Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-05 / 27. szám

Körn­yezetvédelem A civilizáció ára? Holdtáj a Földön? ! Világkonferencia Svédországban Százötven évvel az ipari forra­dalom után megkondultak a vész­harangok. A civilizálódó emberi­ség — akaratlan — oly mértékben pusztítja önnön környezetét, hogy a következő nemzedékek hovato­vább sivár holdtájat találnak a Földön. Új fogalom született: az emberi környezet válsága. S bár a „környezet” szabatos meghatá­rozásával még adósak a szakem­berek, „válságát" a nagyvárosi élet kényelmével járó kényelmetlensé­gek mellett néhány drámai adat is jelzi. (Környezeten itt általá­ban az ember életét befolyásoló társadalmi, gazdasági, jogi, tech­nikai és szociológiai, s persze ter­mészeti tényezők összességét ér­tik.) Smog-halál Donovában A transzatlanti légijáratok su­gárhajtású repülőgépei „fejenként” 35 tonna oxigént vonnak ki a le­vegőből é­s az űrt maguk ter­melte mérgező anyagokkal töltik ki. (A repülőtér-közeli lakók vi­szont a le- és felszálló gépek ro­bajára panaszkodnak: a New York-i Kennedy-repülőtér köze­lében egymillió, a párizsi Orly körzetében félmillió ember szen­ved a leggyorsabb és legkényel­mesebb közlekedési eszköz zajá­tól. A világóceánba — balesetek és tankhajóöblítés következtében — évente közel egymillió tonna olaj kerül, s pusztítja a hal-, emlős- és szárnyasállományt, illetve nem mellékesen a part menti üdülő­telepeket. (Emlékezetes a Torrey Canyon 1967-es katasztrófája, amely egyszerre váltott ki olaj­riadót az angol és a francia par­tokon. Nemrégiben a holland par­tok közelében újfajta mentési módszert próbáltak ki: vegyszer­rel kezelt homokszemcséket szór­tak a felszínen úszó olajfoltokra. A preparált szemcsék magukhoz vonzották és a tengerfenékre húz­ták az olajcseppeket. A Geo­­potes­ 7 homokszóró hajó 100 ton­na kiömlött olajból 95 tonnát 45 perc alatt eltüntetett a víz színé­ről. Egyelőre még kérdéses azon­ban, hogy ez a módszer kiszűr-e minden ártalmat.­ Az Egyesült Államokban, a pennsylvaniai Donovában szeren­csétlen időjárási tényezők hirtelen összejátszása folytán (még 1948- ban) húsz ember halálát okozta a mérgező anyagokkal telítődött „smog” — a füstköd. Norvégiá­ban viszont tavaly decemberben megszürkült a máskor habtiszta hó, amikor huzamosabban a kon­tinens iparilag fejlett vidékei fe­lől fújt a szél. A nagy-britanniai Derbyshire-ben vannak területek, ahol tilos a jószág legeltetése, mert a vidéken hajdan ólmot bá­nyásztak, s a talaj még mindig fertőzött. A londoni Guardian a közel­múltban a következő komor kör­képet festette Európáról: „A Raj­na hovatovább a világ legnagyobb szennycsatornája lesz. Velence, európai kultúránk kétségbeejtő öröksége, süllyed, bűzlik és pusz­tul. Skóciától Cádix-ig kastélyok és katedrálisok omladoznak. Az európai folyókból kivesznek a ha­lak, a földrész nagyvárosait és el­ragadó ősi településeit fojtogatja a közlekedés, levegőjüket pedig fullasztóvá teszi a szennyeződés.” A Rajna példájánál érdemes el­időzni egy pillanatra, mert ennek a nagy nemzetközi folyamnak az esete mindjárt azt is érzékelteti, hogy mennyire nemzetközi, mind hatásában, mind a megoldás ke­resésében mennyire országhatáro­kon túllépő gondról van szó. A Rajna szennyezettsége Baselnél köbméterenként még csak 10—15 egység, de mire Rotterdamhoz ér, már köbméterenként másfél mil­lió (!) egység idegen anyagot visz magával a tengerbe. Strasbourg után már nem ajánlatos fürdeni a folyóban, pedig a Rajna még csak jóval később gyűjti magába a Ruhr-vidék nagyvárosi és ipari szennyvizeit. A Thant prognózisa A környezet válsága korántsem csupán az iparilag legfejlettebb országok baja, s nem is csak azért világprobléma, mert kézenfekvő, hogy a pozitív és negatív termé­szetátalakító munka eredményei, illetve ártalmai az egyes állam­határokon túl is éreztetik hatá­sukat. Az úgynevezett harmadik világban sokfelé máris akut vál­ságra vezetett a városok roha­mos túlburjánzása. (Magyarország, 1970­­.) A kibontakozó ipari fej­lődés pedig több helyütt idősze­rűvé teszi a káros környezeti ha­tások kiszűrését, a megfelelő nem­zetközi tapasztalatok hasznosítá­sát. Kevesen gondolnák például, hogy Mexikóváros — az ottani nemzeti bank adata szerint — a világ hetedik (!) legszennyezettebb levegőjű települése. Az ok: a vá­rosban és közvetlen környékén összpontosul a mexikói ipar egy­­harmada. Az afrikai kontinensen, Kenyában a szállítás fejlődése hí­vott életre környezetvédelmi gon­dot — a gyorsan szaporodó te­hergépkocsik kitopogó égéstermé­keinek halmozódásával. Az a sajátos helyzet állt tehát elő, hogy az ipari forradalom még meg sem hódította Földünk egé­szét, nyugtalanító mellékhatásai azonban máris világproblémát je­lentenek. A prognózis a főbb tár­sadalmi, gazdasági és fizikai mu­tatók huszonöt évenkénti duplázó­dásával számol, ami azt jelenti, hogy megkétszereződik a Föld né­pessége, s vele nyilvánvalóan a világ víz-, energia-, ásványkincs- és egyéb igénye is. (U Thant, E­NSZ-főtitkár adatai szerint.) Ilyen körülmények között ug­rásszerűen nő meg a nemzetközi együttműködés jelentősége. A ma hozott döntések holnap messze­menő, halmozott hatással lehetnek az ember környezetére, s kézen­fekvő, hogy az összehangolt kör­nyezetvédelemért hozott áldozat még mindig „olcsóbb”, mint az esetleges ártalmak és károk utó­lagos helyrehozása. Ez a magyarázata annak, hogy a hatvanas években — elsősorban az Egyesült Nemzetek Szerveze­tében és az ENSZ szerveiben — fokozott figyelmet fordítottak a környezetvédelemre. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsában Svédország javasolta, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete rendezzen világkonferenciát az emberi környezetről. Az ENSZ- közgyűlés 1968. december 3-án kelt 2398. (XXIII.) számú hatá­rozatával kimondta a világkon­ferencia összehívását. U Thant fő­titkár e tárgyban később előter­jesztett jelentése nyomán a köz­gyűlés 1969 decemberében hozott 2581. (XXIV.) számú határozatá­ban köszönettel nyugtázta és el­fogadta a svéd kormány meghívá­sát, hogy a világkonferenciát 1972 júniusában Svédországban tartsák, s megbízta az ENSZ főtitkárát az értekezlet előkészítésének irányí­tásával. (A határozat a világkon­ferenciát kétheti időtartamra ter­vezi.) Svédország — ha szabad így mondani — „szakmailag" is a leg­illetékesebbek közé tartozik. 1969- ben hozott környezetvédelmi tör­vénye Európában úttörő jellegű­nek számít. Stockholmban, ahol egyébként a földművelésügyi, tár­ca a környezetvédelem gazdája, külön kormányhivatal gondosko­dik a környezetpolitika tudomá­nyos és adminisztratív mozzana­tainak összehangolásáról. Ember és környezete máris — kétsze­meszteres — svéd egyetemi tan­tárgy, de azt tervezik, hogy beve­zetik a körn­yezettervezés új disz­ciplínáját is. A Svédországba 1972 júniusára összehívott világkonferencia fő célját az ENSZ-közgyűlés már em­lített határozata, némileg hivatali nyelven, a következőkben foglalja össze: „Legyen gyakorlati eszköz, amely bátorítást nyújt és irány­­mutatással szolgál a kormányok és nemzetközi szervezetek abbeli te­vékenységéhez, hogy megóvják és megjavítsák az emberi környeze­tet, károsodását orvosolják és megelőzzék a nemzetközi együtt­működés útján. Figyelemmel le­gyenek annak különös fontossá­gára, hogy a fejlődő országok elébe vághassanak az ilyen prob­lémák felmerülésének.” A határozat által életre hívott előkészítő bizottság összetétele is tükrözi ezt a figyelmeztetést: az olyan fejlett tőkésországok, mint a vendéglátó Svédország, valamint az Egyesült Államok, Japán, Ang­lia, Franciaország, illetve a szo­cialista Szovjetunió, Csehszlová­kia és Jugoszlávia mellett a 27 tag között találjuk például Ghá­nát és Indiát, az Egyesült Arab Köztársaságot és Togót, Argentí­nát és Zambiát. (Az előkészítő bizottság munkáját megfigyelőként számos ENSZ-tagállam és több nemzetközi szerv kíséri figyelem­mel.) „Külső' gazdagágtalangá'’’ A környezetvédelemnek ez a felfogása egyes szakértők szerint szükségessé teszi egy új index, az úgynevezett „külső gazdaságtalan­­ság” mutatójának beiktatását. Mit jelent ez? A gazdasági fejlődést általában a termelés, a szolgálta­tások, a jövedelmi viszonyok ala­kulásán mérjük. Elvileg azonban elképzelhető olyan gyár, amelynek­ termelőtevékenysége — noha nye­reséges — annyira romboló hatás­sal van az ember környezetére, hogy az már „nem éri meg". Ennek a gyárnak a „belső gaz­daságossága” tehát „külső gazda­­ságtalansággal” párosul. A kör­nyezetvédelemmel foglalkozó szak­emberek ezért ajánlják, hogy a hagyományos gazdasági mutatókat vessék össze — az össztársadalmi gazdaságosság követelményével. (U Thant: „Az ember nem tekintheti tovább központi feladatának, hogy mindenáron termeljen, anélkül, hogy kellőképpen mérlegelné a környezetre kifejtett hatásokat. E hatások ellenőrzése új közgazda­­sági gondolkodást, új jogi szabá­lyozást, új adminisztratív intéz­kedéseket követel, a kormányoktól pedig új súlypontok kialakítását.”) Úgy tűnik egyébként, hogy azok­ban az országokban, ahol terv­­gazdálkodást folytatnak, ez a szemlélet — a dolog természeté­nél fogva — könnyebben ültethető át a gyakorlatba, mint ott, ahol ez a ,,beépített” lehetőség nincs meg. Egyes „hagyományos" környe­zetgondok most új oldalukról is megmutatják magukat Gyártele- MANHATTAN IPARI KÖDBEN A NATO „public relations'’-trükkje

Next