Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 2. szám

P­ostaládánkban ezen a héten sok­ olyan levelet találtunk, amely­­ a postával foglal­kozik. Részben az irányítószámok bevezetése, részben a lottóperek­ről a közelmúltban megjelent cik­künk leírta olvasóinkat levélírás­ra. Természetesen — mint min­dig —­ ezúttal is lesz egyéb mon­danivalónk, folytatjuk a korábban megkezdett vitákat és újabb téma­köröket is érintünk. Idézünk a levelekből: „Az 1972/48-as számokban »A holló-akció“ című cikkben többek közt arról írnak, hogy a magyar posta a küldemények gyors to­vábbítása érdekében január 1-től irányítószámokat ír elő a címzés­ben. Ezzel kapcsolatban azt is megírták, hogy az akció sikere ér­dekében számos szakember fogott össze és sok pénzt költött rá a posta. Senkit sem akarok meg­bántani, de valahogy az az érzé­sem, hogy erre a reklámhadjárat­ra illik a mondás: egeret szültek a vajúdó hegyek. A beharan­gozott akciónak zenei szignálja se nem szép, se nem fülbe­mászó, a kifundált embléma pe­dig enyhén szólva gyengécske. Azt hiszem, Szilágyi Erzsébet igencsak elcsodálkozna, ha meglát­ná, mi lett az ő hollójából. Inkább varjút fedezne fel benne és nem bízná rá levelét, hogy vigye fiá­hoz Prága városába. Az akcióban részt vett művészektől elvártuk volna, hogy legalább egy könnyen megjegyezhető versikét írjanak mottóként. Egyébként csak örülni lehet annak, hogy a posta rászán­ta magát a korszerűsítésre és vég­re valóban meggyorsulhat a kéz­besítés. Ennek érdekében azonban nemcsak egyszerűen propagandára, hanem jó propagandára lenne szükség, mert csak ez lehet hatá­sos.” FORGÁCH FERENC, BUDAPEST „Szeretnék néhány gondolatot leírni a lapjukban olvasott cikk­hez, illetve az ahhoz fűzött levél­hez, amely a »holló-akcióval« foglalkozik. Ne csapjuk be magun­kat: ingyenes juttatás a szocializ­must építő társadalomban sincs, tehát a postai irányítószámokat tartalmazó füzetekért is fizetnünk kell — vagy közvetlenül vagy közvetve. A kérdés tehát az, hogy a füzetek előállítási és forgalomba hozatali költségeinek milyen rend­szerű kiegyenlítési módja hárít az egyes emberre kisebb kiadást? Aligha lehet kétséges, hogy a fü­zetek »ingyenes« juttatása esetén többszörösét igényelnék annak a mennyiségnek, mint amely akkor fogy, ha egyedileg (a saját pénz­tárcánk terhére­ fizetünk érte. Eb­ből pedig az következik, hogy az egy személyre vetített költséghá­nyad is nagyobb lenne, tehát a füzetekért bár közvetett úton, de többet kellene fizetnünk. Könnyű kiszámítani, hogy, ha ingyen ad­nák az irányítószámok listáját, az az állampolgár kapna vele társa­dalmilag több juttatást, aki nem vigyáz rá, akár évenként több pél­dányt is elveszít vagy elrongyol. A füzetek ingyen osztogatása tehát nem volna jó megoldás, vélemé­nyem szerint nem szabad­­bevezet­ni. Ha a füzeteket mindenki egye­dileg, saját pénztárcája terhére ve­heti meg és ezáltal igényeivel ará­nyos költségterheket vállal, nyil­vánvalóan a legjobb megoldást találta meg a posta. Ezt pedig csak üdvözölni lehet.” HARTMANN HERBERT, GYŐR „Az 1972/52. számban megje­lent »Perben a lottóval« című cikkben felháborító és szinte le­hetetlennek tűnő szabályzatokról olvashattunk. Ezek ellen akarok ezúton is tiltakozni, nemcsak a magam, hanem minden lottózó nevében is. Azt írják, hogy a lottó részvételi szabályzata értelmében a késedelmes beérkezésért, sőt, a szállítás közbeni elvesztésért is ki­zárólag a fogadó viseli a kocká­zatot. Nem tudom, hogy a sza­bályzat alkotói hogyan képzel­ték el, hogy az esetleges elvesz­tés, késve kézbesítés vétkét (amit nem a fogadó követ el, hanem mindenki más, aki a begyűj­téssel, szállítással foglalkozik) át­háríthatja a fogadóra. Mi a ga­rancia a fogadó számára attól a perctől kezdve, hogy szelvényét a gyűjtőládába dobta? Ugyanez áll fenn a posta ide vonatkozó szabályzatára is. Hogyan lehetsé­ges az, hogy amiért az állampolgár fizet, azért a posta nem vállal fe­lelősséget? Minderre két megol­dást tartok lehetségesnek: vagy változtassák meg a fogadók jogait sértő szabályzatokat, vagy enge­délyezzenek konkurrenciát mind a lottóval, mind a postával szemben, hogy valaki vállalja mindazt, amit most sem a posta, sem az OTP nem vállal, holott a józan ész lo­gikája szerint vállalnia kellene.” BERGHOFFER GY. J., BUDAPEST „A »Perben a lottóval« című cikkhez szeretnék néhány gondo­latot fűzni. Vannak hivatalos és vannak maszek lottó-bedobó lá­dák. A hivatalos ládát az OTP ürítteti ki, a másik fajtát a lottó­árus. Természetesen a láda tar­talmát ő is a totózó hivatalos lá­dájába viszi át. A fogadó számá­ra ez külön kockázatot jelent, hi­szen nem tudja, hogy az a láda, amelyikbe szelvényét dobta, kinek a tulajdona és így kit okolhat, ha esetleg elvész a szelvény. Külön­ben sem tudom elfogadni, hogy a fogadó viseljen minden kockáza­tot. Előfordulhat, hogy miközben kiürítik a ládát, egy-egy szelvény kihullik, a szél elviszi, észre sem veszik, de az eredmény mégis az, hogy nem érkezik be a központba, s ha nyer, a fogadó nem kapja meg az őt illető pénzt. Miért nem le­het megvalósítani azt, hogy aki szelvényéről igazolást akar, an­nak a fogadónál maradó igazoló­szelvényére a posta vagy a totózó üsse rá a keltezéses bélyegzőt?” KALMAN FERENC, BUDAPEST „Az 1972/50. számban jelent meg P. G. P., Budapest levele, amely­hez néhány megjegyzést kívánok fűzni. A levélíró többek között arra hivatkozik, hogy „talán sport­hírekben vannak brazil csapatok, de a játékosok brazíliai indiánok, négerek, mulattok, meszticek, európaiak stb.” Egy rövid történel­mi visszapillantással kezdem a vá­laszt. 1500-ban Cabral admirális birtokba vette az általa fölfedezett földet és Brazília portugál (nem »portugáliai«) gyarmat lett. A nemzetté válás legfontosabb állo­másai: 1822-ben Brazília elsza­kadt Portugáliától és önálló csá­szárság lett. 1888-ban felszabadí­tották a néger rabszolgákat, egy évvel később elűzték a császárt és kikiáltották a brazil köztársasá­got. A brazil nemzet három et­nikumból, az indiánból, az euró­paiból és a négerből alakult ki. Nemcsak Pelé, a világhírű labda­rúgó tiltakozna az ellen, ha nem brazil, hanem »brazíliai néger« játékosnak neveznék, de Jorge Amado is, ha nem brazil, hanem »portugálul író brazíliai félvér« írónak tartanák. Sok mindenre hi­vatkozhatnék a Brazíliában élő magyarok történetéből is, de csak egyetlen példát még: az első és egyetlen portugál—magyar szótár, amely 1954-ben Sao Paulóban je­lent meg, a brasileiro szót így for­dítja: brazil (és nem »brazíliai«). A brazil írók és irodalomtörténé­szek egy része hajlik arra, hogy még a Brazíliában beszélt portu­gál nyelvet is — amely jócskán bővült indián és afrikai szavakkal — brazil nyelvnek nevezze.” KUTASI KOVÁCS LAJOS, SAO PAULO—LONDON „Lapjuk 1972/50. számában jelent meg a »Középkori kövek« című cikk. Ebben, egyebek között ez el­­olvasható: »A dömösi prépostságot 1107-ben Álmos herceg, I. Géza kisebbik fia alapította, aki a kez­detben papnak készülő Kálmán helyett szeretett volna uralkodni, de célját sohasem érte el a jogos örökössel szemben. Köztük játszó­dott le a kard vagy korona válasz­tásának legendás jelenete.« Ez utóbbi a tévedés. A korona és kard jelenete nem Kálmán király és Álmos herceg között játszó­dott le, hanem fél évszázaddal ko­rábban, I. András király és Béla herceg között. Kálti Márk barát Képes Krónikájában ezt így írja le: »Jutott pedig a király (I. And­rás) és a herceg Várkonyba. A ki­rály ... tanácsba hívta két hű em­berét, akikkel tanácskozott, mond­ván: meg akarom próbálni a her­ceget ..., hogy a koronát akarja-e, vagy a vezérséget? És maga elé tétette a király a koronát vörös szőnyegre és mellé a kardot, mely a vezérséget jelenti: ,Ha a her­ceg a vezérséget akarja bírni bé­kében, bírja csak; ha azonban a koronát, ti tőbbek ketten rögtön nyakazzátok le Béla herceget ugyanezen karddal.’« Az egyik ki­rályi ispán azonban besúgta Bélá­nak bátyja cselszövényét, s így ter­mészetesen a kardot választotta. Ez a szituáció — a testvérek ha­talmi vetélkedése — többször is­métlődött az Árpádházi család­ban, így valóban Kálmán és Ál­mos, majd Imre király és Endre herceg között. De a korona és a kard választásának teátrális meg­rendezésére többé már nem ke­rült sor.” KUN­SZER­Y GYULA, BUDAPEST „Mint a Magyarország egyik legrégibb olvasója — merem mon­daná, hogy az vagyok, hiszen az első óta megveszek minden szá­mot —, egy helyesírási problémát vetnék fel. De olyan helyesírási problémát, amely minden újság­olvasó számára naponta visszatérő. Az 1973/1. számukban például ol­vasom, hogy »... földrengés rom­ba döntötte Managuát, az állam 350 ezer lakosú fővárosát«. Ugyan­ebben a cikkben még jó néhány­szor olvasok ilyesmit: »143 ezer... 10 ezer... 33 ezer«. Érdekes mó­don ugyanebben a számban a 12. oldalon használt írásmóddal szem­ben a 32. oldalon már ezt látom: » ... potom 47 000 forintért tanul­mányozta feleslegesen a kecske­béka-export lehetőségét«. Ugyan­ebben a cikkben mindenütt így ír­ják a számokat: »70 000... 209 000 ... 65 000 ...«. Finoman szólván: önök következetlenek — egy lapszámon belül is kétféle­képpen írják a számokat. Szeret­ném megjegyezni, hogy rengeteg zűrzavart, félreértést, sőt hibát okozhat az utóbbi időben elural­kodó ilyen írásmód: »830 ezer«. Mert hiszen ezen az alapon azt is meg lehetne magyarázni, hogy így van jól: »5 száz«, vagy még ez a különleges szám- és betűkereszte­ződés is elképzelhető: »6 milliárd 17 millió 297 ezer 7 száz«. Miért van az, hogy a számokat egyesek vegyesen betűvel és számmal ír­ják, holott az értelem, a józan ész azt követelné, hogy használjuk csak mindig vagy a számjegyeket, vagy írjuk le csak betűvel? Örül­nék, ha levelemet annak ellenére, közreadnák, hogy túl a problémán az önök következetlenségét is szó­vá teszem.” DR. MAGYAR MIHÁLY, SZOLNOK 1396 Budapest, Pf. 634. Lottó és korona Vita a postai hollóról Brazil vagy brazíliai? RELÉ, A BRAZIL CSODACSATÁR DIADALMENETE PÁRIZSBAN A testvérek hatalmi vetélkedése többször ismétlődött 31 MAGYARORSZÁG 1973/2

Next