Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-21 / 47. szám
Bács-Kiskun megyében 1967- ben a kizárólag községfejlesztési alapból megvalósított mezőgazdasági beruházások értéke 58 000 Ft, az iparié 3 292 000 Ft. Hányszorosa az ipari beruházás a mezőgazdaságinak?” Az általános iskola ötödik osztályos tanulóinak, 10—11 éves fiúknak és lányoknak szánja ezt a példát a Számtan-mértan feladatgyűjtemény. Játszva megértik mindazok a Bács-Kiskun megyei gyerekek, akiknek apja, anyja könyvelő. A többieknek valószínűleg nehezebb a dolga: mielőtt a számtani feladat megoldásához kezdenének, a következő fogalmakat kell jól-rosszul megérteniük: „községfejlesztési alap”, „mezőgazdasági beruházás”, „ipari beruházás". Ha a gyerek ezt megértette, a logikai folyamat — amely közönséges osztás — már megy, mint a karikacsapás. A pedagógus több lehetőség között választhat: nem ad fel ilyen példát; átírja, vagyis tízéves gyerekeknek érthető nyelven, érthető fogalmakból állít össze szorzásosztás feladatot; nem javít, mert ez meghaladná erejét, tekintettel arra, hogy az idézett Bács-Kiskun megyei példa nem áll egyedül. A példából ezután lecke lesz. Minden elismerést megérdemel az a pedagógus, aki szűkre szabott idejében a feladatokat lexikálisan is el tudja magyarázni, aki röviden és szabatosan „magyarra fordítja” a különböző évjáratú statisztikai zsebkönyvekből vett szakkifejezéseket. De a többségnek erre nincs, nem is lehet ideje. Mert a matematikai gondolkodásra kell — vagy kellene — serkentenie diákjait, logikájukat kell — vagy kellene — fejlesztenie, s mindezt olyan módszerrel, hogy minden gyereknek, legyenek a szülei könyvelők vagy esztergályosok, öröm legyen egyegy feladat megfejtése. Ha pedig tovább követjük ennek a Bács- Kiskun megyei beruházási példának a sorsát, úgy csaknem bizonyosra vehetjük: a gyerek vagy a szöveg megértése nélkül „tippeli” a megoldást, vagy megkérdi szüleitől. S a szülők vagy meg tudják magyarázni, vagy nem. Miért mumus a matematika? Országos vita, országos mozgalom bontakozott ki a munkás- és parasztszülők tehetséges gyermekeinek támogatására, tanulásuk megkönnyítésére. Vitathatatlan tény, hogy a családi környezetben egyik gyermek lényegesen több kultúrához jut, mint a másik. De a „szülői ház segítségén” ma több olyan funkciót is értünk, ami voltaképpen teljesen szükségtelen. Valóban külső segítségre szorul a gyermek, akinek szülei nem tudnak segíteni, ha bonyolultabb osztásról, szorzásról, törtszámokkal végzett műveletekről, esetleg nehéz nyelvtani fogalmakról van szó. De miért kell a számtanpélda megértéséhez előbb ismerni a beruházási politikát? Ilyen segítséget már csak a szülők csekély hányada képes adni, s ez a segítség felesleges. Ingerültté teszi a családi légkört, az apa vagy az anya fogcsikorgatva magyarázza a nehéz földrajzi, jogi, közgazdasági, kémiai fogalmakat, hogy azután rátérhessen a lényegre: a gondolkodásra, a számolásra. A gyerek lassanként leszokik arról, hogy megkérdezze a bükkfanyelvű példák jelentését. A tanár pedig azt tapasztalja, hogy diákjainak többsége nélkülözi a matematikai logikát, fél a számtantól. Az iskola ekkor kéri meg a kedves szülőt, hogy nyújtson nagyobb támogatást gyermekének. A kör tehát bezárult. Világszerte hatalmas átalakuláson megy át az oktatási rendszer. Új tantárgyakat és új iskolatípusokat alakítanak ki. Szakcikkek, vitacikkek, előadások hömpölyögnek a lapokban, a folyóiratokban, a rádióban, a televízióban. Óriásiak az eltérések, de annak bizonyos közös nevezők is — egyelőre inkább az elméletben, mint a gyakorlatban. A pedagógia ma már azt vallja, hogy a gyermeknek örömre és sikerre van szüksége. Ennélfogva a korszerű iskola kevesebb osztályozott számonkérésre és kevesebb „leckére” épít, több közös megbeszélésre és önálló gondolkodásra. „Ügyes vagyok” — ez a jelszó az óvodákban, a magyar óvodákban is. Sőt, a bölcsődékben is. A legkisebb sikert is dicséret nyugtázza. „Ügyes vagy” — mondja az óvó néni, ha a kiscsoportos felhúzza a cipőjét, vagy ha a totyogós bölcsődés egyedül kanalazza a levest. „Ügyes vagy” — mondja, ha a nagycsoportos egyedül elénekel egy dalt. A bölcsődei, óvodai szülői értekezleteken kérve kérik a pedagógusok a kedves szülőket, hogy adjanak gyermeküknek minél több önállóságot: a reggeli mosakodásnál, öltözködésnél csakúgy, mint a játékban, sőt, még a háztartásban is. Ezért okoz riadalmat a legtöbb szülőnél, amikor az iskolában a pedagógus ennek pontosan az ellenkezőjére kéri. Természetesen senki sem szólítja fel a papákat, mamákat, hogy gyermekeik helyett készítsék el a házi feladatot. Az iskola csupán azt kéri, hogy legyenek gyermekük mellett, ellenőrizzék, feleljenek kérdéseikre stb. stb. Óvodások egyenlősége A korszerű pedagógia (s ez a korszerűség Marxszal és Engelsszel kezdődött!) azt vallja, hogy az óvodát nem szabad elválasztani az iskolától, s mindkettőt az élettől. Ez az elv nálunk — sok helyütt — paradox módon kezd érvényesülni. Az óvoda úgy közelít az iskolához, hogy a harmadik évben, a „nagycsoportban” olykor-olykor padba ülnek a gyerekek, iskolást játszanak, sőt „házi feladatot”, leckét is kapnak. Nem arról van tehát szó, hogy a betű ízére szoktassuk — esetleg csak kíváncsiságuk felkeltésével — az iskola küszöbén álló gyerekeket, hanem megismertetjük őket az iskola külső és távolról sem rokonszenves jegyeivel, például a leckével és a padokkal, amelyek a hazai iskolákban kétféle típusméretben találhatók. (Váltott tanítás esetén valamelyik fél rosszul jár. Vagy a nagyok ülnek összegörnyedve, vagy a kicsik lába nem éri a földet.) Az óvodában a gyermekek — anyjuk-apjuk foglalkozásától függetlenül — tisztán énekelnek, a legtöbben tisztán is beszélnek, meséket mondanak, báboznak, a korai impresszionistákra emlékeztető táj- és életképeket festenek, rajzolnak. Az általános iskolában a szülők a gyerekkel közösen, vért izzadva készítik el a kötelező sormintát és nem olvassák, hanem értelmezik például az ilyen szövegeket: „Egyszerre feldereng a hatalmas város. Szélehossza nem is látszik. Egészen a látóhatárig nyúlnak a házak és a gyárak egyre újabb nagy gomolyagjai. Közbül a Duna fényes szalagja tündöklik a napsütésben ...” A „Budapesti panoráma” című harmadik osztályos „olvasmányban” azután se vége, se hossza a hömpölygésnek, csillogásnak, az „elsorolhatatlanul színes”, „szemet gyönyörködtető” látványnak. Álélmények áradása A negyedikes könyvben a „Repülőgépen” című olvasmány élményáradatát sem tudja követni — szülői segítséggel sem — a tízéves kisgyerek: „Leülök a repülőgép puha párnás karosszékébe, és megdobbanó szívvel figyelem, hogyan zihál, remeg, rázkódik, dübörög a felemelkedni vágyó gép teste... A kitárt ezüstszárnyak könnyedén meglibbennek, s a hatalmas kerekek futni kezdenek ... Mint egy kislány hajában kiboruló halványkék szalag, úgy kéklik a szőke tarló, kukoricások között a folyó...” E libegő és dübörgő ál-élményáradattal szemben éles kontrasztként álljon itt az ugyancsak negyedikes gyermekek számára írt olvasmány meghökkentő szakszerűsége: „Az előírt gyártási tervek pontos megtartása nélkül elképzelhetetlen a modern gyáripar. Az elkészített tengelyt mások még tovább munkálják és egyéb alkatrészekkel szerelik össze. Ha nem tartanák be a méretelőírásokat, hogyan lenne a sok ezer alkatrészből végül is kombájn?” S alig valószínű, hogy a szülőknek örömet szerezne, ha a következő ötödikes számtanpéldákat kellene gyermekeikkel megbeszélni: „A mészkénlé is rovarölő méreg. Alapanyaga: 1,1 kg mész, 2,2 kg őrölt kénpor és 11 kg (11 liter) víz. Egy tsz gyümölcsösének tavaszi permetezéséhez az előbbi anyagok 25-szörösét vette. Menynyi meszet, ként és vizet használtak fel?” „A kecskeméti rendelőintézetben 96-an jelentkeztek önként és 8 híján háromszor annyian kényszerből az alkoholelvonó szakrendelésen 1967-ben. A kezelés befejezése előtt elmaradtak 23-an. A bajai intézetben 126 volt az önként, 56 a kényszerkezelésre jelentkezettek száma. Itt 67-en maradtak el a kezelés befejezése előtt. Hányan vették igénybe az alkoholelvonó kezelést, végig a megye e két rendelőintézetében 1967-ben?” Mindenki túlterhelt A pedagógiában világszerte felülkerekedik az az irányzat, amely szorosabbra kívánja fűzni szülők és gyermekek kapcsolatát, közös élményekkel akarja gazdagítani a fiatalok érzelemvilágát. De egyegy képtelen olvasmány vagy számtanpélda értelmezése nem közös élmény, hanem közös kínlódás. A mai gyereknek sokkal gyorsabban, sokkal többet kell felfognia. De vajon azt tanulja-e, amit valóban kell? A családi életben is elburjánzik az adminisztráció: kikérdezés, beszámoltatás, értelmező szövegelemzés. Sőt, adminisztratívvá lesz a kapcsolat a kevéske szabad időben is: felügyelet az elhanyagolt, piszkos játszótereken, továbbá időrabló kísérgetés a főváros egyetlen korcsolyapályájára, távoli tornatermekbe, hiszen az iskolai minimális (vagy semmi) testkultúrát okvetlenül pótolni kell. Pedagógus, szülő és gyermek ma egyaránt túlterhelt. A felsorolt példák (amelyekhez hasonló tucatnyi található) azt bizonyítják, hogy ez a túlterhelés nem szükségszerű, hanem felesleges, sőt káros, felnőttnek és gyermeknek egyaránt. Emberibb, több örömet szerző, alkotó kapcsolat kell gyerek és iskola, szülő és gyerek, s nem utolsósorban család és iskola között. SZÉCSI ÉVA Iskolaügy Anyu, apu, segítsetek! „Duplafedelű” leckék A szülő is ember GONDOLKODÓ KISISKOLÁS Azt tanulja, amit valóban kell? MAGYARORSZÁG 1971 47