Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1972-09-03 / 36. szám

P­iros mezőben patkány. A főváros egyre több kerüle­tében látni ezt a plakátot, rajta a felirat: Ez a kerület pat­kánymentes.­­A találékony pesti srácok nem egy helyütt keresztben áthúzták a patkányt a piros me­zőben — elvégre ez az intézményes jele annak, ha valami nincs. A plakátrajzolónak is eszébe jutha­tott volna.) Ha patkányt észlel, jelentse! — áll még a plakáton, s kérdésünk­re, hogy ezek után netán hol ész­lelhető még patkány, a Fővárosi KÖJÁL-ban a következő tréfás vá­laszt kapjuk: a szomszéd pince­­rekeszében. Peremkerület esetén a szomszéd kertjében. Félretéve a tréfát, a fővárosi patkányirtás nagy munkájáról el­mondták a szakemberek, hogy a fővárost három szektorba osztot­ták be. Az A-szektorban (Budán és Csepelen) 1972 tavaszán fejez­te be a Bábolnai Állami Gazda­ság a patkányirtást. A B-szektor­­ban (Pest Duna-parti kerületeiben és Kispesten) a méreg lerakását ugyancsak elvégezték már, részben az ellenőrzést is. Június utolsó he­tében kezdődött s 1972 végére feje­ződik be az irtás a további kerü­letekben, a C-szektorban. Védősáv a főváros körül Nemcsak a fővárost osztották szakaszokra, így oszlik meg a mun­ka menete is. Az első a méreg ki­helyezése. A következő lépés az úgynevezett méregmezők ellenőr­zése, az esetleg fennmaradt gócok felderítése. Az ellenőrzést kétha­vonta megismétlik, hogy a pat­kánymentes állapotot fenntarthas­sák. Mihelyt a fővárost a bábol­naiak „patkánymentesnek jelen­tik”, a munka befejező szakaszában védősávot hoznak létre a főváros körül, nehogy a mezőkről, a fal­vakból újabb patkányseregek özö­nölhessenek be. A patkányirtás kritikus problé­mája nem az irtószer megfelelő el­helyezése a pincékben és a csa­tornákban, hanem a patkányok­tól már megtisztított terület to­vábbi tisztán tartása, a patkány­mentesség fenntartása. A KÖJÁL- nak az a javaslata, hogy a fővá­ros létesítsen egy újfajta szolgálta­tó vállalatot. Ennek a feladata vol­na a korábbi gócok állandó szem­mel tartása (a csepeli kikötőben, az óbudai hajógyárban, a pályaud­varok és piacok alatt), az egyéb területek szúrópróbás ellenőrzése, és ennek a vállalatnak az embe­rei mennének ki, ha valaki bete­lefonál, hogy — a szomszéd kert­jében vagy pincerekeszében — patkányt látott. Éppúgy, ahogy az Elektromos Művek szerelői kihív­hatók, ha a házban kialszik a vil­lany. A vállalatot abból az összeg­ből javasolják létrehozni, amit a gyártelepek, intézmények fizetné­nek patkánymentességük fenntar­tásáért. A főváros lakói számos patkány­irtási kísérletre emlékezhetnek a régebbi és a közelebbi múltból. 1953 óta rendelet írja elő a köte­lező tavaszi és őszi patkányirtást. Ezek az akciók azonban csak át­meneti megoldást hozhattak. Idény- és kampányjellegükből kö­vetkezett, hogy az irtás nem volt folyamatos. Jelentős változásról csak azóta beszélhetünk, amióta a Bábolnai Állami Gazdaság rátért a nagyüzemi baromfitenyésztésre. Látszólag — de csak látszólag — messzire elkanyarodtunk a főváro­si témától. Bábolnán ugyanis ha­marosan felfedezték, hogy nem tel­jesíthetik — ahogy ők mondják — a „csirkeprogramot”, amíg telepei­ken majdnem annyi a patkány, mint amennyi a csirke. Kapcsolat­ba kerültek a közismert nyugatné­met Bayer céggel, megvásárolták tőlük a Kumadic nevű, vérzé­kenységet előidéző vegyszer licen­­cét. A Bayer cég csak azzal a fel­tétellel adta el a licencet, hogy a bábolnaiak állandóan ellenőrzik a szer hatékonyságát. Bábolnán ezt a feltételt olyan szigorúan betartják, hogy kartotékrendszert állítottak fel az egyes patkányirtó brigádok­ról: bármely kívánt napra vissza­menőleg meg tudják állapítani, melyik brigád hol végezte pa­t­­kánymérgező tevékenységét, ezt mikor ellenőrizték stb. Mihelyt a bábolnaiak úgy látják, hogy meg­tették kötelességüket, a Fővárosi KÖJÁL szakemberei szállnak le a pincékbe és a csatornákba. Pat­kánymentesnek csak azt a területet hirdetik az említett plakátok, ame­lyet a KÖJÁL már ellenőrzött, azaz „átvett”. A budapesti patkányirtás hatá­sosságát nemcsak a budapestiek fi­gyelik. Vidékről elsőként Nagyka­nizsa jelentkezett, hogy követni kí­vánja a fővárosi példát. A külföl­di érdeklődés is nagy. És bár nem vagyunk az elsők ezen a­­ területen (Hamburgban, Anglia több kikötő­városában, Szófiában, sőt egész Bulgáriában korábban hajtották végre a patkányirtási programot), mégis az elsők között vagyunk a világon — mondták a KÖJÁL-ban —, és mégis a patkányoktól való szabadulás igénye: világjelenség. Különösen nagy gond a patkány a gyengén fejlett országokban. A nemzetközi tapasztalatcserét kívánja szolgálni a Magyar Higié­nikusok Társasága, amely a pat­kányirtó akció befejeztével, a jö­vő évben, nemzetközi konferenciát rendez Budapesten. A főváros ad­digra már újabb feladatot tűzött maga elé: jön a „rovarprogram”. A rovarirtás a jövőben ugyancsak nem korlátozódik, a tavaszi-őszi kampányra, hanem épp oly alapos és ellenőrzött lesz, mint a patkány­­irtás — talán már leírhatjuk múlt­időben — volt. De a csatornák mélyéből Buda­pesten nemcsak patkányok törtek elő. Olykor maguk a csatornák is törtek. A csőtörések okát a pes­tiek a csatornarendszer elöregedé­sében látják. Ez igaz, de nem ilyen sommásan. A főváros ma is működő, leg­régebbi csatornáit 1891—1910 kö­zött építették. (Az 1866-os kolera­­járvány döbbentette rá a város ve­zetőit, hogy a régóta sürgetett víz­vezeték, és az átfogó csatornázási hálózat megépítése immár halaszt­hatatlan. 1872-ben és 1892-ben újabb kolerajárvány pusztított.) A mai Budapest alatt húzódó csator­nák mintegy 15 százaléka ezekből az 1910-ig téglából, kőből, úgyne­vezett vegyes falazattal épített csa­tornákból áll. De a legnagyobb baj mégsem ezekkel van. Hanem a ná­luk korszerűbbekkel. Csőtörések szezonja 1910 után kezdték alkalmazni az úgynevezett román cementet (eb­ből épült a pesti oldalon a csa­tornahálózat mintegy 2,0—35 szá­zaléka, Újpesten pedig több mint 80 százaléka). 1928—32 között di­vatba jött a bauxitcement. Azonos ez a föld felszínén is sok gondot okozó bauxitbetonnal. S lényegé­ben ugyanott is alkalmazták: Lágymányoson, Új-Lipótvárosban, Zuglóban. „Amikor a cement hódítani kez­dett, azt tanították a műszaki egye­temeken, hogy minél régibb, an­nál szilárdabb lesz” — hallottuk a Fővárosi Csatornázási Művek igaz­gatóságán. Az élet bebizonyította, hogy ez nem igaz. A beton is el­öregszik. A román és a bauxit­beton élettartama mintegy 50 év. A portlandcementé — ezt is alkal­mazták 1910 óta — ennél hosz­­szabb: 80—100 év. (A fővárosban jelenleg épülő csatornák alapanya­ga az S—54-es cement. Száz év múlva majd meglátjuk ...) A jelenlegi Nagy-Budapest csa­tornahálózatának alig több mint 40 százaléka épült meg 1945-ig — hiszen a peremkerületek jelentős részei nem voltak közművesítve. A háborús károk helyreállítása után ezeknek az elhanyagolt kerületek­nek a főváros érhálózatába való bekapcsolása volt az egyik legsür­getőbb feladat. Vegyük ehhez hoz­zá, hogy 1960-ig vajmi kevés pénz jutott csatornázási munkák­ra. A Csatornázási Művek ezt kö­vetően látott hozzá a Belváros alatt húzódó csatornarendszer rekonst­rukciójához (a Kiskörút és a Duna közötti szakaszon). A munkálatok jobban elhúzódtak, mint tervezték: „szerettük volna oda koncentrálni az erőket” — hallottuk az igaz­gatóságon —, de közben minden nagyobb üzemeltetési zavar, csőtö­rés stb. újra szétforgácsolta ezeket az erőket. Mindenesetre ez volt az első alkalom a fővárosban, hogy 60—70 kilométer csatorna folyama­tos cseréjére sor került (korábban 4—5, legfeljebb 20 méternyi — és nem kilométernyi! — darabok tol­­dozgatását végezték csupán). Új csatornák Az utóbbi években arra töreked­tek a csatornaépítők, hogy össze­hangolják munkájukat az egyéb közmunkákat végző vállalatokéval. Ahol útépítés, vágányfektetés folyt (például a Rákóczi úton, Thököly úton) vagy folyik (jelenleg az Er­zsébet királyné útján és a Fehér­vári úton, illetőleg, ahol a földalatti kedvéért túrták fel a földet, ott a a csatornázók is megjelentek. En­nek a tervszerűbb kooperációnak köszönhető, hogy ma már alig lát­ni újra fellépve a csak nemrég elkészült útvonalakat. A más jel­legű közmunkákhoz való alkalmaz­kodás viszont azzal jár, hogy a Csatornázási Művek nem jut saját, legsürgősebb feladataihoz, a leg­rosszabb állapotban levő csövek ki­cseréléséhez. 1968 óta költségvetése sokszoro­sával számolhat a Csatornázási Művek. De feladatai is megsokszo­rozódtak: az új lakótelepek építé­sére kijelölt területeket kell köz­­művesíteni. Egyidejűleg kell mu­lasztásokat helyrehozni, újat létre­hozni. Ki a megmondhatója, melyik a sürgősebb? EMBER MÁRIA Köztisztaság Csatorna és környéke Patkánymentes körzetek Bábolna közbelép Budapesten ! CSATORNAJAVÍTÁS „INJEKCIÓZÁSSAL" Jön a rovarprogram MAGYARORSZÁG 1972 36

Next