Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-10-15 / 42. szám
Évforduló Bukott bírálatok A szidalmazok szókincse Szerzői este bokszerrel A zene „körüli” irodalom rendkívül gazdag megbukott kritikákban. Ezeket mindig is a hozzá nem értés és a rosszindulat sugallta. Szinte alig akad zeneszerző, akit megkíméltek volna az effajta műbírálatok. Nem kivétel Kodály Zoltán sem. Most, amikor világszerte születésének 90. évfordulójára emlékeznek, nem érdektelen feleleveníteni néhányat az őt ért elítélő sajtóvisszhangokból. Nem azért, hogy a róla alkotott képet esetleg átértékeljük, sokkal inkább azért, mert emberi-művészi portréjához ezek a momentumok is hozzátartoznak. Mármint azok, melyek kétségkívül edzetté tették az ilyen és hasonló támadások ellen. Szerencsére e bírálatok nem, vagy legfeljebb csak ideiglenesen kerültek előtérbe, hiszen Kodály útját már pályaindulásától megértő-segítő muzsikus esztéták követték. Mellette és ellene Kodály Lutz Beschsel folytatott beszélgetéseiből: „Ezeket a kritikusokat azután igazán ismertük, tudtuk, mennyit értenek a zenéhez, és most látjuk kétségbeesett küzdelmüket, hogy kisajtoljanak magukból valamit, ami létjogot biztosít nekik és jogot ad rá, hogy zenéről beszéljenek. Persze, a kritika szókincse — tudniillik a szidalmazásé — sokkal gazdagabb, mint a dicséret szókincse, így hát a kritikák többsége elutasító. Még a legtöbbet játszott darabok esetében is mindig újra feltűnnek olyan hangok, amelyek elutasítják ezeket a műveket, semmit sem törődve azzal, hogy mégis csak játsszák és a közönség élvezi őket. Tolsztoj azt mondta egyszer: a kritikus olyan forgács, amely akkor hullott le, amikor Isten a művészt teremtette. Milyen szép volna, ha minden kritikus — és nemcsak a kevés kivétel — ilyen forgács lenne... Az ilyen kritikusok éppen olyan ritkák, mint a nagy művészek.” . Kodály az első — Bartókkal közös — szerzői estjén került legelőször a kritika pergőtüzébe. Az 1910. március 17-én rendezett hangverseny egyik közreműködője, a Waldbauer-vonósnégyes másodhegedűse, Temesváry János így emlékezett vissza: „Az új zenei nyelvezet a hallgatóságban meglepetést, ellenállást, heves vitákat váltott ki. Nemcsak a népi dallam és a harmóniák szokatlansága, hanem a hangzás friss elemei is dühítették a »szakértőket«, az elfogulatlan fiatalság azonban lelkesedett. ... Még olyan művelt zenész is, mint Dohnányi, kinek grünewaldi lakásán eljátszottuk e műveket, értetlenül állott velük szemben. A Bartókénak van pofája, de ronda, Kodályé teljesen tehetségtelen, dilettáns” — mondta. (A későbbiekből tudjuk, hogy Dohnányi véleménye gyökeresen megváltozott : nem egy Kodály-opuszt ő vitt sikerre.) A több mint hat évtizeddel ezelőtti közönség sokkal élénkebb, harciasabb volt, mint a mai. És talán sokkal befolyásolhatóbb is. Már a bemutató-koncert előtt két tábor alakult ki: mellette és ellene. Ez utóbbi volt akkor még többségben. (Balázs Béla, Kodály barátja, későbbi szerzőtársa bokszerrel a zsebében ment el a szerzői estre!) A Zenevilágban olvashatjuk: „ ... ő a zenei szecesszió egyik követője, aki Debussy, Vincent d’Indy, Ducas irányát követi, szakítva a régi hagyományokkal, egyenesen a modern harmonizálás, a disszonanciák tömött felhalmozásával utat tör magának a zenei formák közt. Kodály alkotásai egytől egyig a forrongásban levő zenei talentum tétovázását jelzik, aki óriási apparátussal, váratlan fordulatokkal keresi gondolatmeneteinek bázisát.” Keményebben fogalmaz a Pesti Napló kritikusa: „ ... a formát régi mesterektől tanulta el, minden egyebet a latin neoimpresszionistáktól... Csak nála a keresés és keresettség öncél, leplezhetetlenség. A modern franciák témákkal és melódiákkal dolgoznak, a hangszínezésük, az effektusaik kifejező segédeszközök. Kodály a gondolatot és harmóniát megveti, nála csak harmóniák vannak. Ez a mindenáron való feltűnni vágyás, ez a fizikai kínokkal való hangszín ötletgyártás, ez vagy pózos tudatosság, vagy patológia. A zenéhez így sincs, úgy sincs köze.” Ez a kritikus legalább a harmóniákat ismerte el Kodály műveiben. Egy másik, különös módon pedig éppen itt támad (Pesti Hírlap, 1910. márc. 18.): „Kodály az összhangzattan tanára a Zeneakadémián, ami azért is nevezetes, mert műveiben meglehetősen kerüli a harmóniát. Kerüli a hagyományos formákat, a sablont és ez a sablonkerülés nála már szinte sablonos. Bizarr és szokatlan harmonizálással, a disszonancia túlzott kedvtelésével tálalja fel gondolatait, széjjelszedve és összevissza koronáivá azokat. ..” A Nap kritikusa még vitriolosabb tollal írt: „Bartók Béla ül a zongorához és beleüt, hogy a rongyok repülnek. Megüti fönn: Pimm! Megüti lenn: Pamm! Megüti középen: Pimmpamm! Vége! Ez egy valsette volt. Ilyet nem pipált, nem komponált Európa. A hívek kukorékolnak, kotkodácsolnak, hörögnek és kipofázzák a teremből az összes józaneszűeket. A szerző kocsiba ül, mely elé két bárgyú cselló van fogva s a doktor rezignáltan kiszól a bakra: Lipótmező!” (Vérig sértő e beszámoló címe is: „Kotkot-Kotkotkot Kodály Zoltánka, ne komponálj.”) S az ellentábor? Reinitz Béla (Népszava, 1910. márc. 18.): „Kodály neve ezután egyike lesz a legszebb magyar neveknek, együvé kerül a magyar kultúra komoly harcosainak neveivel.” Bartók: „Kodálynak óriási sikere volt. Valósággal szenzáció volt estje, hiszen egy ideig teljesen ismeretlen ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike.” A teljes igazsághoz tartozik, hogy ekkoriban Bartókot és Kodályt külföldön sem fogadják egyértelműen. „Ifjú barbároknak” titulálják őket. Zenéjük „még mustnak számít, amely furcsán viselkedik és csak a jövő mondhat pontosabbat...” (Die Musik.) Destruktív lelkek ? Pergessük tovább az idő órát! 1917. jan. 5.: bemutatják a kilenc éve komponált két zomborvidéki népdalt. A darabok — a Pesti Napló kritikusa szerint — „újabb hajtásai a furcsálkodási szándékkal komponáló szerzőnek, kár ezeknek ilyen apparátus mellett nyilvánosságot adni. Rosszhiszemű és tehetségtelen hamisításai ezek a magyar muzsikának.” Főleg a népzenei fogantatást támadják, a népdalok vélt „meghamisítását”. Ha „a népművészet természetes szépségeit ... előtérbe állítják, nemcsak erőltetett primitívséget okoz, hanem egyhangúságot is”. (Pester Lloyd, 1918. május 8.) Nincs sok köszönet Kodály második szerzői estjének fogadtatásában sem. Béldi Izer szerint az újabb darabokban „nagy és izmos, de tévúton járó tehetségnek különcködő, szinte perverz megnyilatkozását láttuk”. De Kodályt a korábbihoz hasonló módon elhallgatni már nem lehet. Ugyanaz a kritikus írja: „Illik, hogy mi, »öregek« elnézők legyünk a fiatalok anarchiájával szemben és ha fáj is a hagyománynak, a szép kultuszának lábbal tiprása a kegyeletet nem ismerő ultramodernek részéről, beletörődhetünk abba, hogy elvégre az erjedő mustból is üdítő óbor lesz idővel. Csak ereje legyen a mustnak, tehetsége a forradalmárnak ...” Fokozódnak a támadások Kodály ellen a Tanácsköztársaság bukása után. (Ismeretes, hogy Kodály tagja volt a zenei direktóriumnak, s a Zeneakadémián aligazgatói tisztséget vállalt.) ő maga írta: „Az egymással szövetkezett hiúság, ravaszság, összeköttetés óriási erőfeszítéssel legyőzte a legtisztább művészi célokat, és bekövetkezett az intézet történetének legszomorúbb két évtizede.” Különösen éles konfliktusba kerül a Zeneakadémiáról elmozdított, majd visszahelyezett nagynevű hegedűssel, Hubay Jenővel. Utóbbi a minisztériumhoz küldött levelében Kodály pedagógiai működését is kétségbe vonja: „Az magában véve is pedagógiai képtelenség, hogy ugyanaz az egyén, aki zeneszerzői működésében a legszélsőségesebb irányt képviseli, mint tanár sikerrel taníthasson az iskolában megkövetelt és a remekművek hagyományai által megszeretett és igazolt szabályok alapján. Azt a rombolást, melyet ő zeneszerzeményeivel a fogékony fiatal lelkekben véghez vitt, nem ellensúlyozhatja az ő pedagógiai működésével.” Ezek után aligha meglepő, hogy a mindig is szélfuvallatokra hajladozó szolgalelkű kritikusok „bátrabban” lépnek fel a belső száműzetésbe kényszerített Kodály ellen. Az 1921 januárjában bemutatott két ének alkalmat kínál nekik: „A mű struktúráját igen könnyen elképzelheti mindenki, ki a fiatal modernek írásmódját ismeri: kevés, lehetőleg kevés tematika, annál több harmóniai keresettség, s az egész felépítésben rengeteg pátosz, elnagyzott effektus. Roppant igyekezet a monumentalitásra, csak az a baj, hogy nem hiszünk az indulatok őszinteségében és nem látjuk az igaz, erőteljes monumentalitást.” (Magyarság, 1921. jan. 11.) Néhány év múlva újabb kampány indul Kodály és Bartók ellen. A reakciós Magyar Kultúra, a „zászlóbontó” tiltakozik az ellen, hogy „muzsikájukat, még helyesebben: muzsikájuk szellemét hivatalos és pedagógiai úton csempésszék be még a tanulóifjúságba is ... mindkét komponista destruktív lélek, aki a legzseniálisabb muzsikán keresztül is ezt a kietlen, destruktív lelket érezteti és viszi diadalra”. A kemény támadások nem kímélik Kodály tanítványait, a „Kodály-fiókákat” sem. Nem kis bátorság mindannyiuk mellett kiállni! Végül is Bartóknak („A Kodály-kérdés nem itthon, hanem külföldön fog eldőlni”) és Molnár Antalnak is igaza lett, aki már 1921-ben így írt: „Elleneseink elnémítására Kodály a legnemesebb módot választja: megírja műveit. A magyar kamarazene magános heroldja csillogón tör elő a mesterségesen köréje vont ködből. Mily kristályos tisztaságú hangokkal ! Leszűrtség és emberszeretet egyesül bennük formává: Kodály egy új humanizmus és klasszicizmus hirdetője.” A FIATAL KODÁLY Legelsők egyike MAGYARORSZÁG 1972/42 26 Csak töredékek Folytathatnánk ... Mindezek nem közömbös adalékok az életmű teljesebb megértéséhez. Már csak azért sem, mert jól jelzik, hogy olyan szilárdan haladó, a nemzeti kulturálódásért kezdettől fogva tántoríthatatlanul harcoló alkotóművésznek, mint Kodály, mennyi mindennel kellett megküzdenie. Az idézett „megbukott zenekritikák” csak töredékek. Mennyiségben-minőségben ezek sokszorosával kellett szembenéznie. Kodály sohasem tért ki a „kihívások” elől. Művei, pedagógiai működése, tudományos tevékenysége mellett éppen ez: példamutató emberi vállalása-kiállása az, mely feltétlen tiszteletet parancsol. JUHÁSZ ELŐD