Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-21 / 47. szám

B­ács-Kiskun megyében 1967- ben a kizárólag községfej­­­­lesztési alapból megvalósí­tott mezőgazdasági beruházások értéke 58 000 Ft, az iparié 3 292 000 Ft. Hányszorosa az ipari beruhá­zás a mezőgazdaságinak?” Az általános iskola ötödik osz­tályos tanulóinak, 10—11 éves fiúknak és lányoknak szánja ezt a példát a Számtan-mértan fel­adatgyűjtemény. Játszva megér­tik mindazok a Bács-Kiskun me­gyei gyerekek, akiknek apja, any­ja könyvelő. A többieknek való­színűleg nehezebb a dolga: mi­előtt a számtani feladat megoldá­sához kezdenének, a következő fogalmakat kell jól-rosszul meg­érteniük: „községfejlesztési alap”, „mezőgazdasági beruházás”, „ipa­ri beruházás". Ha a gyerek ezt megértette, a logikai folyamat — amely közönséges osztás — már megy, mint a karikacsapás. A pedagógus több lehetőség kö­zött választhat: nem ad fel ilyen példát; átírja, vagyis tízéves gye­rekeknek érthető nyelven, érthe­tő fogalmakból állít össze szorzás­osztás feladatot; nem javít, mert ez meghaladná erejét, tekintettel arra, hogy az idézett Bács-Kiskun megyei példa nem áll egyedül. A példából ezután lecke lesz. Minden elismerést megérdemel az a pedagógus, aki szűkre szabott idejében a feladatokat lexikáli­san is el tudja magyarázni, aki röviden és szabatosan „magyar­ra fordítja” a különböző évjáratú statisztikai zsebkönyvekből vett szakkifejezéseket. De a többség­nek erre nincs, nem is lehet ide­je. Mert a matematikai gondol­kodásra kell — vagy kellene — serkentenie diákjait, logikájukat kell — vagy kellene — fejlesz­tenie, s mindezt olyan módszer­rel, hogy minden gyereknek, le­gyenek a szülei könyvelők vagy esztergályosok, öröm legyen egy­­egy feladat megfejtése. Ha pedig tovább követjük ennek a Bács- Kiskun megyei beruházási példá­nak a sorsát, úgy csaknem bizo­nyosra vehetjük: a gyerek vagy a szöveg megértése nélkül „tip­peli” a megoldást, vagy megkér­di szüleitől. S a szülők vagy meg tudják magyarázni, vagy nem. Miért mumus a matematika? Országos vita, országos mozga­lom bontakozott ki a munkás- és paraszt­szülők tehetséges gyer­mekeinek támogatására, tanulá­suk megkönnyítésére. Vitathatat­lan tény, hogy a családi környe­zetben egyik gyermek lényegesen több kultúrához jut, mint a má­sik. De a „szülői ház segítségén” ma több olyan funkciót is ér­tünk, ami voltaképpen teljesen szükségtelen. Valóban külső se­gítségre szorul a gyermek, akinek szülei nem tudnak segíteni, ha bonyolultabb osztásról, szorzásról, törtszámokkal végzett műveletek­ről, esetleg nehéz nyelvtani fo­galmakról van szó. De miért kell a számtanpélda megértéséhez előbb ismerni a be­ruházási politikát? Ilyen segítsé­get már csak a szülők csekély hányada képes adni, s ez a se­gítség felesleges. Ingerültté teszi a családi légkört, az apa vagy az anya fogcsikorgatva magya­rázza a nehéz földrajzi, jogi, köz­­gazdasági, kémiai fogalmakat, hogy azután rátérhessen a lé­nyegre: a gondolkodásra, a szá­molásra. A gyerek lassanként le­szokik arról, hogy megkérdezze a bükkfanyelvű példák jelentését. A tanár pedig azt tapasztalja, hogy diákjainak többsége nélkü­lözi a matematikai logikát, fél a számtantól. Az iskola ekkor kéri meg a kedves szülőt, hogy nyújt­son nagyobb támogatást gyerme­kének. A kör tehát bezárult. Világszerte hatalmas átalakulá­son megy át az oktatási rend­szer. Új tantárgyakat és új is­kolatípusokat alakítanak ki. Szak­cikkek, vitacikkek, előadások hömpölyögnek a lapokban, a fo­lyóiratokban, a rádióban, a tele­vízióban. Óriásiak az eltérések, de annak bizonyos közös neve­zők is — egyelőre inkább az el­méletben, mint a gyakorlatban. A pedagógia ma már azt vall­ja, hogy a gyermeknek örömre és sikerre van szüksége. Ennél­fogva a korszerű iskola kevesebb osztályozott számonkérésre és ke­vesebb „leckére” épít, több közös megbeszélésre és önálló gondol­kodásra. „Ügyes vagyok” — ez a jelszó az óvodákban, a magyar óvodákban is. Sőt, a bölcsődékben is. A legkisebb sikert is dicséret nyugtázza. „Ügyes vagy” — mondja az óvó néni, ha a kiscso­portos felhúzza a cipőjét, vagy ha a totyogós bölcsődés egyedül kanalazza a levest. „Ügyes vagy” — mondja, ha a nagycsoportos egyedül elénekel egy dalt. A böl­csődei, óvodai szülői értekezlete­ken kérve kérik a pedagógusok a kedves szülőket, hogy adjanak gyermeküknek minél több önálló­ságot: a reggeli mosakodásnál, öl­tözködésnél csakúgy, mint a já­tékban, sőt, még a háztartásban is. Ezért okoz riadalmat a leg­több szülőnél, amikor az iskolá­ban a pedagógus ennek pontosan az ellenkezőjére kéri. Természe­tesen senki sem szólítja fel a pa­pákat, mamákat, hogy gyerme­keik helyett készítsék el a házi feladatot. Az iskola csupán azt kéri, hogy legyenek gyermekük mellett, ellenőrizzék, feleljenek kérdéseikre stb. stb. Óvodások egyenlősége A korszerű pedagógia (s ez a korszerűség Marxszal és Engels­­szel kezdődött!) azt vallja, hogy az óvodát nem szabad elválasz­tani az iskolától, s mindkettőt az élettől. Ez az elv nálunk — sok helyütt — paradox módon kezd érvényesülni. Az óvoda úgy kö­zelít az iskolához, hogy a harma­dik évben, a „nagycsoportban” olykor-olykor padba ülnek a gye­rekek, iskolást játszanak, sőt „há­zi feladatot”, leckét is kapnak. Nem arról van tehát szó, hogy a betű ízére szoktassuk — esetleg csak kíváncsiságuk felkeltésével — az iskola küszöbén álló gye­rekeket, hanem megismertetjük őket az iskola külső és távolról sem rokonszenves jegyeivel, pél­dául a leckével és a padokkal, amelyek a hazai iskolákban két­féle típusméretben találhatók. (Váltott tanítás esetén valamelyik fél rosszul jár. Vagy a nagyok ülnek összegörnyedve, vagy a ki­csik lába nem éri a földet.) Az óvodában a gyermekek — anyjuk-apjuk foglalkozásától füg­getlenül — tisztán énekelnek, a legtöbben tisztán is beszélnek, meséket mondanak, báboznak, a korai impresszionistákra emlékez­tető táj- és életképeket festenek, rajzolnak. Az általános iskolában a szülők a gyerekkel közösen, vért izzadva készítik el a köte­lező sormintát és nem olvassák, hanem értelmezik például az ilyen szövegeket: „Egyszerre fel­dereng a hatalmas város. Széle­­hossza nem is látszik. Egészen a látóhatárig nyúlnak a házak és a gyárak egyre újabb nagy gomo­­lyagjai. Közbül a Duna fényes szalagja tündöklik a napsütés­ben ...” A „Budapesti panoráma” című harmadik osztályos „olvas­mányban” azután se vége, se hossza a hömpölygésnek, csillo­gásnak, az „elsorolhatatlanul szí­nes”, „szemet gyönyörködtető” látványnak. Álélmények áradása A negyedikes könyvben a „Re­pülőgépen” című olvasmány él­ményáradatát sem tudja követni — szülői segítséggel sem — a tíz­éves kisgyerek: „Leülök a repülő­gép puha párnás karosszékébe, és megdobbanó szívvel figyelem, ho­gyan zihál, remeg, rázkódik, dü­börög a felemelkedni vágyó gép teste... A kitárt ezüstszárnyak könnyedén meglibbennek, s a ha­talmas kerekek futni kezdenek ... Mint egy kislány hajában ki­boruló halványkék szalag, úgy kéklik a szőke tarló, kukoricá­sok között a folyó...” E libegő és dübörgő ál-élményáradattal szemben éles kontrasztként áll­jon itt az ugyancsak negyedikes gyermekek számára írt olvas­mány meghökkentő szakszerűsé­ge: „Az előírt gyártási tervek pontos megtartása nélkül elkép­zelhetetlen a modern gyáripar. Az elkészített tengelyt mások még tovább munkálják és egyéb alkat­részekkel szerelik össze. Ha nem tartanák be a méretelőírásokat, hogyan lenne a sok ezer alkat­részből végül is kombájn?” S alig valószínű, hogy a szülőknek örö­met szerezne, ha a következő ötö­dikes számtanpéldákat kellene gyermekeikkel megbeszélni: „A mészkénlé is rovarölő mé­reg. Alapanyaga: 1,1 kg mész, 2,2 kg őrölt kénpor és 11 kg (11 li­ter) víz. Egy tsz gyümölcsösének tavaszi permetezéséhez az előbbi anyagok 25-szörösét vette. Meny­nyi meszet, ként és vizet használ­tak fel?” „A kecskeméti rendelőintézet­ben 96-an jelentkeztek önként és 8 híján háromszor annyian kény­szerből az alkoholelvonó szakren­delésen 1967-ben. A kezelés befe­jezése előtt elmaradtak 23-an. A bajai intézetben 126 volt az ön­ként, 56 a kényszerkezelésre je­lentkezettek száma. Itt 67-en ma­radtak el a kezelés befejezése előtt. Hányan vették igénybe az alkoholelvonó kezelést, végig a megye e két rendelőintézetében 1967-ben?” Mindenki túlterhelt A pedagógiában világszerte fe­lülkerekedik az az irányzat, amely szorosabbra kívánja fűzni szülők és gyermekek kapcsolatát, közös élményekkel akarja gazdagítani a fiatalok érzelemvilágát. De egy­­egy képtelen olvasmány vagy számtanpélda értelmezése nem közös élmény, hanem közös kín­lódás. A mai gyereknek sokkal gyorsabban, sokkal többet kell felfognia. De vajon azt tanulja-e, amit valóban kell? A családi életben is elburján­­zik az adminisztráció: kikérdezés, beszámoltatás, értelmező szöveg­­elemzés. Sőt, adminisztratívvá lesz a kapcsolat a kevéske szabad időben is: felügyelet az elhanya­golt, piszkos játszótereken, továbbá időrabló kísérgetés a főváros egyetlen korcsolyapályájára, távo­li tornatermekbe, hiszen az isko­lai minimális (vagy semmi) test­kultúrát okvetlenül pótolni kell. Pedagógus, szülő és gyermek ma egyaránt túlterhelt. A felso­rolt példák (amelyekhez hasonló tucatnyi található) azt bizonyít­ják, hogy ez a túlterhelés nem szükségszerű, hanem felesleges, sőt káros, felnőttnek és gyermek­nek egyaránt. Emberibb, több örö­met szerző, alkotó kapcsolat kell gyerek és iskola, szülő és gyerek, s nem utolsósorban család és is­kola között. SZÉCSI ÉVA Iskolaügy Anyu, apu, segítsetek! „Duplafedelű” leckék A szülő is ember GONDOLKODÓ KISISKOLÁS Azt tanulja, amit valóban kell? MAGYARORSZÁG 1971 47

Next