Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
Bizonytalanság, félelem, düh, reménykedés, erőszak — és robbanásig feszült idegek: ez volt az elmúlt két hét során Dél-Olaszország két tartománya, Abbruzzo és Calabria. A mérleg: egy halott Reggio Calabriában (a 46 éves Bruno Labate nevű, családos vasutas), továbbá 76 előállítás, 20 letartóztatás, Pescarában pedig — halálos áldozat nélkül — ennek mintegy a fele és egy tíz ember életét kioltó vasúti szerencsétlenség, 60 kilométerre északra Reggio Calabriától a Gioia Tauro nevű városka állomásán. A szerencsétlenség pontos körülményei még felderítettének, de kétségtelenül annak a kaotikus állapotnak volt a következménye, amely három héten át errefelé uralkodott. (Állítólag hibás váltóállás miatt történt, de vannak, akik merényletre gyanakszanak. A mi tévénk is bemutatott egy gyanús szerkezetet a síneken.) Két nap, két éjjel * 30 Mert Pescarában kezdődött, július 5-én, azzal a jelszóval, hogy „Vesszen Római”. Éspedig azért, mert az új regionális kormányzat székhelyévé nem ezt, az Adria partján levő várost, hanem a hegyek közötti Aquilát szemelték ki. De Ceccóval, Pescara 59 esztendős, kereszténydemokrata polgármesterével kapcsolatban sokan politikai alkuról suttogtak: állítólag ő engedte át a „fővárosi” státuszt Aquilának, cserében a regionális kormány elnöki posztjáért.(Nagyon gazdag, makaróni kereskedő. Az USA egyik szállítója.) A polgármester azonban ezen a július eleji napon egyszer csak — a város püpökének oldalán — a hirtelen kirobbant tüntetés élén menetelt. Ma azt mondja, hogy „fantasztikus tiltakozó mozgalomba vezettük a népet, de rendben és békésen”. Aztán hirtelen ezek a „rendben és békésen” tüntető emberek megszállták a vasútállomást és megbénították Olaszország egész adriai partjának forgalmát. Ekkor avatkozott bele az eseményekbe a rendőrség. S jöttek a könnygázgránátok, a kocsiégetések. Rohamrendőrség érkezett Padovából, meg Senigalliából, összecsapások zajlottak, embereket tartóztattak le. Két nap, két éjjel Pescara nem aludt, lángok csaptak föl a sötétben. Aztán csönd lett. De csak mesterséges, fojtott csönd, mert „minden nyomorúságunk Róma miatt van, s amikor ezt megmondtam a belügyminiszternek, lecsapta a kagylót — mondja a polgármester. Ami nálunk lezajlott, az a polgári önkény elleni népi tiltakozás volt. ... Pescarának 120 000, Aquilának 30 000 lakosa van... vagy regionális kormányunk lesz, amelynek van hatalma is, vagy nem lesz semmilyen ... Aquilának ott a Siemens ...” (Az Olasz Kommunista Párt, a Szocialista Párt és a szakszervezetek kezdettől fogva a legvilágosabban elhatárolták magukat mind a pescarai, mind a calabriai eseményektől, hiszen — különösen a kormány július 6-i lemondása után keletkezett hatalmi vákuumban — igen veszélyes provokációvá fajulhattak volna a kilengések, amelyek kapcsán fegyvert is használhatott volna a jobboldal...) Aztán Pescara elcsitult, hogy annál nagyobb erővel robbanjanak ki az események július 15-én Reggio Calabriában. Az ok itt is ugyanaz: Catanzarót jelölték ki a regionális kormány székhelyéül és nem ezt a várost. (Igaz, ennek az eseménynek a hátterében Rumor fölöttébb furcsa magatartása húzódik meg: július 6-án nála járt Rómában Battaglia, Reggio Calabria polgármestere, akinek megígérte, hogy városa lesz a „főváros”. Aztán utána küldött egy levelet a szállodába, hogy mégis csak Catanzaro mellett döntött a kormány.) Ezek után nem meglepő, hogy Pietro Battaglia állt a rendelkezés elleni tiltakozás élére. A lokálsovinizmus dühe már az első napon halálos áldozatot követelt: a város főutcáját, a corso Garibaldit elöntő tömeg agyonnyomta Bruno Labatet. (Este 22:30-kor egy csoport civil őrjáratos carabinierijeeptől segítséget kért egy utcán fetrengő sebesült részére, de mire a kórházba értek vele, meghalt. Ő volt.) S mint az ilyen zűrzavarban mindig, a pillanatok alatt elterjedt, halálhír csak tovább szította az amúgy is alaposan felkavart szenvedélyeket. Egymás után fogtak lángot a Corso Garibaldin a gépkocsik, jól kiképzett „zendülők” barikádokat emeltek. (A barikádok előtt másfél-két méter széles, mesterséges olajtócsa, amelyen minden motoros jármű „megbolondul”, mögötte acéldarabok, méghozzá embermagasságban, aztán kőhalmaz, e mögött égő gépkocsik, majd maga a barikád.) És nemsokára égett a város második pályaudvara, a Villa San Giovanni is. (Aki egy pillantást vet a térképre, látja, hogy ez a pályaudvar éppen szemben van a szicíliai Messinával, használhatatlansága az egész ország észak—déli forgalmát bénítja és Szicíliát egyszerűen elvágja a félszigettől.) „Reggio meghal.. Emilio Santillo, a város rendőrfőnöke, Franciaországban töltötte éppen szabadságát, ott érték a zavargások első hírei. Persze tüstént hazarepült, de közben már Szicíliából és a szomszédos tartományból, Pugliából is érkezett 1500 fő a helyi rendőrség megerősítésére, mert a zendülés a letartóztatások, a könnygázgránátos támadások és a szüntelen razziák ellenére sem gyengült, sőt erősödött. (A carabinierik, érdekes módon, végig az események csöndes szemlélői maradtak, akiket, éppen ezért, lépten-nyomon megtapsoltak a tüntetők.) „Reggio meghal, ha kirekesztik az új adminisztráció vezetéséből” — szólt a jelszó. Július 22-re, szerdára tervezték a regionális kormány első összejövetelét Catanzaróban, amelyre Reggio Calabria kereszténydemokrata és szociáldemokrata képviselője is hivatalos volt, az események hatására azonban közölték, hogy nem vesznek részt az ülésen. Battaglia polgármester maga is meghökkent magatartásának visszahatásán és voltaképpen már Labate halála után szerette volna visszaparancsolni a palackba a kiszabadított szellemet, de nem sikerült. A kifulladóban levő erőket egyetlen mondat lódította voltaképpen tovább július 17-én: „A rendőrség a halcsarnokban agyontaposott egy kisgyereket!” Maga Battaglia lépett a hamis hír nyomán a nyilvánosság elé, s kérte „a rendőrosztagok azonnali kivonását és a város átadását a carabinieri egységeknek”. Vadsztrájk Reggio Calabria egyetlen szirénazúgás volt ezen az éjszakán. A három szakszervezet, a CGIL, a CISL és az UIL közös, nyugalomra intő felhívását elengedte a füle mellett a tömeg. Vagy ezer tüntető birtokba vette a Villa San Giovanni-i pályaudvart, fölszaggatták a síneket és jó néhány órára irányításképtelenné tették a berendezést is. Föl akarták robbantani a rendőrkapitányság garázsát és már-már úgy tűnt, hogy sikerül átkarolniuk magát a kapitányság épületét is. De aztán megállították őket. Négy olyan nap következett, amelyet ez a város még soha meg nem élt. Teljes káosz uralkodott: az üzletek, a bankok, a vállalatok, a hivatalok zárva, a telefonközpont néma, erőszak mindenütt. És a polgármester nem kapott észbe, főleg mert maga mellett látta az egyház legfőbb képviselőjét is. Giovanni Ferro püspök úr ugyan beteg testvérét látogatni Torinóban járt éppen, de helyettese, monsignor Francesco Gancemi igen súlyos szavakkal, nyilvánosan bélyegezte meg a rendet helyreállítani kívánó közbiztonsági szerveket. Érthető hát, bizonyos fokig, ha Battaglia magatartása is megmerevedett a rendőrséggel folytatott tárgyalásai során. „Jogosnak ítéljük Reggio népének dühét!...” — szólt a főpapi vélemény. Aztán jött Labate temetése. Képzelhetni, milyen robbanásig feszült volt a csönd, amely a város fölött levő kis templomból, don Italo Calabro parókiájáról, az egész városon át a temetőig kísérte a gyászmenetet. A koporsó mögött Labate töpörödött, öreg anyja, az özvegye és gyermeke, meg Labate három testvére. Az asszony egyre ájuldozott a forróságban. Sehol egyetlen rendőr, csak a carabinierik álltak sorfalat a tízezrek előtt. (A temetőben, a szertartás után az OKP, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek koszorúit fölgyújtották.) Don Calabro a sírnál: „A városodért haltál meg, testvérem...” Aztán Battaglia gyorsan fölhívta telefonon a voltaképpen már nem is belügyminiszter belügyminisztert, Restivót, hogy tárgyaljanak. A miniszter állítólag határozottan elutasított minden közeledést. S ezzel olajat öntött a tűzre. A tömeg nekitámadt a rendőrlaktanyának. Ekkorra már nők gyártották valahol a periférián a gyújtóbombákat és híre járt, hogy Aspromonte közeli hegységből, a maffia tartalékaiból, dinamit is érkezett Reggióba. Aztán egyszerre csak lángba borult a rendőrkapitányság egyik oldala. Ez már a polgármestert is, Rómát is megriasztotta, de különösen a hirtelen meghirdetett általános „vadsztrájk” híre késztette visszavonulásra a város fejét. Pártja, a kereszténydemokrata párt sürgősen delegációt menesztett Rómába. Közben egymás hegyére-hátára torlódtak a Palermóba tartó vasúti szerelvények, amelyeket Villa San Giovannin kellett volna kompba tolni, meg 10—15 kilométer hosszan állt a gépkocsisor a város alatt. Kifogyott a cukor, a liszt, a tej... És július 22-én, szerdán délután 5 óra 8 perckor kiugrott a sínekből Gioia Taurónál a „Treno del Sole” — a Napvonat. Tíz ember halálát lelte. Éjfélkor Battaglia felhívással fordult a város lakosságához, hogy térjenek haza, Róma ígéretet tett józan tárgyalásokra. Olaszország zaklatott életének két közjátékáról esett szó. A helyzet olyan, hogy nem tudni, milyenekre kerül még sor a közeljövőben. Gellért Gábor Olaszország Kisiklott a „Napvonat” Regionális zavarok Koszorúégetés | CALABRIA TÉRKÉPE Egyetlen szirénazúgás MAGYARORSZÁG 1970/31 | |