Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1972-11-12 / 46. szám

T­íz éve ad a televízió estén­ként meseműsort a gyere­keknek. Kezdetben a rádió készletéből kiválasztott mesét fel­olvasták a bemondók. Ennél az időjárásjelentés-formánál vonzóbb korszak kezdődött akkor, amikor a mesélők magánszorgalomból megtanulták és fejből mondták el a szöveget a gyerekeknek. A kö­vetkező fokozatban a bemondók helyét először az állóképekkel il­lusztrált mesék, majd a külön­böző mesefilm-műfajok vették át. Végül is a tévé­mese önálló lett. Alig egy évvel az indulás után már megjelentek az első nagy si­kerű, s azóta klasszikussá vált bábfigurák, Böbe baba meg Ma­zsola. A tv-maci is már körülbelül nyolcéves. A meseműsor az a program, amely még a tv-híradót is meg­előzi egy fejhosszal. Meseműsor nélkül nem múlik el rendes adás­nap. Így évente több mint három­száz alkalommal 10—15 percig biz­tosan a gyerekeké a képernyő. Ha a maci megjelenik Ha egyszer felmérhető lenne, hogy a különböző nézőcsoportok mekkora elmélyültséggel és mi­lyen rendszerességgel figyelik a televízió nekik szánt adását, bizo­nyos, hogy az esti meseműsor az első helyre kerülne. A felmérés helyett csak le kell ülni egy kis­gyerek mellé, amikor felhangzik az ismert dallam és megjelenik a lefekvéshez készülődb mackó. Az a megszállott odaadás, ahogyan ilyenkor a gyerek a képernyőt fi­gyeli, a környezet minden más ingerének teljes kizárásával, leg­feljebb csak futballrajongóban fe­dezhető fel a meccsközvetítés köz­ben. (A négy és fél éves Andriska édesapja: „Már órákkal a mese előtt elkezd türelmetlenkedni, mi­kor jön már? Ha véletlenül el­felejtjük időben bekapcsolni a té­vét, kész a katasztrófa. Mese köz­ben pedig semmi sem tudja el­csalni a képernyő elől.”) Ezt a mindennap rendszeresen jelentkező tévé­műsort a saját kö­zönsége szinte egyetlen más mű­soréhoz sem hasonlíthatóan nagy várakozással, a legodaadóbb figye­lemmel és rendszerességgel nézi. Ez a közönség még csak ismer­kedik a világgal, a nyelvvel, az emberi viszonyokkal, képzelete korlátlan, tapasztalatai korlátozot­tak. A tévé-mese tehát számára: a világ vonzó része. Így azt mond­hatjuk, hogy ennek a felnőttek számára két néznivaló közt meg­búvó műsornak egészen különleges helye, szerepe, feladata és lehe­tősége van a maga nézőinek éle­tében. Forrása lehet a gyerekek is­mereteinek a világról, a környe­zetükről, s éppen vonzó, szórakoz­tató voltából eredően hatásos mó­don része a világról alkotott kép kialakításának. A benne rejlő le­hetőségeket tekintve a mesélő tévé nagyon fontos nevelési eszköz. Nagy helyzeti előnnyel: a tévé, amikor mesél, családtaggá lép elő a gyerekek szemében. Minden cso­dát elővarázsolni képes család­taggá. (Gárdos Klári, az Esti mese szer­kesztője: „Az esti meseműsor sze­repe a gyerekek egésznapos tevé­kenységének derűs, vidám lezá­rása. A tévé-mese tartalmának, nyelvi kifejezőeszközeinek sokol­dalú nevelő, fejlesztő feladatot kell szolgálniuk. A tévé-mese műfaj nagyon összetett: a képnek, a me­séjének vagy a szereplőknek, a bábnak és a díszletnek, a rajznak és a zenének, a zörejeknek közös hatásaként azonosulnak vele a gyerekek érzelmileg, értelmileg.) Az ideális mese leginkább akkor tesz eleget a pedagógiai igé­nyeknek, ha igazi élményt nyújt a gyerekeknek. (Az óvónő: „A jó mese sokáig foglalkoztatja a gyerekeket. Meg­figyeltem, hogy olykor két-három napig is emlegetik, ha valami ér­dekes figurát vagy kalandot láttak, különösen, ha az a kaland vala­milyen módon saját tapasztalataik­kal, életükkel is kapcsolatban van.”) A mesélő tévé sajnos oly­kor figyelmetlen családtag, gyor­san lead valamit, hogy „leltár” szerint ne legyen hiány, de nem erőlteti meg magát. Különösen a külföldről átvett mesefilmek, sorozatok esetében történik meg ez gyakran. A gyerekeket ugyanis a figurák puszta mozgása is le­köti. Ezért szeretik egészen kicsi koruktól a reklámműsort, a szá­mukra a tartalomtól teljesen füg­getlenül érdekes rajzfigurák moz­gását. Ezzel élnek vissza az olyan álmesék, mint például a francia Kisoroszlán sorozat. Ilyenkor a várva várt tízpercek semmivel sem adnak többet a gyerekeknek egy reklámfilmnél A se füle, se farka történetkék a „valami mo­zog” élményén túl semmi mással nem szolgálnak. (Az igazsághoz az is hozzátarto­zik, hogy a külföldről átvett me­sefilmek között olyan is van, mint például a tartalmában és feldolgo­zásában egyaránt remek csehszlo­vák Vakond-sorozat, vagy a len­gyel Varázsceruza. Humoruk, ked­vességük, fantáziadús mese­ vol­tak a világról való sok okos közlés igényével párosult. Itthon saját tévé-mese-feldolgozás kevés készül. A szükségletet viszont csak az előbbiekhez hasonló értékes me­sékkel lenne érdemes kielégíteni.) ♦ A szó mellé kép is kell Friss példa a mesélő tévé felüle­tességére: a vasárnaponként meg­jelenő Játékbirodalom bábsorozat­ban olyan folytatások is belekerül­­­nek, amelyekben szintén csak „va­lami mozog”. Ezeknél a gyerekek legfeljebb a már ismert báb­figurák felismerésének örülnek. Kedves ismerőseik viszontlátása kevés ahhoz, hogy mesének ne­vezzük. összetettebbek a kifogások a másik, jelenleg futó hazai mese­sorozattal, a Cicavízióban jelent­kező Kukori és Kotkoda kalan­dokkal kapcsolatban. A szomba­tonként jelentkező Cicavízió olyan okosan, kedvesen mesélve-nevelő sorozattal teremtette meg népsze­rűségét — ha úgy tetszik: tekin­télyét — mint a Mazsola és társai. A Kukori és Kotkoda már nem ilyen egyértelműen gyerekekhez szóló mese. (Nagycsoportos óvónő mondja: „Nagyon szeretik nézni a gyerekek, egymás közt beszélgetnek is róla. De nem mindent értenek belőle, a sorozat házastársi csipke­lődésekből fakadó humora in­kább a felnőtteknek szól, a gye­rekektől idegen.”) A jó és rossz példák vég nél­kül sorolhatók. A legszembe­tűnőbb törekvés a népme­sék közkinccsé tétele. Nem múlik el olyan hét, hogy ne hang­­zanék el egy-kettő ezekből. A feldolgozás módja nem kimondot­tan változatos. Olykor néhány trükkös mozgással kombinált rajz az illusztráció, vagy pedig valame­lyik iskolás bábcsoport előadása. (Remek volt például A csillagsze­mű juhász, a pécs-mecsekaljai gyerekek tájszólása külön ízt adott a játéknak.) A lehetőségek ennél sokkal gaz­dagabbak, még akkor is, ha a népmesék jó része nem gyerekek­nek, hanem felnőtteknek szól. Nem beszélve a képi feldolgozás módjá­nak hatásosabb, színesebb, von­zóbb formáiról. A szép magyar nyelv megszerettetését szolgálná a csak színészi előadásra építő me­se (például Móra Ferenc egy-egy írása). Itt azonban kétséges a ha­tás: ez a forma kevésbé köti le a gyerekeket. Bármilyen szép embe­ri-művészi megnyilatkozás volt legutóbb például Nagy Anna Mó­­ra-mese mondása, ezt a színészi teljesítményt inkább a felnőttek tudják értékelni. (Egy kétgyerme­kes édesanya: „Végighallgatják a gyerekek azt a mesét is, amit, szí­nész ad elő, de utána várják az «»igazi mesét«. Amit csak hallot­tak, arról nem beszélnek.”) Az érzékelhető és jó törekvések mögötte maradnak a tévé-mese le­hetőségeinek. Ebben a gyerekek által legszenvedélyesebben nézett műsorban miért ne lehetne például megismertetni már az óvodásko­rúakkal a magyar történelem nagy alakjait a korosztálynak szóló mó­don, mint ahogyan a Mátyás ki­rályról szóló mesék teszik. (Vajon ezek mennyivel több ismeretlen elemet tartalmaznának, mint a ki­rályfikat, királylányokat szerepel­tető történetkék?) Nagyapával kalandokba A magyar legendakincs szinte kínálkozik arra, hogy a gyerekek­hez szóljon: szép magyar nyelvű irodalom és fantasztikus mese. De elhagyva a múltat, hiányzik ebből a műsorból az a határozott igény, hogy a gyerekeknek tudatosan fel­építve kizárja a mai világot, közel vigye hozzájuk saját környezetü­ket, megismertesse velük a termé­szetet. (Micsoda sikere volt gye­rekek és felnőttek körében egy­aránt annak a ragyogó angol film­nek, amely élő állatokat mutatott be, szellemes, humoros kísérőszö­veggel !) A felnőttek hány előítélete rög­ződik meg a gyerekekben (már az óvodáskorúak között is hierar­chiát jelent, hogy az apukának milyen márkájú kocsija van!), a mese a maga játékos hatásával en­nek is egyik nyesegető­je lehetne. Hiányzik a modern, igényes tar­talmú mai mese a mi világunkról, s róluk, akiknek szól, a mai gyere­kekről. (Gárdos Klári: „A legna­gyobb gondunk a mai mese. Saj­nos, ilyen nagyon kevés van, fő­ként meseregények jelennek meg. A 4—5—6 évesek örömmel látná­nak mesét magukhoz hasonló óvo­­dások életéről. Egy tervünk már elkészült. Hárs László megírta az Égből pottyant nagyapa mese-soro­zat könyvét. Főszereplője egy kis­fiú, aki elmeséli az óvodabeli él­ményeit, s ezekből az élményekből kiindulva a nagyapa mindenféle kalandokba viszi őt alkalomról al­kalomra. Élő szereplők és rajzos­trükkös megoldások jelzik majd a valóságot, illetve a kalandos mese­világot.”) A tíz év alatt sok kedves, hasz­nos, jó mese pergett le a képer­nyőn. Addig is, míg az újabb új, kedves, hasznos és jó mesék nem születnek meg, nem lehetne ezek­nek a régieknek a javát elővenni az igénytelen, az időkitöltésnél nem tartalmasabb „mesék” he­lyett? Mert előbb-utóbb csak si­kerül kidolgozni a meseműsorok legmegfelelőbb rendszer-módsze­rét, amely aztán a közönség ál­landó megújulása miatt — némi kiegészítéssel — éppen úgy ismé­telhető, mint az általános iskolai tananyag. BÁRSONY ÉVA MAGYARORSZÁG 1 9 7 2 / 4 6 Gyermekek világa Műsorok és rajongóik A tévé­mesék varázslata Nem elég a „valami mozog” A NYOLCÉVES MACI, A MESEKERET FŐSZEREPLŐJE Semmi sem tudja elcsalni a képernyő elől

Next