Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-10-15 / 42. szám
28 MAGYARORSZÁG 1972/42 Sport Bicepsz és tricepsz Hol tart a sportvilág? Az üvegrúd forradalmasított Könnyű dolga van a sportstatisztikusnak. Készen kapott számokkal, adatokkal dolgozhat. Segítségükkel kimutatja a fejlődést, helyben topogást vagy lemaradást. Egy nagyon lényeges kérdés megválaszolására azonban nem vállalkozhatik: arra, hogy mi van az eredmények, teljesítmények fejlődésének vagy stagnálásának hátterében, merre kell keresni az előrejutás útjait, milyen tartalékok kiaknázására nyílik még lehetőség. Nos, az ilyen gigantikus méretű olimpia után illő dolog gondolkodnunk ezekről a kérdésekről is. Hol tart ma a sportvilág, milyen változások eredőjeként születnek a mai teljesítmények és miként rajzolódnak ki a perspektívák, merre tart az élsport? Székely Éva és a leánya, Gyarmati Andrea sportpályafutása modellként kínálkozik a tegnap és ma sportjának, a sportbeli elfoglaltságnak, a végzett edzésmunka mennyiségének és minőségének a teljesítménynek megítéléséhez. „Most már sejtem” A magyar úszósport eddigi legnagyobb sikereit 1949—1954 között érte el. Helsinkiben női úszócsapatunk a megszerezhető öt aranyéremből (100 m gyors, 200 m mell, 100 m hát, 400 m gyors és 4X100 méteres gyorsváltó) négyet hozott haza. Csak a 100 m-es hátúszás eredményhirdetésekor nem állt magyar úszónő a dobogó legfelső fokán. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az úszólányok az edzésmunka és az edzésre fordított idő tekintetében is az akkori csúcsra értek. Jól jellemezte a helyzetet egy holland szakvezető megjegyzése, aki rendszeresen végignézte az edzéseket: „Most már sejtem a magyar úszónők sikereinek titkát. Mi, hollandok, az edzéseken fürdünk, ők pedig úsznak, sokat úsznak.” Találó volt a megállapítás, mert a napi két, a felkészülés idején esetenként három edzés akkor még elképzelhetetlenül soknak tűnt a külföldiek szemében. A felkészülés korszerűségét jelezte az, hogy a mi úszóedzőink vezették be az intenzív szárazföldi edzést, amelyet az úgynevezett Kiputhtomára építettek: ez gimnasztikai gyakorlatokat jelentett a hasizmok és a vállöv erősítésére. Ezt azonban továbbfejlesztették expander-gyakorlatokkal, fekvőtámaszok és húzózkodások végzésével. A napi adag az 1952-es olimipai előkészületek idején 5X100 fekvőtámasz volt a nőknek. Az úszóedzések terjedelme 1949- től 1952-ig a napi 4 km-ről 8 kmre emelkedett, intenzitása 25 százalékos volt. Ez utóbbin azt kell értenünk, hogy a naponta úszott távok 25 százalékát, tehát kb. 1600—2000 métert intenzíven, csaknem versenyiramban úsztak. Ez a feszített edzésprogram, továbbá egyéb nagyon kedvező külső feltételek: kiváló edzők, céltudatos versenyzők, egymásért küzdeni, egymás sikerének örülni tudó, nagyszerű úszócsapat a világ élvonalába emelte az úszónők teljesítményét és egyben felkészülési módszereiket is. Nos, az elmúlt két évtizedben kialakult változást az jellemzi legjobban, hogy ezzel az — akkor fantasztikusan nehéznek tűnő — edzésmunkával egyetlen versenyszámban se lehetne ma döntőbe jutni. Székely Éva legjobb 200 méteres mellúszó eredményei sorozatosan világcsúcsot jelentettek. Ma az olimpiai középdöntőbe is alig lennének elegendőek. Mennyit és hogyan edz a ma úszónője, Székely Éva leánya, Andrea? A napi edzések száma évi átlagban azonos a két évtizeddel előbbivel. Javítási lehetőség A szárazföldi edzések terén nincs mennyiségi változás. A változást minőségi mutatókkal lehetne jellemezni. Míg Székely Évának a bicepsze volt erős, Andreának a tricepszét erősítették, mert az úszómozgás erőkifejtés — a tudományos elemzések szerint — inkább a kar tartó, feszítő izomzatára támaszkodik. A hasizom erősítésén sem kellett változtatni, a lábizomzat erősítése pedig sem akkor, sem most nem volt túl érdekes. A mai szárazföldi edzés jelszava az „ökonomikus atrófia” elérése. Ez azt jelenti, hogy csak az úszásban érintett izmokat szabad erősíteni (hipertrofizálni), mert az egyéb izmok megvastagodásukkal felesleges vért, energiát kötnének le. Az úszóedzésben jelentkeznek igazán jellegzetesen a tipikus változások, a teljesítményemelkedés igazi okai. Andrea napi edzésadagja 8—12 km. Ebből 6—10 km-t intenzíven, szubmaximális és maximális gyorsasággal úszik, tehát az úszóedzés intenzitása édesanyja edzésének háromszorosára ugrott Miután „nem a távolság, hanem az iram öl” elve érvényesül minden edzésen, Andrea ezért az ötvenes évek élvonalbeli úszóinak háromszoros edzésterhelését vállalja és teljesíti. És még egy lényeges pszichikai többletteherről sem szabad megfeledkeznünk. Andrea voltaképpen egyedül úszik, mert edzésiramát társai nem tudják követni. Nélkülözni kénytelen — egyszerűen szakmai okokból — a közösséget, amely az úszóedzések monotóniáját nagyrészt feloldja. Édesanyja partnerei, egyesületi és válogatott csapattársai, annak idején szoros versenyben voltak, az edzések pszichikai terhe ezzel lényegesen mérséklődött. Mi van még mélyebben, hol rejtőznek a lényegi kérdések, a szervezet reakciói miként változtak a háromszorosan megnövekedett terhelés hatására? A legismertebb élettani mutató az érvelésszám. Székely Éva alappulzusa nyugalomban 42, Andreáé 50. A percenkénti nyugalmi pulzus tehát csaknem azonos értékű, a különbségnek nincs meghatározó jelentősége, ez egyéni sajátosság. A maximális terheléskor mutatkozó pulzusszám tekintetében sincs anya és lánya között érdemi különbség 230/perc, illetve 220/perc. A pulzusmegnyugvás terén kezd lényeges különbség mutatkozni, mert Székely Évánál a maximális pulzusérték 3 perc alatt esett vissza 60 percre, Andreánál 2 percre van csak szükség a nyugalmihoz közeli érvelésszám eléréséhez. Mivel Andrea egyharmad oxigénfelhasználással könynyen végzi azt az edzést, amelyhez édesanyjának közismerten nagy akaraterejére volt szüksége (amelyet gyakran ájulásig menő erőfeszítésekkel tudott csak teljesíteni), ezért a döntő különbséget — a két szervezet működését illetően — a gazdaságos energiafelhasználásben, az anyagcsere-folyamatok minőségi különbségében kell keresnünk. A választ a közeljövő tudományos kutatásának kell megadnia. Más és más A ciklikus mozgásszerkezetű sportágakban — úszás, futás, evezés, kajakozás, kerékpározás, gyorskorcsolyázás — az energiaráfordítás további növelése — úgy tűnik — nem hoz ugrásszerű javulást. Ezt mutatja pl. 400 méteres síkfutásban a világcsúcsok alakulásainak görbéje is. A növekvő edzésterhek ellenére az 1952-es 45.9 mp-es világcsúcs és az 1972-es olimpián győztes ideje 44.66 mp között mindössze 1.3 mp különbség jelentkezik. Ott van jelentős javítási lehetőség, ahol a sportmozgás technikai változtatására van mód. Futásban pl. ez elképzelhetetlen, úszásban, evezésben egyre csökken a lehetőség. Erre mutatnak pl. az olimpián szereplő nyolcasok időeredményei is, amelyek az utóbbi négy olimpián alig változtak. Az ügyességi, technikai versenyszámokban lényegesen több lehetőség kínálkozik. Ennek illusztrálására kívánkozik a rúdugró csúcsok fejlődése. 1960-tól számítják az üvegrúd korszakot. Az új sporteszköz 10 év alatt csaknem 20 százalékos eredményjavulást hozott a sportágban. A „hossz—súly—idő”-rendszerben nem mérhető teljesítmények két évtizedes fejlődésére nincs közvetlen, objektív összehasonlítási alap. Vívás, birkózás, ökölvívás, labdarúgás, és egyéb sportágakban tehát a teljesítmények változásának, növekedésének mértéke csak közvetett formában, logikai úton becsülhető. Vannak szakemberek, akik a fejlődést nem ismerik el egyértelműen. Azt tartják pl., hogy az ötvenes évek kardvívói, labdarúgói magasabb szinten művelték sportágukat. Nehéz az állítást és az ellenvetést kielégítő érvekkel alátámasztani, jóllehet 20 évvel ezelőtt a két sportág magyar képviselői a nemzetközi élvonalban szerepeltek. Végül is azt lehetne megállapítani, hogy az más vívás és más labdarúgás volt. Közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a végzett edzésmunkát hasonlítjuk össze a fenti sportágakban. Nos, ebben a tekintetben néhány sportágban valóban nem lehet jelentős változást kimutatni. Így pl. sem kardvívásban, sem labdarúgásban nincs lényegi különbség az elmúlt negyedszázad edzésében, edzésrendszerében. A nemzetközi élmezőnyben szereplő országok ugyanakkor lényegesen változtattak felkészülési módszereiken. Példa erre az NSZK labdarúgása és a Szovjetunió vívósportja. A teljesítménynövekedés tartalékai néhány sportágban — jelenlegi ismereteink alapján — erősen korlátozottnak tűnnek. Vannak azonban olyan teljesítménynövelő eljárások, eszközök, lehetőségek, amelyek alkalmazásával alig lehet megközelítő pontossággal megjósolni az elkövetkező évtized változásait, a felkészülésben, az eredményekben, teljesítményekben várható változásokat. A még nagyobb fokú energiaráfordítás, az edzések terjedelmének, intenzitásának növelése néhány sportágban — a legkiválóbb edzők véleménye szerint — a nemzetközi élvonalban nem jelenti már a frontáttörés fő eszközét DR. NÁDORI LÁSZLÓ A MÜNCHENI 400-AS DÖNTŐ BEFUTÓJA Húsz év alatt csak 1.3 másodperc különbség jelentkezik