Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1972-09-03 / 36. szám

Királyok ritkán szoktak sajtó­konferenciát tartani I. Hasszán, a marokkói ural­kodó a nemzetközi sajtónak mint­egy 200 képviselője előtt próbálta meg — saját szavait idézzük! — „tisztára mosni a maga szennye­sét .. A király láthatóan a „sportsze­rűen minden kérdést vállaló ál­lamférfi” szerepkörében kívánt tet­szelegni. Ezért bevezetőben meg­nyugtatta hallgatóságát, hogy a fel­teendő kérdésekre nem összevon­tan fog válaszolni, ami mindig lehetőséget ad a legkényesebb kér­déseknek megválaszolatlanul ha­gyására. Kevésbé volt azonban sportsze­rű az a néhány bevezető mondata, amellyel igyekezett „lerohanni” újságíró-hallgatóságának legalábbis egyik részét. „Azok, akik a ma­rokkói ügyek szakértőinek tart­ják magukat, akik előre tudnak mindent és akik mindent jobban tudnak, nehogy bosszantsanak most kérdéseikkel engem, igen, még egyszer mondom, ne bosszant­sanak a kérdéseikkel!” S akkor, amikor az egyiptomi rádió és televízió tudósítója tett fel egy kérdést, II. Hasszán inge­rülten visszakérdezett: „Hogy van az, hogy az ön elnö­ke, Szadat, nem küldött hozzám jókívánságokat tartalmazó üzene­tet a megmenekülésem alkalmá­ból? Ha maga válaszol erre a kérdésemre, akkor én is válaszolok a magáéra. Üljön le!”. A király szerint az algériai el­nök, Bumedien, volt az első kül­földi vezető, akol a merénylet után őt felhívta. Bumedien elnök hang­ját „meghatódnak” érezte a te­lefonban a marokkói uralkodó. „Igen kedves volt, mint ez szokás EO ”” „Marokkói belügy” Szó esett a királyi sajtókonfe­rencián arról, hogy vajon lehe­tett-e külföldiek keze a merény­letben? II. Hasszán sietett kije­lenteni, hogy­­ nem ... Megerő­sítette, hogy az „marokkói bel­­ügy”. Ezzel megcáfolta — mint előtte a belügyminisztere is — az olyan híreszteléseket, mintha lí­biai részről támogatást élveztek volna a merénylők. S az idegen beavatkozás cáfolata — az Egye­sült Államokra is vonatkozott, hi­szen sokan mondogatták, hogy a kenitrai támaszpontról nem szál­hattak fel a merénylő pilóták az ott-tartózkodó „tanácsadók” tud­ta és beleegyezése nélkül. II. Hasszán odáig ment a lí­biaiak közvetet felmentésében, hogy azt állította, egy szép na­pon Ufkir tábornok még Kadhafi líbiai elnök megölését is tervezte, de ő, a király, ezt megakadályoz­ta. Szó szerint ezt mondta Hasz­­szán a sajtókonferencián: „Ufkir jelenti nekem: »­Kadhafi elnök Nouakchottba, Mauritánia fővárosába megy. Ha megtudnám a repülőgépének az útvonalát, mit szólna Felséged ahhoz, hogy egy F—5-ös vadászt küldenék rá a sivatag fölött?­« Azt mondtam ne­ki erre: örült vagy, ez elképzel­hetetlen. Vizsgálatot indítanának, megtalálnák a lövedékek, a raké­ták nyomait. Képzeld, micsoda nemzetközi botrány lenne belő­le ...” Nemzetközi botrányban volt már része Ufkir miatt II. Hasszán­nak: a haladó marokkói politikus, Ben Barka láb alól eltétele gyá­szos fényt vetett a rabati módsze­rekre. A király mostani sajtókon­ferenciáján mindenesetre kitért a Ben Barka-ügyre vonatkozó kér­dések megválaszolása elől. Kisebb fajta nemzetközi bot­rány abból led, hogy a londoni kormány gyorsan kiszolgáltatta a Gibraltárba menekült marokkói repülőtiszteket, a merénylet elkö­vetőit. II. Hasszán így védte meg a Heath-kormányt: „A brit kormány elleni vádak alaptalanok. Itt kalózakció történt, megtámadtak egy polgári, védtelen repülőgépet a levegőben! Képzel­jük csak el, hogy Erzsébet király­nő őfelségével — akit Isten óv­jon! — a fedélzetén a Britannia hajót egy romboló megtámadja, majd egy idegen kikötőben keres menedéket. Vajon nem az angol ellenzék lenne-e az, amely első­nek vetné a jelenlegi kormány szemére, hogy nem üzen hadat an­nak az országnak, amely kikötő­jébe befogadta azt a rombolót?” A marokkói külpolitikai helyzet alakulása szempontjából nagy vá­rakozás előzte meg a király meg­nyilatkozásait. II. Hasszán csaló­dást keltett: szavai nem tartal­maztak semmilyen „nyitást”. Érez­hető megvetéssel szólt „a politikai pártok urairól”, akikkel ugyan késznek nyilatkozott a tárgyalások újrakezdésére, de hozzátete, csak azzal a feltétellel, ha az idei már­ciusban,áprilisban megfogalma­zott követeléseikből engednek. „Check-up” II. Hasszán kilátásba helyezte, hogy a hadsereg soraiban alapos tisztogatást rendez. „Még nem vé­geztem el a királyi fegyveres erők teljes check-up-jét, ellen­őrzését” — mondta az uralkodó.­­Hol franciául, hol angolul vála­szolt az újságírók kérdéseire. Ami a stílusát illeti, egyszer a klasz­­szikusok nyelvén beszélt, másszor argóval.) A cinizmusa is meghök­­kentete a hallgatóságát. Amokrane alezredesnek például, a merénylet egyik részvevőjének, akit Gibraltárból hoztak vissza, a király — saját bevallása szerint — ezt mondta: „Ide figyelj, öre­gem, még ha nem is halsz meg a kivégzőosztag előtt, tudod, ugye, hogy a napjaid meg vannak szám­lálva, s vagy egy év múlva, vagy másfél év múlva beadod a kul­csot. Talán az lesz a kisebbik baj, ha most fejezed be...” (Amok­­rane-ról mindenki tudja a kirá­lyi udvarban, hogy gyógyíthatat­lan vesebajban szenved.) A merényletnek és Uskir halá­lának krimibe illő részei voltak azok, amelyek a királyi sajtókon­ferencián a legnagyobb részletes­séggel kerültek a kérdés-felelet játék középpontjába. A király — ellentmondva a ko­rábbi hivatalos közléseknek — azt mondta, hogy csak mintegy tizen­öt személy vet részt az összees­küvésben. A következőként ösz­­szegezte Ufkir tábornok, a hadügy­miniszter összeesküvési céljait: „Nem szabad elfelejteni, hogy Ufkir a francia rezidensek ural­ma idején nőtt fel. Duval tábor­noknak volt a segédtisztje. Utána Royer de Latour tábornokkal dol­gozott. Akkoriban meg kellett ta­nulnia, hogy a marokkóiak egyva­lamit sohasem nyelnének le, s ez pedig a trón törvénytelen betölté­se. Nekem el kellett volna tűn­nöm most ahhoz, hogy ő megka­parintsa a hatalmat, miközben a trónörököst Ifrance-ból idehozta volna és látszatból a trónra ültet­te volna. A francia protektorátus idejéből tudja — amely éppen a törvényesség kérdésébe ütközött —, hogy ha ő most azt mondta volna: »­Én vagyok a király!“, ak­kor mások megkérdezték volna: »•Miért te, miért nem én?“ Neki tehát titokban kelled a hatalmat megszereznie, gyakorolnia.” ■ A király így folytatta: „Uskir tábornok, véleményem szerint, egy ponton követett el hi­bát. Azt hitte, hogy tökéletes a bűncselekmény, nyomok nélküli, csak sikerülhet. Az ő helyében én gondoltam volna azért arra is, mi lesz, ha nem sikerül? Annyira meg volt győződve a sikerről, hogy nem gondoskodott kiútról. Meg kell mondanom, Ufkimak én a tele­fonbeszélgetéseink közben nem ad­tam okot arra, hogy azt higgye, gyanút táplálok ellene! El kell is­mernem, hogy a belügyminiszter volt az, aki akaratlanul is, de két mondatával tudomására hozta Uf­kirnak, hogy a kör bezárult.” „Kuera, a kenitrai bázis pa­rancsnoka vallott. Amokrane Gib­raltárba szökött, de aztán od­a­kö­pött.” II. Hasszán szerint Ufkir a me­rénylet estéjén, 11 óra tájban ment a skirati palotába. A belügymi­niszter kétszer is felszólította, lép­jen be az uralkodó lakosztályába, Uskir kétszer is azt felelte, vár­janak, ne zavarják a királyt. „Először azt mondta: »tudom, hogy Amokrane az angolok kezé­ben van, s hogy beszélni fog. Tu­dom, hogy Kuerát elfogták a csendőrök. Nem vezették hozzám, őfelsége beszélt vele?“ Azt vála­szolták neki, hogy nem tudják. Meg-megismételte kérdéseit és az őt körülvevő személyek hallgatá­sa után egyszer csak azt mondta: »Rendben van, értem, tudom, mi a teendőm!“ S azzal elővette re­volverét. A jelenvoltak megpró­bálták megakadályozni, össze­vissza lövöldözöd, olyannyira, hogy azoknak, akik Edgar Poe mintájára rémregényeket szeret­nek írni, meg tudnám mutatni a golyók nyomait a szoba mennye­zetén.” Egy kérdés arra vonatkozott, mi­kor ért Ufkir a skirati palotába? „1­ órára hívattam Ufkirt. Há­romnegyed 12-kor még nem volt ott. Kétszer telefonáltam a vezér­karhoz. Nem volt ott sem. Amikor aztán végre megérkezett oda, test­véremmel, Mulaj Hafid tábornok­kal és Dlimi ezredessel vonult vissza beszélgetni. A nagykapun keresztül jön be később a palo­tába. Az egész családommal talál­kozhatott. Még anyám is megál­lította. Azt mondta neki: »Hallja, elegem van ebből a hadseregből, amely már kétszer rám ijesztett!“ A gyermekeim lakosztályában vá­rakozott ezután. Valahányszor Mulaj Hafid azt mondta: »Megyek, szólok őfelségének!“, ő mindig azt felelte: »Nem, nem, marad­jon itt, hagyjuk őfelségét pihen­ni.“ Nagyon fáradt leheted Us­kir, ezenkívül egyik cigarettáról a másikra gyújtott A végén Mu­laj Hafid nem bírta, azt mondta náci: »Megyek, szólok őfelségé­nek!“ Ekkor tette fel azokat a kér­déseket, amelyekről már beszél­tem.” „Nincs priuszom” Az újságírók igen-igen faggat­ták a királyt, aki egyszer meg is jegyezte, gúnyosan, de idegesen is: „Első ízben kell elszenvednem valamilyen kihallgatást, kereszt­­kérdéseket. Pedig nincs priuszom!” Még azt is megkérdezték: Uskk­ holttestét f­elboncol­ták-e? „Ilyes­mivel igazán nem törődöm” — vá­laszolta az uralkodó. A világsajtó véleménye a ma­rokkói király magyarázkodásáról: mennél több részletet említett, an­nál több lett az ellentmondás. Uf­kir halála épp oly titokzatos, mint volt Ben Barka meggyilkolása. Ennyi sötét ügy csak újabbat vonzhat. S legfeljebb azután de­rülhet fény a történtekre. MAGYARORSZÁG 1972/36 Marokkó A király „kihallgatása” Sajtóértekezlet keresztkérdésekkel Beszámoló Ufkk­ utolsó óráiról MAROKKÓI BÍRÓK kézcsókja „Még nem végeztem teljes check-up-ot”

Next