Magyarország, 1971. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-07 / 10. szám

FÚZIÓ KÉSZÜL AZ AUTÓIPARBAN A BMW olyan könnyed, mint egy pillangó . .. (Der Spiegel r rm i 'in rrnmrTTrrr iiraffliiiiminrtriFT Kábítószerélvezet: az eszkaláció marihuánával kezdődik Az az általános véle­mény, hogy az amerikai egyetemi hallgatók 75 szá­zaléka fogyaszt kábítósze­reket. Köztudott, hogy az Egyesült Államokban min­den akadály leomlott, hogy senkinek sincs fogalma ró­la, meddig terjed a kábí­tószerfogyasztás áradata, és milyen nagy károkat okoz az amerikai nemzet­nek. Beállt a heroin, a morfium, a hallucinogén szerek osztatlan uralma. A ragály az Egyesült Álla­mokból átterjedt Nagy- Britanniára és Svédország­ra. A szörnyeteg csápjai két éve Franciaországot is elérték. Egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy si­kerül lazítani a halálos szo­rításon, különösen amióta az amfetamin és más, mo­dern gyógyszerek megje­lentek: a fiatalok igen gyorsan rájöttek, hogy nemcsak a jól ismert ká­bítószereket fecskendezhe­tik be magukba, hanem a forgalomban található or­vosságok nagy részét is. Eleinte nagyobb adagokban vették be, alkohollal kever­ve : ha­marosan bekövetke­zett az „eszkaláció”: a gyógyszereket feloldották és az erekbe fecskendez­ték. Ezek az orvosságok általánosan ismertek és va­lamennyi házi patikában megtalálhatók. Választé­kuk azonban állandóan bővül, az anyagi lehetősé­gek, a találékonyság és a tapasztalatok növekedése arányában, s a megdöbbent orvosok kezdenek ráébred­ni, hogy számos orvosság felhasználható olyan célok­ra, amilyeneket nem is gyanítottak: a köhögés el­leni szerek éppúgy, mint a látszatra ártalmatlan nyug­tatók, a fájdalomcsillapító, a kámforkivonat. Mindez igen egyszerűen elkészíthe­tő úgy, hogy az érbe le­hessen fecskendezni. Ily módon számtalan saját ké­­szítményű keveréket állíta­nak elő, és a házi kábító­szerek fogyasztása esetén a tünetek semmiféle ismert kábítószer hatására nem emlékeztetnek, e csodás hatású szerek receptjei vi­szont kézről kézre járnak. Sajnos, a gyakorlatban a következmények már ke­vésbé csodálatosak: túl­adagolás esetén katasztrófa állhat be. E tekintetben bámulatos találékonyságról tesznek tanúságot a fiatal ameri­kaiak, akik egyszerre gyakran többféle kábító­szert is fogyasztanak, s ez igen gyorsan tragédiával végződik. Könnyedén tér­nek át egyik kábítószerről a másikra, és komplex ké­szítményeket is „feltalál­nak”, mint például a hí­res STP-t (Serenity, Tran­quility, Peace - derű, nyu­galom békesség), melynek képlete és mérgező hatása a tudósokat valósággal el­képesztette. Az Egyesült Államok nyugati partvidékén élő hippik körében ez a tudo­mány már olyan magas fo­kot ért el, hogy tudják, milyen veszéllyel járhat bizonyos ellenszerek hasz­nálata. Los Angles külvá­rosaiban találkozhatunk például narkomániásokkal, akik nyakukba akasztott táblákkal sétálnak, a táb­lákon a következő felirat: „Ha rosszul lennék, ké­rem, ne adjanak terazint.” Végül a nyomor és a gát­lástalan kábítószerélvezet sűrűjében — például a né­ger gettókban — szere­csendió-preparátumot ké­szítenek (e szer használa­tának tünetei állítólag megdöbbentőek és a kezde­ti eufóriáért később pokoli kínokkal kell fizetni), és bizonyos enyveket szagol­­tatnak. A „szagolók” („sniffers”) gyakran alig 10—12 évesek. Eleinte az álmosság és kábultság tü­neteivel járó könnyű hallu­­cinációik vannak. Az enyv hosszasabb szagolása után agyvérzés, tüdővérzés vagy vesevérzés lép fel. Intellektuális felelőtlen­ség, elvakultság, szédítő érveléssel leplezett kétség­­beesés, önigazolási kísér­let, a „szabadság” jelszavá­val kendőzött erkölcsi le­mondás — néha pedig a közönséges kapzsiság — egyetlen hatalmas kórusba olvad, amely azt mondja (és írja): „Vannak jó kábí­tószerek, a hasis és a ma­rihuana. Engedélyezni kell ezek szabad forgalmazá­sát.” És azt írják — pél­dául McGlothin és West professzorok —, hogy „a marihuana-árusítás tilalma az alapvető polgárjogok lábbal tiprása”, vagy — például Edwards —, hogy „modern társadalmunkban nincs helye a tabuknak, és ha az ember normális és megtalálta a helyét a tár­sadalomban, akkor legyen meg a választási szabadsá­ga”. De mi van akkor, pro­fesszor úr, ha nem normá­lis? És mi van akkor, ha nem találja meg helyét a társadalomban, mint a ka­maszkor betegségében szenvedő fiatalok milliói vagy azok, akik egyszerűen korunk betegei, vagy a né­gerek milliói, továbbá az olyanok, akik nem képesek lépést tartani a mérföldes léptekkel száguldó társada­lommal? És mi van azok­kal, akik egyszerűen éhe­sek? Vegyenek be kábító­szert! Két legyet egy csa­pásra, mint hogy „az egyén alapvető jogait” sem tipor­juk lábbal, ugyanakkor pe­dig olyan társadalmat alko­tunk, ahol a „tömegek” és a leggyengébb egyedek a jóllakásig használhatnak kábítószert. És ha ez bekö­vetkezik, akkor a politiku­sok, technokraták és kato­nák (azok természetesen, akik nem élnek kábítószer­rel) nyugodtan foglalkoz­hatnak a komoly ügyekkel, a rendszer páriái viszont — ha akarnak — elmene­külhetnek a narkotikumok világába. Így, a szabadság nevében létrejön a gyen­gék elkülönítésének rend­szere és kialakul az erősek alig kendőzött totalitariz­musa. De álljunk meg még né­hány pillanatra a marihua­na híveinek egy-két érve mellett. Az egyik ilyen érv az, hogy a dohányzást, bár káros, a társadalom és az orvostudomány egyaránt elnézi és a dohány szabad árusításban kapható. Te­hát ... Tehát: stop! Stop, mint­hogy a dohány, amennyi­ben valóban káros, először is: nem okoz és nem idéz elő pszichológiai zavarokat; másodszor: nincs eszkalá­ció a pipától a szivaron keresztül a cigarettáig; harmadszor: a dohányzás nem akadályozza a normá­lis, megszakításmentes és tudatos tevékenységet: ne­gyedszer: nem veszi körül semmiféle álrituálé és nem kapcsol ki senkit a társa­dalomból. Egy másik érv: az alko­holizmus társadalmi csa­pás. Ez igaz, de ez még nem ok arra, hogy az egyik csapást a másikkal igazol­juk, és a májzsugor és a skizofrén delirium össze­­hasonlítgatásának gondo­latával játszadozzunk. A prohibíció eltörlése nem csökkentette az Egyesült Államokban az alkoholiz­must (éppen ellenkezőleg), de a kábítószereknek és az alkoholizmusnak nincs kö­zös „célja”, a „légkörük” sem azonos, és az egyik iránti igény nem ütközik a másik iránti igénnyel; de ha az alkoholizmus ellen már hosszabb ideje és kö­vetkezetesen harcoltak vol­na — és Franciaországban nem vetették volna alá magukat választási és gaz­dasági szempontoknak —, akkor ma nem kellene ef­fajta szánalmas és megve­tésre méltó összehasonlítá­sokkal foglalkoznunk. Reforme A képcivilizáció árada­tával együtt, a fantázia­invázióval együtt — az utópia is visszasettenkedik közénk. Nem vitás, hogy az, ami a futurológia tudós láto­másait összekapcsolja a kábítószerfogyasztók „uta­zásaival”, lényegesebb an­nál, ami ezeket a külön­böző utakat elválasztja. Az idők jele korunkban, hogy valami másnak az eljöve­telére várunk. Ez a fantáziaáradat, amely a jövőt ábrázoló számtalan „modellben” tükröződik (a politikai jö­vő, a városok jövője vagy általában az ember jövő­je) olyan társadalomra látszik mutatni, amely minél gyorsabban igyek­szik előre, holnapja felé. Valójában azonban nem ez a helyzet. A jövőbe te­kintő fantáziával karöltve járnak a múlt emlékei. Az utópia korántsem egyértelmű jelenség. Véde­kezés is a haladással szem­ben, amelyet magunk elé festünk. Az utópia a lá­tomások szférájába helye­zi át azt, ami a konkrét valóságban nyugtalanít bennüket. Az utópiában a konfor­mizmus elemeit fedezhet­jük fel. Arról beszél, ami lesz, de a jövőt a valósá­gon túli szférába helyezi, túl a jelenlegi helyzet elemzésén. Az „új társada­lomról” gyakran éppen azért beszélnek annyit, hogy közben ne kelljen megvalósítani. Elmosódik az „új társadalom” viszo­nya a konkrét gyakorlat­hoz. Ez a látnoki vízió nyug­tatószer is. Van benne va­lami azoknak a tényeknek villózásából, melyeket ak­kor látunk, ha behunyjuk a szemünket, hogy ne lás­suk azt, ami szemünk előtt történik. Az utópia álmodozássá alakítja a jö­vőt, elfordít a cselekvés­től, a harctól vagy a poli­tikától, helyükbe a csodák sima világát állítja, me­lyet látványosságként, munka, fáradozás és ve­szélyek nélkül kínál. Ezt az utópiákba mene­külést az élet nehéz prob­lémái elől eszkapizmusnak, menekülési kísérletnek ne­vezik. Egyre szélesebb kö­rűen terjed Nyugaton ez a gondolkodásmód. Az ígért jövő és a lelkesen szemlélt múlt között laví­roz. Fél a tettektől és a víziók világába vetíti őket. A történelmet mítosszal takarja el. Egyre több francia azo­nosítja manapság a mun­kát a robottal. Napi mun­kájuk önmagában nem je­lent számukra értéket, in­kább a későbbi örömök, a pihenés, szórakozás vagy a nyugdíj feltételét. Mun­kával keresi a pénzt az ember, amelyet majd el­­költhet, hogy legyen vala­mije az életből, kiszaba­dulhasson a mindennapok őrlő ritmusából. Óriási iparágak szolgál­ják ezt a menekülést. Örö­kösen utazásokról, nyara­lásról, üdülésről van szó, a plakátokon kertek vi­rítanak, az utazási irodák földi mennyországokat ígér­nek. Az utópikus költe­mény egyre dúsabban bur­jánzik és már-már záró­jelbe szorítja a normális életet. Az utópia a szabad idő világához tartozik, megöli az időt. Az utópia víkend, gyönyörűséges hét­vége, véget vet az idő­nek. Az utópia választással próbálkozik. Megfogalmaz valami lényegeset, ami még nincsen, mivel egye­lőre nem lehet mai kate­góriákban gondolkodni ró­la, de a kollektív vágyak felszínre törnek. A jóslat megelőzi a cselekvést. Szimbolikus stratégia raj­zolódik ki, amely nem for­dítható le az időszerű tak­tika nyelvére. Az utópia költeménye: a vágyak köl­tészete. Mi az eszkapizmus?

Next