Magyarország, 1971. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-07 / 10. szám
FÚZIÓ KÉSZÜL AZ AUTÓIPARBAN A BMW olyan könnyed, mint egy pillangó . .. (Der Spiegel r rm i 'in rrnmrTTrrr iiraffliiiiminrtriFT Kábítószerélvezet: az eszkaláció marihuánával kezdődik Az az általános vélemény, hogy az amerikai egyetemi hallgatók 75 százaléka fogyaszt kábítószereket. Köztudott, hogy az Egyesült Államokban minden akadály leomlott, hogy senkinek sincs fogalma róla, meddig terjed a kábítószerfogyasztás áradata, és milyen nagy károkat okoz az amerikai nemzetnek. Beállt a heroin, a morfium, a hallucinogén szerek osztatlan uralma. A ragály az Egyesült Államokból átterjedt Nagy- Britanniára és Svédországra. A szörnyeteg csápjai két éve Franciaországot is elérték. Egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy sikerül lazítani a halálos szorításon, különösen amióta az amfetamin és más, modern gyógyszerek megjelentek: a fiatalok igen gyorsan rájöttek, hogy nemcsak a jól ismert kábítószereket fecskendezhetik be magukba, hanem a forgalomban található orvosságok nagy részét is. Eleinte nagyobb adagokban vették be, alkohollal keverve : hamarosan bekövetkezett az „eszkaláció”: a gyógyszereket feloldották és az erekbe fecskendezték. Ezek az orvosságok általánosan ismertek és valamennyi házi patikában megtalálhatók. Választékuk azonban állandóan bővül, az anyagi lehetőségek, a találékonyság és a tapasztalatok növekedése arányában, s a megdöbbent orvosok kezdenek ráébredni, hogy számos orvosság felhasználható olyan célokra, amilyeneket nem is gyanítottak: a köhögés elleni szerek éppúgy, mint a látszatra ártalmatlan nyugtatók, a fájdalomcsillapító, a kámforkivonat. Mindez igen egyszerűen elkészíthető úgy, hogy az érbe lehessen fecskendezni. Ily módon számtalan saját készítményű keveréket állítanak elő, és a házi kábítószerek fogyasztása esetén a tünetek semmiféle ismert kábítószer hatására nem emlékeztetnek, e csodás hatású szerek receptjei viszont kézről kézre járnak. Sajnos, a gyakorlatban a következmények már kevésbé csodálatosak: túladagolás esetén katasztrófa állhat be. E tekintetben bámulatos találékonyságról tesznek tanúságot a fiatal amerikaiak, akik egyszerre gyakran többféle kábítószert is fogyasztanak, s ez igen gyorsan tragédiával végződik. Könnyedén térnek át egyik kábítószerről a másikra, és komplex készítményeket is „feltalálnak”, mint például a híres STP-t (Serenity, Tranquility, Peace - derű, nyugalom békesség), melynek képlete és mérgező hatása a tudósokat valósággal elképesztette. Az Egyesült Államok nyugati partvidékén élő hippik körében ez a tudomány már olyan magas fokot ért el, hogy tudják, milyen veszéllyel járhat bizonyos ellenszerek használata. Los Angles külvárosaiban találkozhatunk például narkomániásokkal, akik nyakukba akasztott táblákkal sétálnak, a táblákon a következő felirat: „Ha rosszul lennék, kérem, ne adjanak terazint.” Végül a nyomor és a gátlástalan kábítószerélvezet sűrűjében — például a néger gettókban — szerecsendió-preparátumot készítenek (e szer használatának tünetei állítólag megdöbbentőek és a kezdeti eufóriáért később pokoli kínokkal kell fizetni), és bizonyos enyveket szagoltatnak. A „szagolók” („sniffers”) gyakran alig 10—12 évesek. Eleinte az álmosság és kábultság tüneteivel járó könnyű hallucinációik vannak. Az enyv hosszasabb szagolása után agyvérzés, tüdővérzés vagy vesevérzés lép fel. Intellektuális felelőtlenség, elvakultság, szédítő érveléssel leplezett kétségbeesés, önigazolási kísérlet, a „szabadság” jelszavával kendőzött erkölcsi lemondás — néha pedig a közönséges kapzsiság — egyetlen hatalmas kórusba olvad, amely azt mondja (és írja): „Vannak jó kábítószerek, a hasis és a marihuana. Engedélyezni kell ezek szabad forgalmazását.” És azt írják — például McGlothin és West professzorok —, hogy „a marihuana-árusítás tilalma az alapvető polgárjogok lábbal tiprása”, vagy — például Edwards —, hogy „modern társadalmunkban nincs helye a tabuknak, és ha az ember normális és megtalálta a helyét a társadalomban, akkor legyen meg a választási szabadsága”. De mi van akkor, professzor úr, ha nem normális? És mi van akkor, ha nem találja meg helyét a társadalomban, mint a kamaszkor betegségében szenvedő fiatalok milliói vagy azok, akik egyszerűen korunk betegei, vagy a négerek milliói, továbbá az olyanok, akik nem képesek lépést tartani a mérföldes léptekkel száguldó társadalommal? És mi van azokkal, akik egyszerűen éhesek? Vegyenek be kábítószert! Két legyet egy csapásra, mint hogy „az egyén alapvető jogait” sem tiporjuk lábbal, ugyanakkor pedig olyan társadalmat alkotunk, ahol a „tömegek” és a leggyengébb egyedek a jóllakásig használhatnak kábítószert. És ha ez bekövetkezik, akkor a politikusok, technokraták és katonák (azok természetesen, akik nem élnek kábítószerrel) nyugodtan foglalkozhatnak a komoly ügyekkel, a rendszer páriái viszont — ha akarnak — elmenekülhetnek a narkotikumok világába. Így, a szabadság nevében létrejön a gyengék elkülönítésének rendszere és kialakul az erősek alig kendőzött totalitarizmusa. De álljunk meg még néhány pillanatra a marihuana híveinek egy-két érve mellett. Az egyik ilyen érv az, hogy a dohányzást, bár káros, a társadalom és az orvostudomány egyaránt elnézi és a dohány szabad árusításban kapható. Tehát ... Tehát: stop! Stop, minthogy a dohány, amennyiben valóban káros, először is: nem okoz és nem idéz elő pszichológiai zavarokat; másodszor: nincs eszkaláció a pipától a szivaron keresztül a cigarettáig; harmadszor: a dohányzás nem akadályozza a normális, megszakításmentes és tudatos tevékenységet: negyedszer: nem veszi körül semmiféle álrituálé és nem kapcsol ki senkit a társadalomból. Egy másik érv: az alkoholizmus társadalmi csapás. Ez igaz, de ez még nem ok arra, hogy az egyik csapást a másikkal igazoljuk, és a májzsugor és a skizofrén delirium összehasonlítgatásának gondolatával játszadozzunk. A prohibíció eltörlése nem csökkentette az Egyesült Államokban az alkoholizmust (éppen ellenkezőleg), de a kábítószereknek és az alkoholizmusnak nincs közös „célja”, a „légkörük” sem azonos, és az egyik iránti igény nem ütközik a másik iránti igénnyel; de ha az alkoholizmus ellen már hosszabb ideje és következetesen harcoltak volna — és Franciaországban nem vetették volna alá magukat választási és gazdasági szempontoknak —, akkor ma nem kellene effajta szánalmas és megvetésre méltó összehasonlításokkal foglalkoznunk. Reforme A képcivilizáció áradatával együtt, a fantáziainvázióval együtt — az utópia is visszasettenkedik közénk. Nem vitás, hogy az, ami a futurológia tudós látomásait összekapcsolja a kábítószerfogyasztók „utazásaival”, lényegesebb annál, ami ezeket a különböző utakat elválasztja. Az idők jele korunkban, hogy valami másnak az eljövetelére várunk. Ez a fantáziaáradat, amely a jövőt ábrázoló számtalan „modellben” tükröződik (a politikai jövő, a városok jövője vagy általában az ember jövője) olyan társadalomra látszik mutatni, amely minél gyorsabban igyekszik előre, holnapja felé. Valójában azonban nem ez a helyzet. A jövőbe tekintő fantáziával karöltve járnak a múlt emlékei. Az utópia korántsem egyértelmű jelenség. Védekezés is a haladással szemben, amelyet magunk elé festünk. Az utópia a látomások szférájába helyezi át azt, ami a konkrét valóságban nyugtalanít bennüket. Az utópiában a konformizmus elemeit fedezhetjük fel. Arról beszél, ami lesz, de a jövőt a valóságon túli szférába helyezi, túl a jelenlegi helyzet elemzésén. Az „új társadalomról” gyakran éppen azért beszélnek annyit, hogy közben ne kelljen megvalósítani. Elmosódik az „új társadalom” viszonya a konkrét gyakorlathoz. Ez a látnoki vízió nyugtatószer is. Van benne valami azoknak a tényeknek villózásából, melyeket akkor látunk, ha behunyjuk a szemünket, hogy ne lássuk azt, ami szemünk előtt történik. Az utópia álmodozássá alakítja a jövőt, elfordít a cselekvéstől, a harctól vagy a politikától, helyükbe a csodák sima világát állítja, melyet látványosságként, munka, fáradozás és veszélyek nélkül kínál. Ezt az utópiákba menekülést az élet nehéz problémái elől eszkapizmusnak, menekülési kísérletnek nevezik. Egyre szélesebb körűen terjed Nyugaton ez a gondolkodásmód. Az ígért jövő és a lelkesen szemlélt múlt között lavíroz. Fél a tettektől és a víziók világába vetíti őket. A történelmet mítosszal takarja el. Egyre több francia azonosítja manapság a munkát a robottal. Napi munkájuk önmagában nem jelent számukra értéket, inkább a későbbi örömök, a pihenés, szórakozás vagy a nyugdíj feltételét. Munkával keresi a pénzt az ember, amelyet majd elkölthet, hogy legyen valamije az életből, kiszabadulhasson a mindennapok őrlő ritmusából. Óriási iparágak szolgálják ezt a menekülést. Örökösen utazásokról, nyaralásról, üdülésről van szó, a plakátokon kertek virítanak, az utazási irodák földi mennyországokat ígérnek. Az utópikus költemény egyre dúsabban burjánzik és már-már zárójelbe szorítja a normális életet. Az utópia a szabad idő világához tartozik, megöli az időt. Az utópia víkend, gyönyörűséges hétvége, véget vet az időnek. Az utópia választással próbálkozik. Megfogalmaz valami lényegeset, ami még nincsen, mivel egyelőre nem lehet mai kategóriákban gondolkodni róla, de a kollektív vágyak felszínre törnek. A jóslat megelőzi a cselekvést. Szimbolikus stratégia rajzolódik ki, amely nem fordítható le az időszerű taktika nyelvére. Az utópia költeménye: a vágyak költészete. Mi az eszkapizmus?