Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-14 / 2. szám
Postaládánkban ezen a héten sok olyan levelet találtunk, amely a postával foglalkozik. Részben az irányítószámok bevezetése, részben a lottóperekről a közelmúltban megjelent cikkünk leírta olvasóinkat levélírásra. Természetesen — mint mindig — ezúttal is lesz egyéb mondanivalónk, folytatjuk a korábban megkezdett vitákat és újabb témaköröket is érintünk. Idézünk a levelekből: „Az 1972/48-as számokban »A holló-akció“ című cikkben többek közt arról írnak, hogy a magyar posta a küldemények gyors továbbítása érdekében január 1-től irányítószámokat ír elő a címzésben. Ezzel kapcsolatban azt is megírták, hogy az akció sikere érdekében számos szakember fogott össze és sok pénzt költött rá a posta. Senkit sem akarok megbántani, de valahogy az az érzésem, hogy erre a reklámhadjáratra illik a mondás: egeret szültek a vajúdó hegyek. A beharangozott akciónak zenei szignálja se nem szép, se nem fülbemászó, a kifundált embléma pedig enyhén szólva gyengécske. Azt hiszem, Szilágyi Erzsébet igencsak elcsodálkozna, ha meglátná, mi lett az ő hollójából. Inkább varjút fedezne fel benne és nem bízná rá levelét, hogy vigye fiához Prága városába. Az akcióban részt vett művészektől elvártuk volna, hogy legalább egy könnyen megjegyezhető versikét írjanak mottóként. Egyébként csak örülni lehet annak, hogy a posta rászánta magát a korszerűsítésre és végre valóban meggyorsulhat a kézbesítés. Ennek érdekében azonban nemcsak egyszerűen propagandára, hanem jó propagandára lenne szükség, mert csak ez lehet hatásos.” FORGÁCH FERENC, BUDAPEST „Szeretnék néhány gondolatot leírni a lapjukban olvasott cikkhez, illetve az ahhoz fűzött levélhez, amely a »holló-akcióval« foglalkozik. Ne csapjuk be magunkat: ingyenes juttatás a szocializmust építő társadalomban sincs, tehát a postai irányítószámokat tartalmazó füzetekért is fizetnünk kell — vagy közvetlenül vagy közvetve. A kérdés tehát az, hogy a füzetek előállítási és forgalomba hozatali költségeinek milyen rendszerű kiegyenlítési módja hárít az egyes emberre kisebb kiadást? Aligha lehet kétséges, hogy a füzetek »ingyenes« juttatása esetén többszörösét igényelnék annak a mennyiségnek, mint amely akkor fogy, ha egyedileg (a saját pénztárcánk terhére fizetünk érte. Ebből pedig az következik, hogy az egy személyre vetített költséghányad is nagyobb lenne, tehát a füzetekért bár közvetett úton, de többet kellene fizetnünk. Könnyű kiszámítani, hogy, ha ingyen adnák az irányítószámok listáját, az az állampolgár kapna vele társadalmilag több juttatást, aki nem vigyáz rá, akár évenként több példányt is elveszít vagy elrongyol. A füzetek ingyen osztogatása tehát nem volna jó megoldás, véleményem szerint nem szabadbevezetni. Ha a füzeteket mindenki egyedileg, saját pénztárcája terhére veheti meg és ezáltal igényeivel arányos költségterheket vállal, nyilvánvalóan a legjobb megoldást találta meg a posta. Ezt pedig csak üdvözölni lehet.” HARTMANN HERBERT, GYŐR „Az 1972/52. számban megjelent »Perben a lottóval« című cikkben felháborító és szinte lehetetlennek tűnő szabályzatokról olvashattunk. Ezek ellen akarok ezúton is tiltakozni, nemcsak a magam, hanem minden lottózó nevében is. Azt írják, hogy a lottó részvételi szabályzata értelmében a késedelmes beérkezésért, sőt, a szállítás közbeni elvesztésért is kizárólag a fogadó viseli a kockázatot. Nem tudom, hogy a szabályzat alkotói hogyan képzelték el, hogy az esetleges elvesztés, késve kézbesítés vétkét (amit nem a fogadó követ el, hanem mindenki más, aki a begyűjtéssel, szállítással foglalkozik) átháríthatja a fogadóra. Mi a garancia a fogadó számára attól a perctől kezdve, hogy szelvényét a gyűjtőládába dobta? Ugyanez áll fenn a posta ide vonatkozó szabályzatára is. Hogyan lehetséges az, hogy amiért az állampolgár fizet, azért a posta nem vállal felelősséget? Minderre két megoldást tartok lehetségesnek: vagy változtassák meg a fogadók jogait sértő szabályzatokat, vagy engedélyezzenek konkurrenciát mind a lottóval, mind a postával szemben, hogy valaki vállalja mindazt, amit most sem a posta, sem az OTP nem vállal, holott a józan ész logikája szerint vállalnia kellene.” BERGHOFFER GY. J., BUDAPEST „A »Perben a lottóval« című cikkhez szeretnék néhány gondolatot fűzni. Vannak hivatalos és vannak maszek lottó-bedobó ládák. A hivatalos ládát az OTP ürítteti ki, a másik fajtát a lottóárus. Természetesen a láda tartalmát ő is a totózó hivatalos ládájába viszi át. A fogadó számára ez külön kockázatot jelent, hiszen nem tudja, hogy az a láda, amelyikbe szelvényét dobta, kinek a tulajdona és így kit okolhat, ha esetleg elvész a szelvény. Különben sem tudom elfogadni, hogy a fogadó viseljen minden kockázatot. Előfordulhat, hogy miközben kiürítik a ládát, egy-egy szelvény kihullik, a szél elviszi, észre sem veszik, de az eredmény mégis az, hogy nem érkezik be a központba, s ha nyer, a fogadó nem kapja meg az őt illető pénzt. Miért nem lehet megvalósítani azt, hogy aki szelvényéről igazolást akar, annak a fogadónál maradó igazolószelvényére a posta vagy a totózó üsse rá a keltezéses bélyegzőt?” KALMAN FERENC, BUDAPEST „Az 1972/50. számban jelent meg P. G. P., Budapest levele, amelyhez néhány megjegyzést kívánok fűzni. A levélíró többek között arra hivatkozik, hogy „talán sporthírekben vannak brazil csapatok, de a játékosok brazíliai indiánok, négerek, mulattok, meszticek, európaiak stb.” Egy rövid történelmi visszapillantással kezdem a választ. 1500-ban Cabral admirális birtokba vette az általa fölfedezett földet és Brazília portugál (nem »portugáliai«) gyarmat lett. A nemzetté válás legfontosabb állomásai: 1822-ben Brazília elszakadt Portugáliától és önálló császárság lett. 1888-ban felszabadították a néger rabszolgákat, egy évvel később elűzték a császárt és kikiáltották a brazil köztársaságot. A brazil nemzet három etnikumból, az indiánból, az európaiból és a négerből alakult ki. Nemcsak Pelé, a világhírű labdarúgó tiltakozna az ellen, ha nem brazil, hanem »brazíliai néger« játékosnak neveznék, de Jorge Amado is, ha nem brazil, hanem »portugálul író brazíliai félvér« írónak tartanák. Sok mindenre hivatkozhatnék a Brazíliában élő magyarok történetéből is, de csak egyetlen példát még: az első és egyetlen portugál—magyar szótár, amely 1954-ben Sao Paulóban jelent meg, a brasileiro szót így fordítja: brazil (és nem »brazíliai«). A brazil írók és irodalomtörténészek egy része hajlik arra, hogy még a Brazíliában beszélt portugál nyelvet is — amely jócskán bővült indián és afrikai szavakkal — brazil nyelvnek nevezze.” KUTASI KOVÁCS LAJOS, SAO PAULO—LONDON „Lapjuk 1972/50. számában jelent meg a »Középkori kövek« című cikk. Ebben, egyebek között ez elolvasható: »A dömösi prépostságot 1107-ben Álmos herceg, I. Géza kisebbik fia alapította, aki a kezdetben papnak készülő Kálmán helyett szeretett volna uralkodni, de célját sohasem érte el a jogos örökössel szemben. Köztük játszódott le a kard vagy korona választásának legendás jelenete.« Ez utóbbi a tévedés. A korona és kard jelenete nem Kálmán király és Álmos herceg között játszódott le, hanem fél évszázaddal korábban, I. András király és Béla herceg között. Kálti Márk barát Képes Krónikájában ezt így írja le: »Jutott pedig a király (I. András) és a herceg Várkonyba. A király ... tanácsba hívta két hű emberét, akikkel tanácskozott, mondván: meg akarom próbálni a herceget ..., hogy a koronát akarja-e, vagy a vezérséget? És maga elé tétette a király a koronát vörös szőnyegre és mellé a kardot, mely a vezérséget jelenti: ,Ha a herceg a vezérséget akarja bírni békében, bírja csak; ha azonban a koronát, ti tőbbek ketten rögtön nyakazzátok le Béla herceget ugyanezen karddal.’« Az egyik királyi ispán azonban besúgta Bélának bátyja cselszövényét, s így természetesen a kardot választotta. Ez a szituáció — a testvérek hatalmi vetélkedése — többször ismétlődött az Árpádházi családban, így valóban Kálmán és Álmos, majd Imre király és Endre herceg között. De a korona és a kard választásának teátrális megrendezésére többé már nem került sor.” KUNSZERY GYULA, BUDAPEST „Mint a Magyarország egyik legrégibb olvasója — merem mondaná, hogy az vagyok, hiszen az első óta megveszek minden számot —, egy helyesírási problémát vetnék fel. De olyan helyesírási problémát, amely minden újságolvasó számára naponta visszatérő. Az 1973/1. számukban például olvasom, hogy »... földrengés romba döntötte Managuát, az állam 350 ezer lakosú fővárosát«. Ugyanebben a cikkben még jó néhányszor olvasok ilyesmit: »143 ezer... 10 ezer... 33 ezer«. Érdekes módon ugyanebben a számban a 12. oldalon használt írásmóddal szemben a 32. oldalon már ezt látom: » ... potom 47 000 forintért tanulmányozta feleslegesen a kecskebéka-export lehetőségét«. Ugyanebben a cikkben mindenütt így írják a számokat: »70 000... 209 000 ... 65 000 ...«. Finoman szólván: önök következetlenek — egy lapszámon belül is kétféleképpen írják a számokat. Szeretném megjegyezni, hogy rengeteg zűrzavart, félreértést, sőt hibát okozhat az utóbbi időben eluralkodó ilyen írásmód: »830 ezer«. Mert hiszen ezen az alapon azt is meg lehetne magyarázni, hogy így van jól: »5 száz«, vagy még ez a különleges szám- és betűkereszteződés is elképzelhető: »6 milliárd 17 millió 297 ezer 7 száz«. Miért van az, hogy a számokat egyesek vegyesen betűvel és számmal írják, holott az értelem, a józan ész azt követelné, hogy használjuk csak mindig vagy a számjegyeket, vagy írjuk le csak betűvel? Örülnék, ha levelemet annak ellenére, közreadnák, hogy túl a problémán az önök következetlenségét is szóvá teszem.” DR. MAGYAR MIHÁLY, SZOLNOK 1396 Budapest, Pf. 634. Lottó és korona Vita a postai hollóról Brazil vagy brazíliai? RELÉ, A BRAZIL CSODACSATÁR DIADALMENETE PÁRIZSBAN A testvérek hatalmi vetélkedése többször ismétlődött 31 MAGYARORSZÁG 1973/2