Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-10 / 41. szám

31 MAGYARORSZÁG 197141 A­z ősziesre fordult időjárás is közrejátszhat abban, hogy zömmel egészségügyi vonat­kozású hozzászólásokkal telt meg postafiókunk. Emellett másfajta orvoslásra váró visszáságokat is felvetnek olvasóink. Idézünk a levelekből. „Mielőtt dűlőre akarnák vinni a »bolív-bolíviai« elnevezés kérdését, gondolkodjanak el azon, hogy tu­lajdonképpen kikről is van szó. Mi a helyzet a »bolívokkal«, a ve­­nézekkel,a »parágokkal« ? Önök nyilván az illető országok állam­polgáraira gondolnak. De kikre? A kecsuákra, az aymarákra vagy a guaránikra? Mert ezek az igazi őslakók. Ha a franciáknak, ango­loknak, svédeknek dukál a sza­badság, miért ne dukálna az ay­­maráknak? Ki védi meg Venezue­la indián őslakóit az asszimiláló­­dástól, a kiveszéstől? Szemünk láttára vesztik el ősi nyelvüket, kultúrájukat; régen nem rendel­keznek önmagukkal. Gondoltak-e lapjuk szerkesztői arra, hogy a kecsuáknak, guaraniknak és a többi elnyomott indián népnek mi az igazi problémája? Nem az, hogy az Önök szerkesztősége mi-i­lyen néven tiszteli őket.” URBÁN SÁNDOR, LEVICE, CSSR „Az 1971/37. számukban a Vá­laszúton című cikkükben azt állít­ják, hogy Brazília »­jelenleg több mint 250 000 kilométeres közút­hálózata évente 9000 kilométerrel bővül...« Ezzel szemben a Világ országai című könyvben az áll, hogy »a túlnyomórészt keskeny­­vágányú vasútvonalak együttes hosszúsága 40 000 km, a műutaké 520 000 kilométer«. Alighanem a nyomda »kis ördöge« megkeverte az önök számait. Ugyanebben a számban a Bahrein sejkség meg­alakulásáról írnak. A már említett forrásmunka szerint az Arab Emi­rátus Szövetsége, melynek Bahrein is tagja, 1968. március 30-án ala­kult. Még érdekesebb az, amit az NDK-ban megjelent »Weltge­schichte« állít: »Bahreint először Mohamed Bin Dzsazir Tabari per­zsa krónikás említi. (829—923.)«” KUDLIK IMRE, TISZAKÉCSKE „Az 1971/26. számukban megje­lent Kártalanítási kálvária című cikkük reményt nyújtott arra, hogy feleségemmel együtt részbeni kártérítést kapjunk a hitlerizmus alatt elszenvedett veszteségeinkért. A kárigényünket, a hozzánk kül­dött kérdőív alapján, már jó né­hány évvel ezelőtt bejelentettük, annak rendje és módja szerint az ügy intézését vállaló Általános Ér­tékforgalmi Bank Rt.-hez, s mert két kollégám mostanában már megkapta az értesítést, így én is ezt vártam. Miután a bank jelent­kezése késett, egy levelezőlapon megreklamáltam az ügyemet, mi­re válaszul egy stencilezett űrla­pot kaptam, pirossal aláhúzva, hogy a korábbi ügyszámra hivat­kozva ismételjem meg az adatköz­lést. »Ügyszámunk megadása nél­kül a levélben foglaltakat — őszinte sajnálatunkra — előjegyez­ni nem tudjuk.« Aláírás: Kósáné. Bevallom a bürokrácia ilyen túl­zására nem számítottam. A szer­vezés terén — úgy látszik — még nem értük el a »fejlett Nyugatot«, mert a fasiszták engem két ízben, a feleségemet egy ízben rögtön megtalálták, pedig nem is jelent­keztünk. Azonkívül én titkárnő, irattáros híján nem rakosgatom el évekre a leveleket, így fogalmam sincs, hogy a bank annak idején milyen számmal küldte el a kérdő­ívet. Lehet, hogy az elszenvedett kínzások, rablások mit sem szá­mítanak, amíg iktatószámot nem tudok felmutatni?” „Lapjuk már több ízben írt a nagyvárosi lármáról, a hovatovább tűrhetetlen utcai zajról. Most itt a legújabb hangos őrület, a tiki-taki. Az ellene tiltakozóknak teljesen igazuk van, ne rontsuk amúgyis rossz idegzetünket olyan újabb zaj­forrással, ami valóban felesleges. Lehet, hogy a fiatalok még nem hallottak gépfegyverropogást, mi azonban — akik végigéltük Buda­pest ostromát vagy, akik a harc­tereket megjárták — irtózunk et­től a hangtól és ezért kérjük in­dítsanak hadjáratot, mentsenek meg bennünket a sajtó erejével ettől a szörnyűségtől. Nem szabad megengedni, hogy az állampolgá­rok egészségének, idegzetének ro­vására, bárki is anyagi előnyökre tegyen szert, nem szabad engedni, hogy az üzleti érdek érvényesül­jön a közakarattal szemben.” HORVÁTH LÁSZLÓ, BUDAPEST „Az 1971/33. számokban az al­koholizmusról írt cikkükhöz fűz­nék néhány gondolatot. Az alko­holizmus elleni társadalmi össze­fogások eredményeit meg kell be­csülni, de ilyen eszközökkel radi­kális fordulatot elérni nem lehet. Az alkoholos ital alapanyagát az ország mezőgazdasága megtermeli; ez még sohasem volt hiánycikk, mint az ásványvíz, a szalámi stb. Ha pedig valami megterem, azt értékesíteni kell, máskülönben rá­fizetés keletkezik. Az ország lakos­sága a fontosabb élelmiszerekre és élvezeti cikkekre költött ösz­­szegből az alkoholos italokra 1970- ben az összegnek a 20,8 százalékát költötte, ezt a mezőgazdaság meg­termelte. Egy nép gazdasága sem dobhatja a semmibe az ilyen nagy értéket. Az ország lakosságának jövedelme is olyan mértékben nö­vekedett, hogy ha az alkoholos ita­lokat fogyasztani kívánja, akkor azt meg is tudja fizetni. Egyrész­ről tehát folyik az alkoholos ita­lokhoz szükséges gyümölcsök ter­mesztése, másfelől, ott van a tár­sadalom fogyasztókészsége és igé­nye. A kereskedelem csak a közve­títő szerepét játssza. A helyzet te­hát reménytelennek látszik. A se­gítséget csakis az jelentené, ha a konzervipar sokkal nagyobb meny­­nyiségben és jobb minőségben ál­lítana elő szőlő- és gyümölcsleve­­ket, másrészt a fogyasztók igényét más, nemesebb időtöltés felé te­relnék.” JAKAB ALBERT, BUDAPEST „Az 1971/39. számban megjelent Az orvos dilemmája című cikk egy mondatához kívánok hozzászólni. Idézek: ».. . ezért merül fel mind­untalan az a gondolat, hogy a táppénz csak akkor legyen fizet­hető, ha a betegség három napnál tovább tart, de az első három nap akkor sem.« Felháborodással ol­vastam ezt a mondatot. Lehetséges, hogy 1971-ben még vannak olyan és javaslattevői pozícióban levő emberek Magyarországon, akik ilyesmit kívánnak újból bevezetni? Ilyesmi csak bürokratáknak jut­hatott eszébe, akikben a statiszti­kai szemlélet mindent elnyom. Saj­nos, nálunk már létezett ilyesmi, de ezt később megszüntették. Aki tehát ezt rendszeresíteni kívánja, az nyilván sok egyéb dologgal sem ért egyet, ami 1971-ben van, de például 1951-ben másképp volt. Közegészségügyi tekintetben pe­dig kifejezetten káros volna a ja­vaslat megvalósítása. Azt eredmé­nyezné, hogy rengeteg ember lábon hordaná ki az influenzát és szá­mos más betegséget. Annyi szö­vődmény keletkeznék, hogy az bi­zony többe kerülne a társadalom­nak, mint a megtakarított három napokért szerzett »bevétel«. Em­bertelen és társadalomellenes in­tézkedés volna ez, ami elképzel­­hető a XIX. század tőkés világá­ban, de retrográd lépés volna egy mai szocialista államban.” DR. DEL MEDICO IMRE, BUDAPEST „Az orvos dilemmája című cik­kük teljesen ellentmond a »legfőbb érték az ember« jelszavának. Vagy jelen körülmények között ez már nem érvényes, amint azt egy mun­kavédelmi ankéton a közelmúltban valaki felvetette? A cikk az orvo­sokat is lebecsüli. Kétségtelen, hogy a körzeti orvosi rendszer rossz, de ezen az nem segít, hogy­ha a táppénzt elvonják a betegtől! Tudomásom szerint a kapitalista országokban ma is, és nálunk a háború előtt is a betegbiztosított dolgozót megillette a betegsége idejére a táppénz. Ha a körzeti orvos úgy dönt, hogy kivizsgálásra van szükség, akkor már nem lehet olyan egészséges a páciens. A cikk­nek az a része, amely azt fejtegeti, hogy az ingyenes orvosi ellátás csábítja az embereket arra, hogy a legkisebb panaszukkal is az or­voshoz forduljanak, egyenesen an­­tihumánus. Vagy nem azért van az orvosi hálózat, hogy az emberek a »kis« panaszaikkal is az orvoshoz forduljanak és ezzel megelőzzék a nagyobb bajok kialakulását? »Mil­liókat költünk« különböző preven­tív dolgokra: ernyőfényképezésre, rákszűrésre stb. Ugyanakkor kény­szerítjük az influenzás beteget, hogy dolgozzék vagy arra kénysze­rítjük, hogy fizetetlenül feküdjék otthon, holott a munkaadója leró­ja az SZTK-betegbiztosítást. Mi­előtt az ügyben döntenek, gondol­ják meg még egyszer az illetékesek, hogy a szocializmusban mégis mi a legfőbb érték?” NAGY NÁNDOR, BUDAPEST „A pénteki betegállományról szóló hozzászólásokhoz szeretnék hozzászólni. Tiszteletreméltó körze­ti orvos írja, hogy »miért csak elő­nyökért keresnek fel bennünket?« Először is azért, mert kénytelenek vagyunk, táppénzes állományba ugyanis csak a körzeti orvos ve­heti fel az embert. Másodszor azért, mert a főorvosi felülvizsgá­lat elmulasztása a táppénz meg­vonásával jár és azt a munkahe­lyen igazolatlan mulasztásként ve­szik számba. Na már most, ebből adódnak a konfliktusok, mivel a körzeti orvos rendészeti hatáskört is kapott, kialakult a hatalmaskodó katonai stílus. Bármennyire is tisz­tában van az ember a társadalom­­biztosítás össznépi jelentőségével, mégis csak kényelmetlen, amikor a szakrendelőben a többi jelenlevő nyilvánossága előtt kell messzeme­nően bizalmas jellegű kérdésekre válaszolnia. Engem az írnokok je­lenléte zavar, nekem az orvos szá­mára lenne mondanivalóm. A kör­zeti orvosi rendelést is modernizál­ni kellene, mert az megrekedt az »aranytojás« korszakának pontján. Meggyőződésem, hogy ha a kény­szer nem vinné a körzeti rendelőbe a betegeket, akkor — legalábbis az én körzetem kongana az üres­ségtől.” G. A., GYÖNGYÖS „Az 1971/38. számban a Bor­­mann-kacsáról írott cikkük elol­vasása után találkoztam Gehlen tábornok »Most én beszélek« című memoárjainak nyugat-németorszá­gi hirdetésével. Úgy gondolom, hogy a Gehlen-emlékiratokról írot­takhoz hozzátartozik az is, hogy a volt bonni kémfőnök nemcsak Hitler helyetteséről szóló képtelen ostobaságokat terjeszt (azt állítja, hogy Bormann orosz kém volt), hanem az egész emlékirat lényege: határozott támadás Brandt és kormánya keleti politikája ellen. Szerintem ezért írta Gehlen a könyvet.” DR. TAKÁCS MIHÁLY, DEBRECEN „Az újból fellobbant férfi—nő vitát merő szalmacséplésnek tar­tom, mert valaki nem attól áll magasabb vagy alacsonyabb szel­lemi nívón, hogy melyik nemhez tartozik. Vannak kiváló képessé­gű nők és vannak — ha Horváth János kétségbe is vonja —, igen alacsony színvonalon álló férfiak. Ennek ellenére — valószínűleg a nők jogainak túl gyakori hangoz­tatásától felingerelve — a férfiak jó része Horváth Jánoshoz hason­lóan görcsösen ragaszkodik a »te­remtés koronája« nimbuszához és szinte szentségtörésnek tűnik a szemükben, ha a nőket időnként velük egyenrangúnak merik tekin­teni. Ami pedig a szorgalmat il­leti, ez — szerencsére — nem a nők másodlagos nemi jellege, mert legyen bármilyen kimagasló szellemi képessége egy »felsőbb­rendű hím«-nek, feltétlenül szor­galom is kell hozzá, hogy gyü­­mölcsöztethesse.” DOBESCH ÖDÖNNÉ, BUDAPEST Budapest, 62. Pf. 634. Van-e venéz nemzet? A munkaadó lerója az SZTK-t Képzeletet felülmúló bürokrácia A GEHLEN-MEMOÁR HIRDETÉSE Brandt keleti politikája ellen

Next