Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1972-10-15 / 42. szám

Évforduló Bukott bírálatok A szidalmazok szókincse Szerzői est­e bokszerrel A zene „körüli” irodalom rend­kívül gazdag megbukott kritikák­ban. Ezeket mindig is a hozzá nem értés és a rosszindulat sugallta. Szinte alig akad zeneszerző, akit megkíméltek volna az effajta mű­bírálatok. Nem kivétel Kodály Zoltán sem. Most, amikor világ­szerte születésének 90. évfordulójá­ra emlékeznek, nem érdektelen fel­eleveníteni néhányat az őt ért el­ítélő sajtóvisszhangokból. Nem azért, hogy a róla alkotott képet esetleg átértékeljük, sokkal in­kább azért, mert emberi-művészi portréjához ezek a momentumok is hozzátartoznak. Mármint azok, melyek kétségkívül edzetté tették az ilyen és hasonló támadások el­len. Szerencsére e bírálatok nem, vagy legfeljebb csak ideiglenesen kerültek előtérbe, hiszen Kodály útját már pályaindulásától meg­értő-segítő muzsikus esztéták kö­vették. Mellette és ellene Kodály Lutz Beschsel folytatott beszélgetéseiből: „Ezeket a kriti­kusokat azután igazán ismertük, tudtuk, mennyit értenek a zenéhez, és most látjuk kétségbeesett küz­delmüket, hogy kisajtoljanak ma­gukból valamit, ami létjogot biz­tosít nekik és jogot ad rá, hogy zenéről beszéljenek. Persze, a kri­tika szókincse — tudniillik a szi­dalmazásé — sokkal gazdagabb, mint a dicséret szókincse, így hát a kritikák többsége elutasító. Még a legtöbbet játszott darabok eseté­ben is mindig újra feltűnnek olyan hangok, amelyek elutasítják ezeket a műveket, semmit sem törődve azzal, hogy mégis csak játsszák és a közönség élvezi őket. Tolsztoj azt mondta egyszer: a kritikus olyan forgács, amely akkor hullott le, amikor Isten a művészt terem­tette. Milyen szép volna, ha min­den kritikus — és nemcsak a ke­vés kivétel — ilyen forgács len­ne... Az ilyen kritikusok éppen olyan­ ritkák, mint a nagy művé­szek.” . Kodály az első — Bartókkal kö­zös — szerzői estjén került leg­először a kritika pergőtüzébe. Az 1910. március 17-én rendezett hangverseny egyik közreműködője, a Waldbauer-vonósnégyes másod­­hegedűse, Temesváry János így emlékezett vissza: „Az új zenei nyelvezet a hallgatóságban megle­petést, ellenállást, heves vitákat váltott ki. Nemcsak a népi dallam és a harmóniák szokatlansága, ha­nem a hangzás friss elemei is dü­hítették a »szakértőket«, az elfo­gulatlan fiatalság azonban lelkese­dett. ... Még olyan művelt zenész is, mint Dohnányi, kinek grüne­­waldi lakásán eljátszottuk e mű­veket, értetlenül állott velük szem­ben. A Bartókénak van pofája, de ronda, Kodályé teljesen tehetség­telen, dilettáns” — mondta. (A későbbiekből tudjuk, hogy Dohná­nyi véleménye gyökeresen megvál­tozott : nem egy Kodály-opuszt ő vitt sikerre.) A több mint hat évtizeddel ez­előtti közönség sokkal élénkebb, harciasabb volt, mint a mai. És talán sokkal befolyásolhatóbb is. Már a bemutató-koncert előtt két tábor alakult ki: mellette és elle­ne. Ez utóbbi volt akkor még több­ségben. (Balázs Béla, Kodály ba­rátja, későbbi szerzőtársa bokszer­rel a zsebében ment el a szerzői estre!) A Zenevilágban olvashat­juk: „ ... ő a zenei szecesszió egyik követője, aki Debussy, Vincent d’Indy, Ducas irányát követi, sza­kítva a régi hagyományokkal, egye­nesen a modern harmonizálás, a disszonanciák tömött felhalmozásá­val utat tör magának a zenei for­mák közt. Kodály alkotásai egytől egyig a forrongásban levő zenei talentum tétovázását jelzik, aki óriási apparátussal, váratlan fordu­latokkal keresi gondolatmeneteinek bázisát.” Keményebben fogalmaz a Pesti Napló kritikusa: „ ... a formát régi mesterektől tanulta el, minden egyebet a latin neoimpresszionis­­táktól... Csak nála a keresés és keresettség öncél, leplezhetetlenség. A modern franciák témákkal és melódiákkal dolgoznak, a hangszí­nezésük, az effektusaik kifejező se­gédeszközök. Kodály a gondolatot és harmóniát megveti, nála csak harmóniák vannak. Ez a minden­áron való feltűnni vágyás, ez a fizikai kínokkal való hangszín öt­letgyártás, ez vagy pózos tudatos­ság, vagy patológia. A zenéhez így sincs, úgy sincs köze.” Ez a kritikus legalább a har­móniákat ismerte el Kodály mű­veiben. Egy másik, különös módon pedig éppen itt támad (Pesti Hír­lap, 1910. márc. 18.): „Kodály az összhangzattan tanára a Zeneaka­démián, ami azért is nevezetes, mert műveiben meglehetősen ke­rüli a harmóniát. Kerüli a ha­gyományos formákat, a sablont és ez a sablonkerülés nála már szin­te sablonos. Bizarr és szokatlan harmonizálással, a disszonancia túlzott kedvtelésével tálalja fel gondolatait, széjjelszedve és össze­vissza koronáivá azokat. ..” A Nap kritikusa még vitriolo­­sabb tollal írt: „Bartók Béla ül a zongorához és beleüt, hogy a ron­gyok repülnek. Megüti fönn: Pimm! Megüti lenn: Pamm! Meg­üti középen: Pimmpamm! Vége! Ez egy valsette volt. Ilyet nem pipált, nem komponált Európa. A hívek kukorékolnak, kotkodácsolnak, hö­rögnek és kipofázzák a teremből az összes józaneszűeket. A szerző kocsiba ül, mely elé két bárgyú cselló van fogva s a doktor rezig­nál­tan kiszól a bakra: Lipótmező!” (Vérig sértő e beszámoló címe is: „Kotkot-Kotkotkot Kodály Zoltánka, ne komponálj.”) S az ellentábor? Reinitz Béla (Népszava, 1910. márc. 18.): „Ko­dály neve ezután egyike lesz a legszebb magyar neveknek, együvé kerül a magyar kultúra komoly harcosainak neveivel.” Bartók: „Kodálynak óriási sikere volt. Valósággal szenzáció volt estje, hiszen egy ideig teljesen ismeret­len ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike.” A teljes igazság­hoz tartozik, hogy ekkoriban Bar­tókot és Kodályt külföldön sem fogadják egyértelműen. „Ifjú bar­bároknak” titulálják őket. Zenéjük „még mustnak számít, amely fur­csán viselkedik és csak a jövő mondhat pontosabbat...” (Die Mu­sik.) Destruktív lelkek ? Pergessük tovább az idő­ órát! 1917. jan. 5.: bemutatják a kilenc éve komponált két zomborvidéki népdalt. A darabok — a Pesti Napló kritikusa szerint — „újabb hajtásai a furcsálkodási szándékkal komponáló szerzőnek, kár ezeknek ilyen apparátus mellett nyilvános­ságot adni. Rosszhiszemű és tehet­ségtelen hamisításai ezek a ma­gyar muzsikának.” Főleg a népze­nei fogantatást támadják, a nép­dalok vélt „meghamisítását”. Ha „a népművészet természetes szép­ségeit ... előtérbe állítják, nem­csak erőltetett primitívséget okoz, hanem egyhangúságot is”. (Pester Lloyd, 1918. május 8.) Nincs sok köszönet Kodály má­sodik szerzői estjének fogadtatásá­ban sem. Béldi Izer szerint az újabb darabokban „nagy és iz­mos, de tévúton járó tehetségnek különcködő, szinte perverz meg­nyilatkozását láttuk”. De Kodályt a korábbihoz hasonló módon elhallgatni már nem lehet. Ugyanaz a kritikus írja: „Illik, hogy mi, »öregek« elnézők legyünk a fiatalok anarchiájával szemben és ha fáj is a hagyománynak, a szép kultuszának lábbal tiprása a kegyeletet nem ismerő ultramo­dernek részéről, beletörődhetünk abba, hogy elvégre az erjedő must­ból is üdítő óbor lesz idővel. Csak ereje legyen a mustnak, tehetsége a forradalmárnak ...” Fokozódnak a támadások Ko­dály ellen a Tanácsköztársaság bukása után. (Ismeretes, hogy Ko­dály tagja volt a zenei direktó­riumnak, s a Zeneakadémián al­igazgatói tisztséget vállalt.) ő ma­ga írta: „Az egymással szövetke­zett hiúság, ravaszság, összekötte­tés óriási erőfeszítéssel legyőzte a legtisztább művészi célokat, és be­következett az intézet történetének legszomorúbb két évtizede.” Különösen éles konfliktusba ke­rül a Zeneakadémiáról elmozdított, majd visszahelyezett nagynevű he­gedűssel, Hubay Jenővel. Utóbbi a minisztériumhoz küldött levelében Kodály pedagógiai működését is kétségbe vonja: „Az magában véve is pedagógiai képtelenség, hogy ugyanaz az egyén, aki zeneszerzői működésében a legszélsőségesebb irányt képviseli, mint tanár siker­rel taníthasson az iskolában meg­követelt és a remekművek hagyo­mányai által megszeretett és igazolt szabályok alapján. Azt a rombo­lást, melyet ő zeneszerzeményeivel a fogékony fiatal lelkekben véghez vitt, nem ellensúlyozhatja az ő pe­dagógiai működésével.” Ezek után aligha meglepő, hogy a mindig is szélfuvallatokra haj­ladozó szolgalelkű kritikusok „bát­rabban” lépnek fel a belső szám­űzetésbe kényszerített Kodály el­len. Az 1921 januárjában bemu­tatott két ének alkalmat kínál ne­kik: „A mű struktúráját igen könnyen elképzelheti mindenki, ki a fiatal modernek írásmódját is­meri: kevés, lehetőleg kevés tema­tika, annál több harmóniai kere­settség, s az egész felépítésben rengeteg pátosz, elnagyzott effek­tus. Roppant igyekezet a monu­mentalitásra, csak az a baj, hogy nem hiszünk az indulatok őszin­teségében és nem látjuk az igaz, erőteljes monumentalitást.” (Ma­gyarság, 1921. jan. 11.) Néhány év múlva újabb kampány indul Kodály és Bartók ellen. A reakciós Magyar Kultúra, a „zászló­bontó” tiltakozik az ellen, hogy „muzsikájukat, még helyesebben: muzsikájuk szellemét hivatalos és pedagógiai úton csempésszék be még a tanulóifjúságba is ... mind­két komponista destruktív lélek, aki a legzseniálisabb muzsikán ke­resztül is ezt a kietlen, destruk­tív lelket érezteti és viszi diadal­ra”. A kemény támadások nem kí­mélik Kodály tanítványait, a „Ko­­dály-fiókákat” sem. Nem kis bá­torság mindannyiuk mellett kiáll­ni! Végül is Bartóknak („A Ko­­dály-kérdés nem itthon, hanem külföldön fog eldőlni”) és Molnár Antalnak is igaza lett, aki már 1921-ben így írt: „Elleneseink el­­némítására Kodály a legnemesebb módot választja: megírja műveit. A magyar kamarazene magános heroldja csillogón tör elő a mes­terségesen köréje vont ködből. Mily kristályos tisztaságú hangok­kal ! Leszűrtség és emberszeretet egyesül bennük formává: Kodály egy új humanizmus és klassziciz­mus hirdetője.” A FIATAL KODÁLY Legelsők egyike MAGYARORSZÁG 1972/42 26 Csak töredékek Folytathatnánk ... Mindezek nem közömbös adalékok az életmű tel­jesebb megértéséhez. Már csak azért sem, mert jól jelzik, hogy olyan szilárdan haladó, a nemzeti kulturálódásért kezdettől fogva tántoríthatatlanul harcoló alkotó­­művésznek, mint Kodály, mennyi mindennel kellett megküzdenie. Az idézett „megbukott zenekritikák” csak töredékek. Mennyiségben-mi­­nőségben ezek sokszorosával kel­lett szembenéznie. Kodály sohasem tért ki a „kihívások” elől. Művei, pedagógiai működése, tudományos tevékenysége mellett éppen ez: példamutató emberi vállalása-ki­­állása az, mely feltétlen tiszteletet parancsol. JUHÁSZ ELŐD

Next