Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-10 / 41. szám
31 MAGYARORSZÁG 197141 Az ősziesre fordult időjárás is közrejátszhat abban, hogy zömmel egészségügyi vonatkozású hozzászólásokkal telt meg postafiókunk. Emellett másfajta orvoslásra váró visszáságokat is felvetnek olvasóink. Idézünk a levelekből. „Mielőtt dűlőre akarnák vinni a »bolív-bolíviai« elnevezés kérdését, gondolkodjanak el azon, hogy tulajdonképpen kikről is van szó. Mi a helyzet a »bolívokkal«, a venézekkel,a »parágokkal« ? Önök nyilván az illető országok állampolgáraira gondolnak. De kikre? A kecsuákra, az aymarákra vagy a guaránikra? Mert ezek az igazi őslakók. Ha a franciáknak, angoloknak, svédeknek dukál a szabadság, miért ne dukálna az aymaráknak? Ki védi meg Venezuela indián őslakóit az asszimilálódástól, a kiveszéstől? Szemünk láttára vesztik el ősi nyelvüket, kultúrájukat; régen nem rendelkeznek önmagukkal. Gondoltak-e lapjuk szerkesztői arra, hogy a kecsuáknak, guaraniknak és a többi elnyomott indián népnek mi az igazi problémája? Nem az, hogy az Önök szerkesztősége mi-ilyen néven tiszteli őket.” URBÁN SÁNDOR, LEVICE, CSSR „Az 1971/37. számukban a Válaszúton című cikkükben azt állítják, hogy Brazília »jelenleg több mint 250 000 kilométeres közúthálózata évente 9000 kilométerrel bővül...« Ezzel szemben a Világ országai című könyvben az áll, hogy »a túlnyomórészt keskenyvágányú vasútvonalak együttes hosszúsága 40 000 km, a műutaké 520 000 kilométer«. Alighanem a nyomda »kis ördöge« megkeverte az önök számait. Ugyanebben a számban a Bahrein sejkség megalakulásáról írnak. A már említett forrásmunka szerint az Arab Emirátus Szövetsége, melynek Bahrein is tagja, 1968. március 30-án alakult. Még érdekesebb az, amit az NDK-ban megjelent »Weltgeschichte« állít: »Bahreint először Mohamed Bin Dzsazir Tabari perzsa krónikás említi. (829—923.)«” KUDLIK IMRE, TISZAKÉCSKE „Az 1971/26. számukban megjelent Kártalanítási kálvária című cikkük reményt nyújtott arra, hogy feleségemmel együtt részbeni kártérítést kapjunk a hitlerizmus alatt elszenvedett veszteségeinkért. A kárigényünket, a hozzánk küldött kérdőív alapján, már jó néhány évvel ezelőtt bejelentettük, annak rendje és módja szerint az ügy intézését vállaló Általános Értékforgalmi Bank Rt.-hez, s mert két kollégám mostanában már megkapta az értesítést, így én is ezt vártam. Miután a bank jelentkezése késett, egy levelezőlapon megreklamáltam az ügyemet, mire válaszul egy stencilezett űrlapot kaptam, pirossal aláhúzva, hogy a korábbi ügyszámra hivatkozva ismételjem meg az adatközlést. »Ügyszámunk megadása nélkül a levélben foglaltakat — őszinte sajnálatunkra — előjegyezni nem tudjuk.« Aláírás: Kósáné. Bevallom a bürokrácia ilyen túlzására nem számítottam. A szervezés terén — úgy látszik — még nem értük el a »fejlett Nyugatot«, mert a fasiszták engem két ízben, a feleségemet egy ízben rögtön megtalálták, pedig nem is jelentkeztünk. Azonkívül én titkárnő, irattáros híján nem rakosgatom el évekre a leveleket, így fogalmam sincs, hogy a bank annak idején milyen számmal küldte el a kérdőívet. Lehet, hogy az elszenvedett kínzások, rablások mit sem számítanak, amíg iktatószámot nem tudok felmutatni?” „Lapjuk már több ízben írt a nagyvárosi lármáról, a hovatovább tűrhetetlen utcai zajról. Most itt a legújabb hangos őrület, a tiki-taki. Az ellene tiltakozóknak teljesen igazuk van, ne rontsuk amúgyis rossz idegzetünket olyan újabb zajforrással, ami valóban felesleges. Lehet, hogy a fiatalok még nem hallottak gépfegyverropogást, mi azonban — akik végigéltük Budapest ostromát vagy, akik a harctereket megjárták — irtózunk ettől a hangtól és ezért kérjük indítsanak hadjáratot, mentsenek meg bennünket a sajtó erejével ettől a szörnyűségtől. Nem szabad megengedni, hogy az állampolgárok egészségének, idegzetének rovására, bárki is anyagi előnyökre tegyen szert, nem szabad engedni, hogy az üzleti érdek érvényesüljön a közakarattal szemben.” HORVÁTH LÁSZLÓ, BUDAPEST „Az 1971/33. számokban az alkoholizmusról írt cikkükhöz fűznék néhány gondolatot. Az alkoholizmus elleni társadalmi összefogások eredményeit meg kell becsülni, de ilyen eszközökkel radikális fordulatot elérni nem lehet. Az alkoholos ital alapanyagát az ország mezőgazdasága megtermeli; ez még sohasem volt hiánycikk, mint az ásványvíz, a szalámi stb. Ha pedig valami megterem, azt értékesíteni kell, máskülönben ráfizetés keletkezik. Az ország lakossága a fontosabb élelmiszerekre és élvezeti cikkekre költött öszszegből az alkoholos italokra 1970- ben az összegnek a 20,8 százalékát költötte, ezt a mezőgazdaság megtermelte. Egy nép gazdasága sem dobhatja a semmibe az ilyen nagy értéket. Az ország lakosságának jövedelme is olyan mértékben növekedett, hogy ha az alkoholos italokat fogyasztani kívánja, akkor azt meg is tudja fizetni. Egyrészről tehát folyik az alkoholos italokhoz szükséges gyümölcsök termesztése, másfelől, ott van a társadalom fogyasztókészsége és igénye. A kereskedelem csak a közvetítő szerepét játssza. A helyzet tehát reménytelennek látszik. A segítséget csakis az jelentené, ha a konzervipar sokkal nagyobb menynyiségben és jobb minőségben állítana elő szőlő- és gyümölcsleveket, másrészt a fogyasztók igényét más, nemesebb időtöltés felé terelnék.” JAKAB ALBERT, BUDAPEST „Az 1971/39. számban megjelent Az orvos dilemmája című cikk egy mondatához kívánok hozzászólni. Idézek: ».. . ezért merül fel minduntalan az a gondolat, hogy a táppénz csak akkor legyen fizethető, ha a betegség három napnál tovább tart, de az első három nap akkor sem.« Felháborodással olvastam ezt a mondatot. Lehetséges, hogy 1971-ben még vannak olyan és javaslattevői pozícióban levő emberek Magyarországon, akik ilyesmit kívánnak újból bevezetni? Ilyesmi csak bürokratáknak juthatott eszébe, akikben a statisztikai szemlélet mindent elnyom. Sajnos, nálunk már létezett ilyesmi, de ezt később megszüntették. Aki tehát ezt rendszeresíteni kívánja, az nyilván sok egyéb dologgal sem ért egyet, ami 1971-ben van, de például 1951-ben másképp volt. Közegészségügyi tekintetben pedig kifejezetten káros volna a javaslat megvalósítása. Azt eredményezné, hogy rengeteg ember lábon hordaná ki az influenzát és számos más betegséget. Annyi szövődmény keletkeznék, hogy az bizony többe kerülne a társadalomnak, mint a megtakarított három napokért szerzett »bevétel«. Embertelen és társadalomellenes intézkedés volna ez, ami elképzelhető a XIX. század tőkés világában, de retrográd lépés volna egy mai szocialista államban.” DR. DEL MEDICO IMRE, BUDAPEST „Az orvos dilemmája című cikkük teljesen ellentmond a »legfőbb érték az ember« jelszavának. Vagy jelen körülmények között ez már nem érvényes, amint azt egy munkavédelmi ankéton a közelmúltban valaki felvetette? A cikk az orvosokat is lebecsüli. Kétségtelen, hogy a körzeti orvosi rendszer rossz, de ezen az nem segít, hogyha a táppénzt elvonják a betegtől! Tudomásom szerint a kapitalista országokban ma is, és nálunk a háború előtt is a betegbiztosított dolgozót megillette a betegsége idejére a táppénz. Ha a körzeti orvos úgy dönt, hogy kivizsgálásra van szükség, akkor már nem lehet olyan egészséges a páciens. A cikknek az a része, amely azt fejtegeti, hogy az ingyenes orvosi ellátás csábítja az embereket arra, hogy a legkisebb panaszukkal is az orvoshoz forduljanak, egyenesen antihumánus. Vagy nem azért van az orvosi hálózat, hogy az emberek a »kis« panaszaikkal is az orvoshoz forduljanak és ezzel megelőzzék a nagyobb bajok kialakulását? »Milliókat költünk« különböző preventív dolgokra: ernyőfényképezésre, rákszűrésre stb. Ugyanakkor kényszerítjük az influenzás beteget, hogy dolgozzék vagy arra kényszerítjük, hogy fizetetlenül feküdjék otthon, holott a munkaadója lerója az SZTK-betegbiztosítást. Mielőtt az ügyben döntenek, gondolják meg még egyszer az illetékesek, hogy a szocializmusban mégis mi a legfőbb érték?” NAGY NÁNDOR, BUDAPEST „A pénteki betegállományról szóló hozzászólásokhoz szeretnék hozzászólni. Tiszteletreméltó körzeti orvos írja, hogy »miért csak előnyökért keresnek fel bennünket?« Először is azért, mert kénytelenek vagyunk, táppénzes állományba ugyanis csak a körzeti orvos veheti fel az embert. Másodszor azért, mert a főorvosi felülvizsgálat elmulasztása a táppénz megvonásával jár és azt a munkahelyen igazolatlan mulasztásként veszik számba. Na már most, ebből adódnak a konfliktusok, mivel a körzeti orvos rendészeti hatáskört is kapott, kialakult a hatalmaskodó katonai stílus. Bármennyire is tisztában van az ember a társadalombiztosítás össznépi jelentőségével, mégis csak kényelmetlen, amikor a szakrendelőben a többi jelenlevő nyilvánossága előtt kell messzemenően bizalmas jellegű kérdésekre válaszolnia. Engem az írnokok jelenléte zavar, nekem az orvos számára lenne mondanivalóm. A körzeti orvosi rendelést is modernizálni kellene, mert az megrekedt az »aranytojás« korszakának pontján. Meggyőződésem, hogy ha a kényszer nem vinné a körzeti rendelőbe a betegeket, akkor — legalábbis az én körzetem kongana az ürességtől.” G. A., GYÖNGYÖS „Az 1971/38. számban a Bormann-kacsáról írott cikkük elolvasása után találkoztam Gehlen tábornok »Most én beszélek« című memoárjainak nyugat-németországi hirdetésével. Úgy gondolom, hogy a Gehlen-emlékiratokról írottakhoz hozzátartozik az is, hogy a volt bonni kémfőnök nemcsak Hitler helyetteséről szóló képtelen ostobaságokat terjeszt (azt állítja, hogy Bormann orosz kém volt), hanem az egész emlékirat lényege: határozott támadás Brandt és kormánya keleti politikája ellen. Szerintem ezért írta Gehlen a könyvet.” DR. TAKÁCS MIHÁLY, DEBRECEN „Az újból fellobbant férfi—nő vitát merő szalmacséplésnek tartom, mert valaki nem attól áll magasabb vagy alacsonyabb szellemi nívón, hogy melyik nemhez tartozik. Vannak kiváló képességű nők és vannak — ha Horváth János kétségbe is vonja —, igen alacsony színvonalon álló férfiak. Ennek ellenére — valószínűleg a nők jogainak túl gyakori hangoztatásától felingerelve — a férfiak jó része Horváth Jánoshoz hasonlóan görcsösen ragaszkodik a »teremtés koronája« nimbuszához és szinte szentségtörésnek tűnik a szemükben, ha a nőket időnként velük egyenrangúnak merik tekinteni. Ami pedig a szorgalmat illeti, ez — szerencsére — nem a nők másodlagos nemi jellege, mert legyen bármilyen kimagasló szellemi képessége egy »felsőbbrendű hím«-nek, feltétlenül szorgalom is kell hozzá, hogy gyümölcsöztethesse.” DOBESCH ÖDÖNNÉ, BUDAPEST Budapest, 62. Pf. 634. Van-e venéz nemzet? A munkaadó lerója az SZTK-t Képzeletet felülmúló bürokrácia A GEHLEN-MEMOÁR HIRDETÉSE Brandt keleti politikája ellen