Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
M AGYA R O RSZAG 1970/31 Anglia Dokk és sokk Viták a szállítószakszervezetben ! A toryk, a tőke és a sajtó Azt írták Heath-ről nem várt győzelme után, hogy a szerencse gyermeke. Ezt erősen cáfolni látszik a konzervatív kormány, enyhén szólva, kedvezőtlen startja. A dél-afrikai fegyverszállítások felújításának, avagy a munkáspárt „Szueztől Keletre” politikája felülvizsgálásának bejelentése kiszámított kockázat volt, de azt semmiféle komputer nem számíthatta ki, hogy a dokkmunkások éppen július közepére elégelik meg bérrendezésük sok esztendős halogatását, hogy a kormány éppen akkor kényszerül katonasággal fenyegetni a kikötőket, amikor tizenkétezer tommy azzal foglalatoskodik, hogy megfékezze Északírországban a polgárjogi mozgalmat. Utoljára 1926-ban, egy általános munkássztrájk idején bénultak meg a dokkok. Szigetországról van szó, amely nem tudja magát önállóan élelmezni, amely nyersanyag-behozatal nélkül ipari kapacitásának csak tört részét képes kihasználni. Érthető tehát, hogy egy dokksztrájk — bármennyire is nyilvánvaló, hogy a küzdelemben az egyik oldalon munkások, a másik oldalon tőkések állnak — komoly nehézséget okozhat az ország egész lakosságának. Alaposan próbára teszi a munkásöntudatot, a szolidaritási készséget — minden szakmában. Kicsoda Jack Jones? A szállítómunkások szakszervezetének vezetősége nagyon nehezen szánta rá magát erre a lépésre. Heteken át folyt a vita az üzemekben, a szakszervezeti irodákban, miközben a tőkések egy része lázasan halmozta fel az import nyersanyagot, rontva ezzel Anglia nemzetközi fizetési mérlegét. A sztrájk meghirdetése előtt, a huszonnegyedik órában a munkáltatók fizetésemelést ajánlottak fel és Jack Jones, a szállítók vezetője le is fújta volna a sztrájkot, de már késő volt. Jack Jones, teljes nevén James Larkin Jones, ennek a rendkívül fontos belpolitikai eseménynek a kulcsfigurája 57 éves, a Labour Party balszárnyához tartozik, s fiatal korában radikális baloldali volt. Huszonhárom éves fejjel ő volt Liverpool városi tanácsának legfiatalabb tagja, a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigád soraiban harcolt, majd hazatérve, a szállítómunkás szervezet liverpooli szekciójában vállalt szerepet. Fokozatosan jellegzetes angol szakszervezeti tisztségviselő lett, de tagadhatatlan, hogy mindig a jobbak közé tartozott, hiszen egykor ő is kikötői rakodómunkás volt, akárcsak apja, aki Larkinnak keresztelte fiát, a híres ír munkásvezér emlékének tiszteletére. Jones úgy mérte fel az erőviszonyokat, hogy az adott pillanatban nincs kilátás győzelemre és a tőkések béremelési ajánlatának elfogadását javasolta. A nyolcvankét munkásküldött tanácskozása a szállító szakszervezet főhadiszállásán bővelkedett drámai elemekben. Az épületet feliratos táblákkal tüntető dokkmunkások fogták körül és követeltékaz azonnali munkabeszüntetés elrendelését. Odabent négy szavazattal elvetették Jack Jones javaslatát, majd pedig a londoni Brian Nicholson sztrájkindítványát fogadták el 16 szavazatos többséggel. „A küldöttek tudják rólam — jelentete ki Jones —, éppen eléggé demokrata vagyok, hogy harcoljak a többség döntésének megvalósításáért.” Sztrájk • •• // r , a rovcert Jones tehát azt a sztrájkot vezeti, amelyet ellenzett. Korábbi álláspontjának indokait nem ismerhetjük, hiszen a szakszervezet tanácskozása zárt ajtók mögött folyt le, onnan hírek nem szivárogtak ki. Annyi bizonyos, hogy Jones is kezdettől fogva indokoltnak tartotta a dokkmunkások követelését, melyet most az angol nagytőke lapjai nem győznek eléggé denunciálni. (Innis Macbeath írja a Times-ban: „Miért kell egy jóléti társadalomnak megkönnyíteni az emberek számára a társadalom érdekei ellen szolgáló munkabeszüntetést ?”) A tőkések hétszázalékos béremelést ígérnek a dokkmunkásoknak, akik jelenleg átlag heti 35 fontot keresnek. Azonban ennek a heti keresetnek a nagyobbik részét a darabbér és a túlórapénz adja, a garantált minimum mindössze heti 12 font. Anglia tele van elhagyott rakodópályaudvarokkal és düledező, sorsukra hagyott dokkokkal. Az utóbbi években ugyanis végbement a szállítás nagyarányú korszerűsítése, minimumra csökkent a vasúti teherforgalom és új, korszerű dokkokat építettek a forgalom döntő részét lebonyolító tengeri és folyami kikötőkben. Következésképpen a dokkokban néhány év alatt fantasztikusan megnőtt a munka termelékenysége : mind kevesebb munkással, mind nagyobb forgalmat bonyolítanak le. A bérek azonban stagnálnak. A dokkokban mintegy hat éve gyakorlatilag nem volt munkásfelvétel. A további gépesítés és komputerizálás feltehetően tovább csökkenti a munkaalkalmat. Mind kevesebb lesz a túlórapénz, s ha a régi normák maradnak, mindinkább öszszezsugorodik a darabbér is. Ezért a jelenlegi sztrájk homlokterében a dokkmunkások jövője áll. Azt követelik, hogy a garantált heti bérminimumot emeljék fel 20 fontra, s ezzel biztosítsák, hogy a további technikai fejlődés nem a munkások jövedelmének rovására megy majd végbe. Ha csak ennyiről lenne szó, talán még a konzervatív kormány is hajlandó lenne támogatni a dokkmunkásokat, hogy elkerülje az egész angol exportot sújtó példátlan veszteséget. Hiszen — mint a Times üzleti melléklete írja —, a tengerentúli üzletfelek, különösen a gépkocsi vásárlók aligha fognak egy-egy új kocsi megvételénél a brit sztrájk befejezésére várni. Ehelyett német, francia, svéd, olasz vagy mind nagyobb mértékben japán kocsikat választanak. S bár pillanatnyilag a szigetországnak nincs nyersanyagproblémája, de a célban máris hiányt szenved. Ha a sztrájk tovább tart, ez kihat az egész angol iparra. Látszólag mi sem lenne tehát fontosabb a kormánynak, mint nyomást gyakorolni a tőkések kis csoportjára, hogy elégítsék ki a 47 000 dokkmunkás megalapozott követelését. A kormány azonban — ugyancsak a Times világít rá — „a nagyiparosok többségének” nézeteit vallja. A tőkések azokban az iparágakban is, amelyek most veszteségeket szenvednek a dokksztrájk következtében, hajlandók áldozatokat hozni, hajlandók a kiesést vállalni, hogy a dokkmunkások bukjanak meg, mielőtt követeléseik behatolnának a többi iparágak munkásai közé. „Kielégíteni minden követelésüket — olvassuk az idézett cikkben — egyet jelentene a hajószállítási költségek eszkalációjával és azzal, hogy az iparban keresztülkasul további bérkövetelési robbanások következnének be.” Ilyenformán a dokksztrájk nem más, mint a szakszervezeti mozgalom és a brit nagytőke első nagy erőpróbája a tory kormányzás feltételei között. Ha Jack Jones aggodalmakkal telve ment bele a sztrájkba, annak bizonyára ezek az új feltételek a legfontosabb okai. A kormány, a legfontosabb tőkés érdekeltségek és az egész nagyhatalmú burzsoá sajtó támogatását élvezve, egyértelműen a dokkmunkások ellen dolgozik. A legnagyobb lapok napról napra ijesztgetik a lakosságot, hogy emelkedni fognak az élelmiszerárak, felelőtlenséggel vádolják a sztrájkolókat és érthetetleneknek nevezik a követeléseiket. Azt állítják, hogy a többi munkás rovására követelőznek. Hatósági sztrájktörés Igaz, a kormány intézkedett az élelmiszerárak megfékezésére, de úgy, hogy ez egyelőre csak a kiskereskedőket sújtsa. A rendkívüli állapot elrendelésével 38 olyan intézkedést hozott, melyek közül kettő kifejezetten sérelmes a munkások számára. Az egyik a katonaság sztrájktörésre való felhasználásával függ össze: bárki, aki ráveszi a karhatalmat vagy a rendőröket szolgálatuk abbahagyására, a fegyelem megsértésére, avagy ilyen célzatú dokumentumokat terjeszt, három évi börtönre, vagy 100 font pénzbüntetésre ítélhető. A másik rendelkezés a „loiter”ekre vonatkozik — magyarra így fordíthatjuk: lebzselők —, és megtiltja a kötelességüket teljesítő csapatok, rendőrök és a sztrájkban érintett objektumok tulajdonosai körüli „lebzselést”, s feljogosítja az előbbieket, hogy a „lebzselőket” távolítsák el. Ez annyit jelent, hogy a sztrájkotókra inzultusok várnak, ha megközelítik munkahelyeiket, ahol a kormány rendelkezése értelmében hatósági sztrájktörés folyik. A munkáspárt alsóházi padsoraiban a balszárny néhány képviselője megengedett magának egy-egy felháborodott kiállást a szükségállapot csomagrendeletével szemben, de maga a párt mozdulatlan, sőt homályosan megfogalmazott nyilatkozataiban majdhogynem semlegességét nyilvánítja a sztrájk ügyében. Mit is tehetne Wilson, amikor most a toryk ugyanazt a Lord Pearsont bízták meg az ügy „kivizsgálásával”, aki 1966-ban a Wilson kormány megbízásából töltött be oly népszerűtlen szerepet a csaknem hasonló jelentőségű tengerészsztrájkban? SZABÓ L. ISTVÁN A KIHALT LONDONI DOKK A tanácskozás bővelkedett drámai elemekben