Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

M AG­YA R O R­S­ZAG 1970/31 Anglia Dokk és sokk Viták a szállítószakszervezetben ! A toryk, a tőke és a sajtó Azt írták Heath-ről nem várt győzelme után, hogy a szerencse gyermeke. Ezt erősen cáfolni lát­szik a konzervatív kormány, eny­hén szólva, kedvezőtlen startja. A dél-afrikai fegyverszállítások fel­újításának, avagy a munkáspárt „Szueztől Keletre” politikája fe­lülvizsgálásának bejelentése kiszá­mított kockázat volt, de azt sem­miféle komputer nem számíthatta ki, hogy a dokkmunkások éppen július közepére elégelik meg bér­rendezésük sok esztendős haloga­tását, hogy a kormány éppen ak­kor kényszerül katonasággal fe­nyegetni a kikötőket, amikor ti­zenkétezer tommy azzal foglala­toskodik, hogy megfékezze Észak­írországban a polgárjogi mozgal­mat. Utoljára 1926-ban, egy általá­nos munkássztrájk idején bénul­tak meg a dokkok. Szigetországról van szó, amely nem tudja magát önállóan élelmezni, amely nyers­anyag-behozatal nélkül ipari ka­pacitásának csak tört részét ké­pes kihasználni. Érthető tehát, hogy egy dokk­sztrájk — bármennyire is nyil­vánvaló, hogy a küzdelemben az egyik oldalon munkások, a má­sik oldalon tőkések állnak — ko­moly nehézséget okozhat az or­szág egész lakosságának. Alaposan próbára teszi a munkásöntudatot, a szolidaritási készséget — min­den szakmában. Kicsoda Jack Jones? A szállítómunkások szakszerve­zetének vezetősége nagyon nehe­zen szánta rá magát erre a lé­pésre. Heteken át folyt a vita az üzemekben, a szakszervezeti iro­dákban, miközben a tőkések egy része lázasan halmozta fel az im­port nyersanyagot, rontva ezzel Anglia nemzetközi fizetési mérle­gét. A sztrájk meghirdetése előtt, a huszonnegyedik órában a mun­káltatók fizetésemelést ajánlottak fel és Jack Jones, a szállítók ve­zetője le is fújta volna a sztráj­kot, de már késő volt. Jack Jones, teljes nevén James Larkin Jones, ennek a rendkívül fontos belpolitikai eseménynek a kulcsfigurája 57 éves, a Labour Party balszárnyához tartozik, s fiatal korában radikális baloldali volt. Huszonhárom éves fejjel ő volt Liverpool városi tanácsának legfiatalabb tagja, a spanyol pol­gárháborúban a Nemzetközi Bri­gád soraiban harcolt, majd haza­térve, a szállítómunkás szervezet liverpooli szekciójában vállalt sze­repet. Fokozatosan jellegzetes an­gol szakszervezeti tisztségviselő lett, de tagadhatatlan, hogy min­dig a jobbak közé tartozott, hi­szen egykor ő is kikötői rakodó­­munkás volt, akárcsak apja, aki Larkinnak keresztelte fiát, a híres ír munkásvezér emlékének tiszte­letére. Jones úgy mérte fel az erővi­szonyokat, hogy az adott pillanat­ban nincs kilátás győzelemre és a tőkések béremelési ajánlatának el­fogadását javasolta. A nyolcvan­két munkásküldött tanácskozása a szállító szakszervezet főhadiszál­lásán bővelkedett drámai elemek­ben. Az épületet feliratos táblák­kal tüntető dokkmunkások fogták körül és követelték­­az azonnali munkabeszüntetés elrendelését. Odabent négy szavazattal elve­tették Jack Jones javaslatát, majd pedig a londoni Brian Nicholson sztrájkindítványát fogadták el 16 szavazatos többséggel. „A küldöttek tudják rólam — jelentete ki Jones —, éppen elég­gé demokrata vagyok, hogy har­coljak a többség döntésének meg­valósításáért.” Sztrájk • •• // r , a rovcert Jones tehát azt a sztrájkot ve­zeti, amelyet ellenzett. Korábbi álláspontjának indokait nem is­merhetjük, hiszen a szakszervezet tanácskozása zárt ajtók mögött folyt le, onnan hírek nem szivá­rogtak ki. Annyi bizonyos, hogy Jones is kezdettől fogva indokolt­nak tartotta a dokkmunkások kö­vetelését, melyet most az angol nagytőke lapjai nem győznek elég­gé denunciálni. (Innis Macbeath írja a Times-ban: „Miért kell egy jóléti társadalomnak megkönnyí­teni az emberek számára a tár­sadalom érdekei ellen szolgáló munkabeszüntetést ?”) A tőkések hétszázalékos bér­emelést ígérnek a dokkmunkások­nak, akik jelenleg átlag heti 35 fontot keresnek. Azonban ennek a heti keresetnek a nagyobbik ré­szét a darabbér és a túlórapénz adja, a garantált minimum mind­össze heti 12 font. Anglia tele van elhagyott rakodópályaudvarokkal és düledező, sorsukra hagyott dokkokkal. Az utóbbi években ugyanis végbement a szállítás nagyarányú korszerűsítése, mini­mumra csökkent a vasúti teher­forgalom és új, korszerű dokkokat építettek a forgalom döntő részét lebonyolító tengeri és folyami ki­kötőkben. Következésképpen a dokkokban néhány év alatt fan­tasztikusan megnőtt a munka ter­melékenysége : mind kevesebb munkással, mind nagyobb forgal­mat bonyolítanak le. A bérek azonban stagnálnak. A dokkokban mintegy hat éve gyakorlatilag nem volt munkásfelvétel. A to­vábbi gépesítés és komputerizálás feltehetően tovább csökkenti a munkaalkalmat. Mind kevesebb lesz a túlórapénz, s ha a régi nor­mák maradnak, mindinkább ösz­­szezsugorodik a darabbér is. Ezért a jelenlegi sztrájk homlokterében a dokkmunkások jövője áll. Azt követelik, hogy a garantált heti bérminimumot emeljék fel 20 fontra, s ezzel biztosítsák, hogy a további technikai fejlődés nem a munkások jövedelmének rovására megy majd végbe. Ha csak ennyiről lenne szó, ta­lán még a konzervatív kormány is hajlandó lenne támogatni a dokk­munkásokat, hogy elkerülje az egész angol exportot sújtó példát­lan veszteséget. Hiszen — mint a Times üzleti melléklete írja —, a tengerentúli üzletfelek, különösen a gépkocsi vásárlók aligha fog­nak egy-egy új kocsi megvételé­nél a brit sztrájk befejezésére várni. Ehelyett német, francia, svéd, olasz vagy mind nagyobb mértékben japán kocsikat válasz­tanak. S bár pillanatnyilag a szi­getországnak nincs nyersanyag­problémája, de a célban máris hiányt szenved. Ha a sztrájk to­vább tart, ez kihat az egész an­gol iparra. Látszólag mi sem len­ne tehát fontosabb a kormánynak, mint nyomást gyakorolni a tőké­sek kis csoportjára, hogy elégítsék ki a 47 000 dokkmunkás megala­pozott követelését. A kormány azonban — ugyan­csak a Times világít rá — „a nagyiparosok többségének” néze­teit vallja. A tőkések azokban az iparágakban is, amelyek most veszteségeket szenvednek a dokk­sztrájk következtében, hajlandók áldozatokat hozni, hajlandók a ki­esést vállalni, hogy a dokkmunká­sok bukjanak meg, mielőtt köve­teléseik behatolnának a többi iparágak munkásai közé. „Kielé­gíteni minden követelésüket — olvassuk az idézett cikkben — egyet jelentene a hajószállítási költségek eszkalációjával és az­zal, hogy az iparban keresztül­­kasul további bérkövetelési rob­banások következnének be.” Ilyenformán a dokksztrájk nem más, mint a szakszervezeti mozga­lom és a brit nagytőke első nagy erőpróbája a tory kormányzás fel­tételei között. Ha Jack Jones aggodalmakkal telve ment bele a sztrájkba, an­nak bizonyára ezek az új feltéte­lek a legfontosabb okai. A kor­mány, a legfontosabb tőkés érde­keltségek és az egész nagyhatal­mú burzsoá sajtó támogatását él­vezve, egyértelműen a dokkmun­kások ellen dolgozik. A legna­gyobb lapok napról napra ijeszt­getik a lakosságot, hogy emelked­ni fognak az élelmiszerárak, fe­lelőtlenséggel vádolják a sztrájko­­lókat és érthetetleneknek nevezik a követeléseiket. Azt állítják, hogy a többi munkás rovására kö­vetelőznek. Hatósági sztrájktörés Igaz, a kormány intézkedett az élelmiszerárak megfékezésére, de úgy, hogy ez egyelőre csak a kis­kereskedőket sújtsa. A rendkívüli állapot elrendelésével 38 olyan intézkedést hozott, melyek kö­zül kettő kifejezetten sérelmes a munkások számára. Az egyik a katonaság sztrájktörésre való fel­­használásával függ össze: bárki, aki ráveszi a karhatalmat vagy a rendőröket szolgálatuk abbaha­gyására, a fegyelem megsértésére, avagy ilyen célzatú dokumentu­mokat terjeszt, három évi bör­tönre, vagy 100 font pénzbünte­tésre ítélhető. A másik rendelkezés a „loiter”­­ekre vonatkozik — magyarra így fordíthatjuk: lebzselők —, és meg­tiltja a kötelességüket teljesítő csapatok, rendőrök és a sztrájk­ban érintett objektumok tulajdo­nosai körüli „lebzselést”, s feljogo­sítja az előbbieket, hogy a „lebzse­­lőket” távolítsák el. Ez annyit je­lent, hogy a sztrájkotókra inzul­tusok várnak, ha megközelítik munkahelyeiket, ahol a kormány rendelkezése értelmében hatósági sztrájktörés folyik. A munkáspárt alsóházi padso­raiban a balszárny néhány kép­viselője megengedett magának egy-egy felháborodott kiállást a szükségállapot csomagrendeletével szemben, de maga a párt mozdu­latlan, sőt homályosan megfogal­mazott nyilatkozataiban majd­hogynem semlegességét nyilvá­nítja a sztrájk ügyében. Mit is te­hetne Wilson, amikor most a to­ryk ugyanazt a Lord Pearsont bízták meg az ügy „kivizsgálásá­val”, aki 1966-ban a Wilson kor­mány megbízásából töltött be oly népszerűtlen szerepet a csaknem hasonló jelentőségű tengerész­sztrájkban? SZABÓ L. ISTVÁN A KIHALT LONDONI DOKK A tanácskozás bővelkedett drámai elemekben

Next