Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
Közel-Kelet A kairói igen után A „névelő-vita” értelme Akiknek nem kell a politikai út ! A világ közvéleménye fokozott figyelemmel várja Nasszer egyiptomi elnöknek az Arab Szocialista Unió kongresszusain, az egyiptomi forradalom évfordulóján elmondott nagy fontosságú beszédeit. A múlt esztendőben, az ASZÚ harmadik kongresszusán közölte az egyiptomi államfő, hogy az EAK katonai és gazdasági rekonstrukciója befejeződött, s a politikai téren is stabilizálódott ország áttérhet az aktív védelemre. Az idén Nasszer elnök bejelentette: „Mahmud Riad külügyminiszter William Rogers amerikai külügyminiszter tudomására hozta, hogy az EAK elfogadja azokat az amerikai javaslatokat, amelyeket a Biztonsági Tanács 1967. november 22-iki határozatai maguk is tartalmaznak.” Washington még az arab államfők legutóbbi tripoli találkozója előtt megtörte a hónapok óta tartó diplomáciai szélcsendet — éppen úgy, ahogy a rabati csúcstalálkozót megelőző időszakban is tette. Az amerikai diplomácia vezetője Közel-Keleten olyan jellegű tárgyalások megkezdését mondotta szükségesnek, amelyek „maradéktalanul figyelembe veszik a térség valamennyi államának és népének jogos törekvéseit és aggodalmait”. Az új szituáció Egy izraeli lap indiszkréciója folytán hamarosan részletek is nyilvánosságra kerültek az új amerikai elképzelésekről. Ezek pontos ismerete nélkül is kétségtelenné vált, hogy — eddigi álláspontjához viszonyítva — az Egyesült Államok ezúttal a tényleges realitásokból indult ki, nem pedig egyértelműen Izrael érdekeinek és elképzeléseinek nagyhatalmi prókátoraként lép fel. Vajon mire vezethető vissza mindez? Túl hosszadalmas lenne még csak vázlatosan is áttekinteni a közel-keleti válság különböző periódusaiban tanúsított amerikai magatartás egyes fázisait. Amikor a Fehér Házgazdát cserélt, valamifajta új kurzus kialakulásának lehetőségére utalt, hogy Nixon — aki a szuperhatalmak nukleáris konfrontációjának veszélyét látta a közel-keleti konfliktusban — nem emelt vétót a Moszkva és Párizs javasolta nagyhatalmi konferenciák ellen. De az a javaslat, amelyet az amerikai küldött a négyek New York-i tárgyalóasztalára letett, bár előrelépést jelentett a johnsoni koncepció merevségével szemben, mégis csupán a megszállt területek 98 százalékáról irányozta elő az izraeli csapatok kivonását. Másrészt Washington Tel Aviv követeléseinek megfelelően az arabok és izraeliek közvetlen tárgyalásának feltételét abszolutizálta. Rabat és Tripoli között rendkívül jelentős fejleményekre került sor a közel-keleti térségben. Nemcsak annak a politikai kurzusnak az eredményei kezdtek beérni, mindenekelőtt katonai vonatkozásban, amelyet Nasszer 1969. július 23-án hirdetett meg, hanem szinte felmérhetetlen jelentőségű változásokra került sor az arab világon belül is. Az EAK a szudáni és líbiai demokratikus átalakulást követően olyan partnerekre talált, akikkel a kapcsolatok szorosabbra fonása után egy progresszív arab csoportosulás alapját vethette meg. Következésképpen Washingtonban is tudomásul kellett venni a realitást: ettől kezdve már nem az ellentétekkel terhes, egységes álláspont kialakítására képtelen arab világgal álltak szemközt. A valóban heterogén Közel-Keleten a politikailag és katonailag egyaránt stabilizálódott progresszív szárny vette kezébe a kezdeményezést s ez az egyre szilárdabbá váló Kairó—Karthúm—Tripoli háromszög, amely maga mögött érezhette a szocialista világ szimpátiáját és támogatását, bizonyos vonzerőt jelentett a többi arab ország számára is. (Ezt példázta a legutóbbi tripoli találkozó, ahol már heten határozták el akcióik egyeztetését.) Ebben a szituációban Washington álláspontjának legalább is részbeni felülvizsgálására kényszerült, még ha nem is adta fel szövetségét Izraellel. Ez jutott kifejezésre abban a diplomáciai offenzívában, amelyet a State Department Tripoli előtt indított el, nyilvánvalóan e találkozó célját és jelentőségét felmérve, s talán azért is, hogy sikerét megtorpedózza. Tévedés ne essék, bár Rogers terve minden korábbi amerikai álláspontnál realisztikusabb elemeket tartalmaz (első ízben állt el attól a látszólag formális, valójában a megegyezés diktátum-jellegét biztosító izraeli követeléstől, hogy az érintett felek közvetlen tárgyalásokon jussanak megállapodásra s a Biztonsági Tanács 1967 novemberi határozatának megfelelően utalt az Izrael által megszállt területek visszaadására is) , de bizonyos vonatkozásokban, homályos megfogalmazása miatt kiskapukat, kibúvókat is hagyott. Ezzel összefüggésben a politikai megfigyelők az úgynevezett névelő-vitára hívták fel a figyelmet. A Biztonsági Tanács határozata szerint — ez az EAK által használt értelmezés — az izraeli csapatokat „a” megszállt arab területekről, vagyis valamennyi megszállt területről ki kell vonni. Ezzel szemben Izrael úgy fogta fel a határozat szövegét, s egyes források szerint így értelmezhető a jelenlegi amerikai javaslat is, hogy mindkettő csupán „megszállt területek” kiürítését írja elő. Vagyis — a határozott névelő hiánya miatt — Izraelben úgy magyarázzák a szöveget, hogy nem valamennyi megszállt arab területről kell kivonulniuk, hanem bizonyos határmódosítás alku tárgyává tehető a tárgyalásokon. Annak ellenére, hogy Nasszer elnök július 23-iki beszédében az amerikai javaslat elfogadását jelentette be, azaz készségét nyilvánította az ésszerű kompromisszumokon alapuló politikai rendezésre (s ezt a döntést az ASZÚ záróközleménye teljes támogatásáról biztosította), az EAK a továbbiakban sem hajlandó lemondani megszállva tartott területeinek egyetlen darabkájáról sem. Vélemények, árnyalatok Vagyis egyáltalán nem kapitulációról van szó, mint egyes szélsőbaloldali arab vélemények ezt megfogalmazták, így indokolva, hogy miért utasítják el az amerikai javaslatot. Nasszer bejelentése a hatnapos háború óta érvényesülő politikai kurzus természetes és logikus következménye. Az EAK ugyanis alapvetően sohasem mondott le a politikai rendezéssel kapcsolatos reményeiről, csupán a különböző fórumokon előterjesztett javaslatok Izrael részéről történt visszautasítása miatt jelölte meg a világ rendezésének alternatívájaként a fegyveres harcot. S bár az arab szélsőbal álláspontja feltétlenül gátolja a gyors kibontakozást, de a helyzet kulcsa mégis Egyiptom pozitív reagálása. Az egyiptomi kormány ez idő szerint egyébként beható tanácskozásokat folytat különböző arab országokkal, hogy megnyerje támogatásukat e reálpolitikai platformhoz. S mint ismeretes, Jordánia és Szudán el is fogadta és helyesli Kairó állásfoglalását. Rendkívül figyelmet érdemlő körülmény az is, hogy — amikor a történtek ellen tiltakozó palesztinai partizánok felvonultak Amman utcáin — az El Fatah fegyveresei a jordániai reguláris katonasággal együtt igyekeztek fenntartani a rendet, noha a Palesztinai Ellenállási Szervezetek központi bizottsága nyilatkozatban utasította el a Rogers-tervet, s Arafat küldöttségeket is menesztett az arab fővárosokba a palesztinai kérdéssel kapcsolatos támogatás megszerzésére. Amíg a frontvonal egyik oldalán elhelyezkedő arab fél véleménye rövid idő alatt ismeretessé vált, a válságot kirobbantó izraeli kormány hivatalos állásfoglalása késik. Kétségtelen azonban, hogy a szélsőjobboldal mereven szembehelyezkedik a Rogers-terv elfogadásával. Az elodázott felelet re a Tel Aviv-i kormány nemcsak a jobboldal, a héják fenyegetőzései miatt odázta el a választ. Nem kizárt az a feltevés, hogy bizonyos washingtoni körök eredetileg próbaléggömbnek szánták akciójukat, esetleg éppen az arab nemmel szándékozták fedezni újabb, Izraelbe irányuló fegyverszállítmányaikat. Ilyen körülmények között Izrael kétségtelenül arra játszott, hogy az arab félrehárítsa az elutasítás ódiumát. (A halogató taktika természetesen nemcsak stratégiai megfontolásokra vezethető vissza. Mindenképpen összefügg azzal is, hogy Tel Aviv elodázta elképzeléseinek pontos megfogalmazását. A világ csupán az egyes izraeli politikusok nevéhez fűződő elképzeléseket ismeri, így legutóbb az Allon-terv röppent fel, de a hivatalos izraeli állásfoglalás a liberális körök által oly sokat bírált közvetlen tárgyalások formulájának hangoztatására szorítkozik.) Ebben a szituációban a kairói igen, mindenképpen meglepetést, sőt zavart keltett. A helyzet nyomását a Tel Aviv-i propaganda bizonyos fenntartások hangoztatásával igyekszik enyhíteni. Így a többi között arra hivatkoznak, hogy Nasszer, úgymond, teljesen figyelmen kívül hagyta a Rogersterv legfontosabb pontját, amely szerint Egyiptomnak, Jordániának és Izraelnek ki kellene jelölni képviselőit a Jarring irányítása alatt lebonyolítandó tárgyalásokra. Egyidejűleg annak az aggodalmuknak adtak kifejezést, hogy a korlátozott fegyverszünet az EAK katonai potenciáljának zavartalan továbbépítését szolgálhatja. Vagyis az amerikai kormány lényegében abba a kínos helyzetbe került, hogy kezdeményezésének sikerét elutasító álláspontjával saját pártfogolja, Izrael veszélyeztetheti. Éppen ezért nehezen is feltételezhető Tel Aviv végleges és egyértelmű nemje a Kairóban elhangzott igen után. Viszont a politikai megfigyelők egyöntetű véleménye szerint gyors, illetőleg egyértelmű és gyors válasz nem várható Tel Avivtól. Az izraeli kormány láthatóan időt igyekszik nyerni. Számítása kétségtelenül arra irányul, hogy az amerikai javaslat elfogadása körüli ellentétes arab álláspontok esetleges kibúvót teremthetnek. De az alkudozások, manőverek, diplomáciai csatározások jellegét Nasszer július 23-iki bejelentése részben már egyértelművé tette. Más vonatkozásban pedig feltétlenül az határozza meg a további fejleményeket, hogy a közel-keleti válság rendezésében érdekelt nagyhatalmak egymáshoz ez idő szerint igen közel álló elképzeléseit az arab világ leghaladóbb, az eseményekben kezdeményező szerepet játszó csoportja elfogadta és megvalósítását a térség jövőjének érdekeit figyelembe véve elengedhetetlennek ítéli meg. ÓNODY GYÖRGY ARAFAT NYILATKOZIK Küldöttségeket menesztett MAGYARORSZAG _________ 1970/3 IJSM