Magyarország, 1971. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-21 / 12. szám

így latja a rajzoló . a nyugati olajfrontot (L'Express) Helyszíni riport a brazíliai oroszlán barlangjából DIE*WEITWOCHE „Van-e engedélye a fényképezésre?” Ha a brazíliai rendőrök nem lennének annyira híján a humorérzéknek, a legszívesebben az arcába nevettem volna. Brazíliában ugyanis semmiféle sajtóhivatal nem vesz tudomást a látogatóba érkező újságírókról. „Hagyjon békén bennünket, nincs időnk önre!” — így válaszoltak, amikor a turistahivatal titkárságán akartam jelentkezni. Egyéb szervek is teljesen elérhetetlenek maradtak számomra. Ennek oka egyrészt az, hogy Rio De Janeiro, valamint Sao Paulo telefonhálózata a zavarosan összekevert drótok halmazata, amely ugyanúgy kijátssza a külföldit, mint a hazai lakosságot időtrabló alkalmatlanságával — különösen eső idején. A másik ok, hogy a tisztviselők mindenütt megtalálhatók, csak hivatalaikban nem. Ez még azoknak az időknek a maradványa, amikor a mérhetetlenül alacsony fizetés rákényszerítette őket, hogy a kellemesebb délelőtti órákat mellékállásban töltsék. Röviden tehát egész riói tartózkodásom alatt soha nem találkoztam senkivel, aki hajlandó lett volna számomra egy dokumentumot kiállítani. Egy újságírócsoport vett részt annak a 70 fogolynak az egyik katonai repülőtérről történő távozásánál, akiket Bucher nagykövetért cseréltek ki. Amikor MAGYARORSZÁG 1971/12 az újságírók visszatértek a repülőtérről, kettőt közülük visszatartottak azzal, hogy újságírói igazolványukban állítólag valami rendellenességet tapasztaltak. Ezeket az újságírókat azután egy hűtőkamrában lábuknál fogva több órán át felakasztották. Mindketten az AP brazíliai munkatársai voltak: a katonai vezetők ezzel a módszerrel szereznek maguknak „ha„DOPS” állt az ajtón, amelyen a rendőr keresztülvezetett, miközben a hideg futott végig a hátamon, s nem csupán a hűtőkamra miatt. Éppen a napokban olvastam ugyanis a komoly nagyburzsoá beállítottságú „Estado de Sao Paulo” című lapban, hogy a „DOPS”-nál a napokban nyomtalanul eltűnt egy fiatal letartóztatott munkás. Alapjában örültem is annak, hogy ilyen váratlanul bekerültem az oroszlán barlangjába, mert minden izgalom ellenére arra számítottam, hogy rendkívül tanulságos lesz. A Sao Pauló-i „DOPS” is egészen másképpen festett, mint amilyennek egy Gestapo-központot képzeltem. Kopott, lebontásra megérett épület volt a múlt századból, nehéz ajtókkal és poros függönyökkel az ablakokon. Egy szürkehajú, ócska öltönyt viselő hivatalszolga vett át engem a rendőrtől. „Egy külföldi, aki engedély nélkül fényképezett” — mondogatta vádaskodó buzgalommal, ahányszor egyegy újabb küszöböt léptünk át. A szórakoztató az egész ügyben az volt, hogy a bürokraták egész sora, akiknek a szeme előtt el kellett vonulnom, szilárdan meg volt győződve arról, hogy nem szabad az utcán engedély nélkül fényképeket készíteni, de senki sem tudott visszaemlékezni olyan rendelkezésre, amely ezt megerősítette volna. Így azután irodából irodába utasítottak egy egész délutánon át. S végül eljutottam Nacimientóhoz. Ennek az úrnak az arca aztán egyáltalán nem tetszett nekem. Ha egy börtönben, akasztófavirágok közepette találkozom vele, akkor bizonyára úgy érzem, hogy vonásainak mocskos elmosódottsága ragyogóan beleillik a környezetbe. Sehogysem illett azonban egy vizsgálóbírói asztal mögé — magatartása alapján ugyanis ezt a funkciót tölthette be. Azonnal elmélyedt útlevelembe, amelyet élesszemű buzgalommal nézett át az első oldaltól az utolsóig. Ideges grimaszok és győzelmes vigyorgás árulta el, ha úgy érezte, talált valamit. Ez tíz percig tartott, majd fenyegető csend következett. „Sok kommunista vitám” — jegyezte meg végül nagy elégtétellel. S ezután a keresztkérdések egész sora következett, s úgy beszélt velem, ahogy feltételezhetően letartóztatottjaival: ledorongolt, fenyegetőzött. De bármenynyire is fáradozott Nacimiento, sehonnét sem tudott olyan rendelkezést kiásni, amely tiltaná a fényképezést, s ezért, bár szemmel láthatóan nagyon sajnálkozott miatta, szabadon kellett engednie. „De óvakodjon attól — figyelmeztetett —, hogy még egyszer elkapják, mert akkor ...” Eszembe jutott a hűtőkamra. Brazília valóban a legszabadabb ország, de a rendőrség számára. Rokonszenvesebb vagy szörnyűbb-e az erőszak, ha esetleges, s nem szabályok irányítják? Brazíliában csak egy pillantást kell vetni a könyvkereskedések kirakataira, vagy beszélgetni kell újságírókollégákkal annak megállapításához, milyen nagy a káosz. Egy lektortól hallottam a következő megjegyzést: „Alapjában kedvelem az intelligens ellenfelet, mert ki lehet számítani reagálásait, s ezek még gyümölcsözően is hatnak talán saját gondolkodásunk folyamatára. Baj van azonban, ha buta az ellenfél: az ilyen válogatás nélkül hadakozik, s mélységes gyűlölet tölti el az intellektualizmussal szemben, amelyet nem ért meg. Lényegében ez katonai rendszerünk tragédiája.” E Japán autók Kubában va pywmo. Nyugati üzleti körökben szenzációt keltett a hír, hogy a japán „Hino” cég autószerelő gyárat szándékozik építeni Kubában. Ez a tény ugyanis azt bizonyítja, hogy erősödik a konkurrencia-harc a tőkés országok között a perspektivikus kubai piacért. (Mint ismeretes, Havannának azért van szüksége újabb teherautó és autóbuszszállítmányokra, hogy pótolni tudja a kárt, amelyet az Egyesült Államok részéről Kuba ellen meghirdetett gazdasági blokád okozott az ország autóparkjában.) Elsőként Anglia szegte meg az embargót, amelyet Washington hirdetett meg a Kubával folytatott kereskedelem tekintetében. A „British Leyland Motor” részvénytársaság az Egyesült Államok rosszallását figyelmen kívül hagyva, a nyugati cégek közül elsőként, hosszúlejáratú hitelt folyósított Kubának és 950 autóbuszt adott el a szigetországnak. Az évek során azonban a „Leyland” elvesztette vezető szerepét, főleg azután, hogy a francia Berliet és az olasz Fiat részvénytársaság nagy értékű teherautó-megrendeléseket kapott Havannától, egy másik olasz autóipari részvénytársaság, az Alfa-Romeo pedig személykocsikat szállított Kubának. Most a japánok is színre léptek. Nyugat-Európától eltérően, amely nagyobb értékben ad el árut Kubának, mint amennyit vásárol tőle, Japán komoly mennyiségű kubai cukrot importál, és Kuba szilárd helyet kapott a japán kereskedelemben. A japán—kubai kereskedelem fejlődését mind ez ideig fékezte az amerikai nyomás, amelynek következtében a japán kormány nem volt hajlandó pénzügyi garanciát nyújtani a Kubával kereskedő cégeknek. Most azonban a Hino cég egy magánjellegű eljárás során jelentős anyagi eszközöket kapott a kormánytól azzal a rendeltetéssel, hogy nagyszabású kereskedelmi üzletet bonyolítson le Kubával, 12000 gépkocsit, közöttük 550 autóbuszt adjon el. Ugyancsak az említett japán cég folytat tárgyalásokat egy kubai autószerelő gyár építéséről. Ezenkívül más jelek is azt bizonyítják, hogy a japán kormány ma már hajlandó támogatni a Kubával folytatott kereskedelem kiterjesztése érdekében indult kampányt. Dali-bélyegző VORWÄRTS A különleges, tarka spanyol bélyegekkel teleragasztott levelek és levelezőlapok ezrei tornyosulnak Figueras észak-spanyol város idegenforgalmi hivatalában. Ezeknek májusig kell várniuk, mert azzal a külön bélyegzővel akarják bérmentesíteni, amely egyelőre csak a saját magát univerzális zseninek kikiáltó Salvador Dali, spanyol festő képzeletében él. Dali, figuerasi szállodatulajdonos, és a Costa Brava közelében megnyitott, a modern művészet propagálására hivatott múzeum megalapítója, azt a megbízást kapta, hogy tervezzen egy külön bélyegzőt a városnak. Milyen lesz a külön bélyegző? Senki sem tudja, mert a spanyol posta szabad kezet adott a festőnek, hogy „szokatlan művészi alkotással” népszerűsítse a spanyol, de elsősorban a Costa Brava-i idegenforgalmat. A világ minden tájáról számos bélyeggyűjtő jelentette be igényét a Dali-bélyegzővel lebélyegzett levelekre. A bélyegző már most, mielőtt megszületett volna, bestseller a filatéliában. Motívumáról csak annyit árulunk el: „valami köze van” a modern művészethez.