemzeti összter­melésükhöz képest esetenként fele­annyit, harmadannyit fordítanak hadseregükre, mint az Egyesült Államok. Különösen gyakran fesze­gették ezt az aránytalanságot a washingtoni szenátusban, ahol a szenátorok egy csoportja, Mike Mansfield vezetésével, fokozódó nyomást gyakorolt a Nixon-kor­­mányzatra az európai katonai je­lenlét csökkentése érdekében. Atlanti háttér Az Euro-csoport tagjai által Brüsszelben vállalt többletkiadások tulajdonképpen nem enyhítenek az amerikai csapatok állomásoztatá­­sának pénzügyi terhein; a csomag­terv legfeljebb arra jó, hogy Nixonnak érveket biztosítson a szenátusban: íme, az atlanti part­nerek hajlandók a terhek arányo­sabb megosztására. Nixon ígérete olyan megfontolás alapján szüle­tett, hogy az Egyesült Államok európai érdekei szempontjából ve­szélyes lenne, ha a jelenlegi hely­zetben csökkentenék az amerikai jelenlétet és befolyást Nyugat- Európában. A keleti—nyugati kap­csolatok fejlődése, az enyhülés kö­zepette a NATO-partnerek nagyobb mozgásszabadsághoz jutottak, s ha Washington kellőképpen befolyá­solni akarja a helyzet alakulását, jól kézben kell tartania partnereit. Ezt azonban nyilvánvalóan megne­hezítené egy létszámcsökkentés, amely az atlanti szövetségben gyengítené Washington befolyását. Jelenleg körülbelül 300 000 ame­rikai katona tartózkodik Nyugat- Európában, beleszámítva a 6. flot­ta erőit is. Többségüket az NSZK- ban helyezték el, körülbelül 200 000 főt, vagyis európai részről elsősor­ban Bonn érdekelt a kérdésben. Helmut Schmidt nyugatnémet had­ügyminiszter több alkalommal is határozottan állást foglalt az ame­rikai jelenlét változatlan fenntar­tása mellett. Schmidt a Foreign Affairs-ben megjelent cikkében így sorakoztatja fel érveit: 1. A létszámcsökkentés elleni ka­tonai érv az, hogy a NATO földi erőinek körülbelül egynegyedét a közép-európai térségben az ame­rikai csapatok alkotják. Az NSZK déli részén rendelkezésre álló légi­erő 70—80 százaléka amerikai, a légvédelmi rendszerhez tartozó Nike és Hawk rakétaütegek ,ha­sonló hányadát az amerikai csapa­tok adják. Az esetleges létszám­­csökkentés azzal járna, hogy nem lenne elég hagyományos erő a „ru­galmas reagálás” hadászatának fenntartásához. 2. A létszámcsökkentés aláak­názná az amerikai kötelezettség iránti bizalmat a NATO-ban. 3. A két szembenálló tömb ka­­tonaföldrajzilag aszimmetrikus, mi­vel a NATO legerősebb hatalma az Atlanti-óceán túlsó felén helyezke­dik el, míg a Szovjetunió európai állam. Csak az amerikai katonai jelenlét ellensúlyozhatja ezt az aszimmetriát. S éppen ezért nem le­hetne más nemzetiségű csapatokkal kitölteni az űrt, amely az esetleg távozó amerikai csapatok után maradna. Amennyire Washington számára fontos, hogy a kelet-nyugati kap­csolatok fejlődése, az európai biz­tonsági konferencia előkészületei közepette kézben tartó NATO-part­­nereit, kiváltképp az NSZK-t. Bonnak nem kevésbé fontos a szi­lárd „atlanti háttér” a keleti poli­tika megvalósításához. A Brandt-kormány katonapoliti­kájának sarkköve az egyensúlyelv. A májusban kiadott Fehér Könyv, amely felvázolja a következő évek­ben követendő nyugatnémet kato­napolitikát, abból indul ki, hogy a két atomnagyhatalom és a két szemben álló szövetségi rendszer között erőegyensúly jött létre. A Szovjetunió a hadászati atomfegy­verek szintjén behozta a korábbi amerikai fölényt, sőt néhány vonat­kozásban előnyhöz jutott. Az euró­pai erők szintjén — bár a Varsói Szerződés elsősorban a hagyomá­nyos erők tekintetében fölényben van — egészében véve szintén egyensúly alakult ki. Ebben a helyzetben a legfontosabb bonni következtetés az, hogy céltalan lenne az európai status quo erősza­kos megváltoztatására irányuló tö­rekvést a katonapolitika közép­pontjába állítani, ahogy azt koráb­ban tették. Az egyensúlyi helyzet ugyanak­kor fokozatosan mérlegeli a felté­teleket a fegyverkezés korlátozását, a nemzetközi feszültség enyhítését célzó tárgyalásokhoz. A stratégiai atomfegyverek szintjén folynak a SALT-tárgyalások, Európában pe­dig a biztonsági konferencia elő­készületei zajlanak. Az NSZK ki akarja venni a részét a fegyverke­zés ellenőrzéséből, hogy kihasznál­hassa ennek gazdasági és politikai előnyeit, s kellőképpen alátámassza a keleti politika hitelét. Ahhoz azonban, hogy szilárd pozícióból tárgyalhasson a szocialista orszá­gokkal, feltétlenül fenn kell tarta­ni a katonai erőegyensúlyt, amely­nek Bonn szerint nélkülözhetetlen eleme az amerikai csapatok jelen­léte. A Fehér Könyv megállapítja: „Európában az erőegyensúly meg­változtatása az amerikai csapatok egyoldalú kivonása révén hátrá­nyos mértékben gyengítené a nyu­gati államok kiindulási helyzetét a »■tárgyalások korszakában«.” Az „európai szint” Természetesen Bonnban jól lát­ják, hogy Nixon ígérete nem egy, hanem három pontot tett a katonai jelenléttel kapcsolatos huzavona végére: a 300 000 amerikai katona nem maradhat örökké Európában. Változóban vannak a viszonyok — és az erőviszonyok — az atlanti szövetségen belül is. A nyugat­európai partnerek katonai erejé­nek növekedése, gazdasági és poli­tikai egységük növekedése már né­hány év múlva az amerikai kötele­zettség módosításához vezet. Ugyancsak ezt eredményezheti a két tömb közötti esetleges megál­lapodás az erők kölcsönös csök­kentéséről. A bonni kormány szorgalmazza annak a régi elképzelésnek a megvalósítását, hogy egy „európai szintet” kell létrehozni a NATO- ban, amely a jelenleginél szorosabb katonai és politikai együttműkö­dést követel. Az indítékok között a legfontosabb az, hogy miközben a két atomnagyhatalom között koope­ráció alakulhat ki a fegyverkezés korlátozásában, megnő az európai NATO-partnerek mozgásszabadsá­ga, lehetősége arra, hogy sajátos érdekeiknek érvényt szerezzenek az atlanti szövetségben. Egy újabb érv:­­ha módosul az amerikai kö­telezettségvállalás gyakorlásának módja, vagyis csökkenni fog a je­lenlét, az Euro-csoport katonai sú­lyának kell növekednie az erő­­egyensúly fenntartásához. A szo­rosabb katonai együttműködés mellett szól az a bonni érv is, hogy ezáltal hatékonyabban fel­használhatják a katonai kiadáso­kat. Bonn óvatos egyensúlyozási ma­nőverekkel igyekezett elkerülni Brüsszelben azt a látszatot, hogy elsősorban saját pozícióit, befo­lyását akrja megnövelni az Euro­­csoportban. Ezért döntöttek úgy, hogy a plusz­vállalás nem a Bun­deswehr létszámnövelésének for­májában történik, hanem a kevés­bé látványos programok finanszí­rozásával. Így akarták elkerülni azt is, hogy a NATO-beli aktivitás hát­rányosan befolyásolja a „keleti po­litika” megvalósítását. KÖRMENDY ISTVÁN End of 1950 '5­ 52 '53 '54 '55 '55 57 58 '59 60 '61 '62 63 '64 '65 66 '61 '68 69 70 YearS US NEWS: AZ AMERIKAI ERŐK NYUGAT-EURÓPÁBAN Washington kézben akarja tartani partnereit

Next