Magyarország, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1973-07-22 / 29. szám

Az iráni sah és a Perzsa-öböl THE FINANCIAL TIMES A sah Iránt a világ olaj­­tartalékai 60 százalékának „őrzőjeként és védelmező­jeként” állította be. Ezzel a nyilvánosság előtt magá­nak tulajdonította a Per­zsa-öböl országai védelmé­vel járó felelősséget. Min­den eddiginél nyíltabban összekapcsolta Irán bizton­ságát a Nyugat érdekeivel, amikor arról szólt, hogy fenntartja az olaj Nyugat­ra áramlását. Az Egyesült Államok és Anglia politikája arra irá­nyul, hogy ellássa Iránt támadó és védelmi fegyve­rekkel egyaránt, mint az öbölbeli stabilitás legfőbb erődjét. A sah nyilatkoza­tát azonban ezekben az or­szágokban bizonyos fenn­tartással fogadták. Úgy lát­ják, hogy sérti az arabokat, és árt a sahnak az öbölbe­li szomszédokkal fennálló kapcsolatok elmélyítésében. Csupán a közelmúltban nyugodott meg a megosz­tottság, amelyet Iránnak az az akciója keltett, hogy megszállt három szigetet a Hormuz-szoros közelében. A javuló kapcsolatok egyik jele volt, hogy iráni csapatok vettek részt az ománi szultán által kezde­ményezett kampányban a dhofari déli tartományban kirobbant felkelés leküzdé­sére. Tény azonban, hogy mind a szaúd-arábiaiak, mind pedig a többi öböl­beli uralkodó idegesen fo­gadja Irán új militarizmu­­sát és az öböl feletti ura­lom kialakítására irányuló törekvését. Az iráni kato­nai erőről közzétett nyilat­kozatok még csak növelik ezeket az aggodalmakat. A sah kijelentette: mi­vel sem az Egyesült Álla­mok, sem Európa, sem pe­dig Japán nem képes biz­tosítani az öböl biztonsá­gát, Iránnak kell vállalnia helyettük is ezt a felada­tot. Nyugati körökben ezt az ellenséges arab propa­gandára gyakorolt felesle­ges ösztönzésnek tekintik, hiszen lehetővé teszi, hogy az arabok elítéljék Iránt, mint a Nyugat „eszközét” — ez a vád pedig árt mind Iránnak, mind pedig a Nyugatnak. Nyugati szem­szögből a konkrét veszély abban rejlik, hogy a sah esetleg valamiféle katonai akciót ítélhet szükségesnek Irán biztonsága szempont­jából. Ez azonban ugyan­akkor aláásná a Nyugat kapcsolatait az arab olaj­termelő országokkal, és így a Nyugat az Irán mel­letti katonai elkötelezett­ség és az arab olajtól való nagyarányú függés csapdá­jába esne. Azokon a területeken, ahol a Nyugat és Irán po­litikája egybeesik, óhatat­lanul felmerül az a kérdés, hogyan tudja Irán meg­valósítani a sah által fel­vázolt szerepét. A ■ sah véleménye szerint fegyvervásárlásai 1976-ra Iránt a Közel-Kelet leg­erősebb hatalmává teszik. Magatartása arra mutat, hogy legalábbs ideiglene­sen feladja azt a vissza­húzódó magatartást, ame­lyet a szigetek 18 hónap­pal ezelőtt történt át­vétele óta gyakorolt az öbölben. A leg­­valószínűbb magya­rázat, hogy a sah meg akarja akadályozni az ira­kiakat bármiféle Kuvait­­ellenes lépésben. Ebben ugyanis Irán biztonsága veszélyeztetését látná. A sah katonai ereje ki­építésében elsősorban a gyors manőverezési képes­ségre és a légierőre tá­maszkodik. Isfahanban lé­tesítik a világ második leg­nagyobb helikopteres ki­képző bázisát, ahová kará­csonyig 500 amerikai ki­képző érkezik. Egyébként Irán védelmi programjá­nak ez évi költségeiről nem hivatalosan elismerik, hogy közelebb állnak a 3 mil­liárd dollárhoz, mint a költségvetésben előirányzott kevesebb mint 2 milliárd­hoz. A sah kezdetben azzal indokolta fegyverkezési programját, hogy arra Irán területi integritása megvé­déséhez van szüksége. Idő­közben azonban már Irán regionális felelősségét em­legette, majd rátért arra, hogy kiterjessze Irán kato­nai érdekeit az Indiai­óceán térségére, legutóbb pedig hazája globális fe­lelősségét hangsúlyozta a világ olajellátásának meg­védésében. A sah aggodalmai kö­zött szerepel, hogy az Arab-félszigeten újjászü­lethet az Iránnal szemben ellenséges harcos arab na­cionalizmus. A Teheránban működő külföldi katonai attasék nagyra tartják az iráni pi­lóták hozzáértését, s ugyanezt mondják a hadi­­tengerészet és a különle­ges erők hatékonyságáról is. Kételkednek azonban abban, hogy Irán képes lenne sikeresen nagyobb akciókat végrehajtani az öböl térségében, és kétsé­geik vannak, vajon az irá­ni haderő kellően integ­rált parancsnoki struktúrá­val rendelkezik-e, és hogy megvan-e az utánpótlási lehetősége a kezdeti táma­dás utáni szakaszra is. Irán ereje valószínűleg keveset számítana abban az esetben, ha újabb arab— izraeli háború törne ki, amelyben az arab olajat arra használnák fel, hogy nyomást gyakoroljanak a Nyugatra. Amennyiben az Izrael és az Egyesült Álla­mok elleni keresztes hadjá­rat gondolata tért nyerne az öböl arab oldalán, és egyes sejkeket elsöpörnek a radikálisabb politikusok, sem Irán, sem pedig Szaúd-Arábia nem enged­hetné meg magának az az­zal járó politikai kockáza­tot, hogy beavatkozzék konzervatív kormányzatok visszaállítása érdekében. Ezt a lehetőséget félreté­ve mind Fejszál király, mind pedig a sejkek hall­gatólagosan kétségtelenül szívesen fogadnák, ha Irán vállalná a felelősséget azért, hogy megbuktasson egy radikális rendszert, ha az megvetné a lábát vala­melyik sejkségben. Az arab vezetők azonban semmiféle érdeklődést sem mutatnak az iránt, hogy hivatalosan együttműködjenek Iránnal, különösen nem egy kölcsönös védelmi paktum­ban, mert ez esetben Irán elkerülhetetlenül az ural­kodó partner szerepét töl­tené be. HA ÍGY MEGY TOVÁBB... HL * 1 Kft' ' % \ nmja % ' '■ isSbfiMm* 1 * ... avagy a nyugati energiaválság (Stem) 16 Erhard márkája 50 pfenniget ér DIEeWEHWOCHE Kifelé minden eddiginél keményebb a márka, be­felé viszont gyengébb, mint eddig bármikor —, ilyen­nek mutatkozik a márka létezésének 25. évében. 1948. június 19—20-án szü­letett az akkori „valuta­­reform” keretében, mint az amerikai megszálló hata­lom gyermeke, Ludwig Er­hard pedig gazdasági re­formjával a piacgazdaság­gal kombinálta, végül be­vonták az inflálódó belföl­di igények, valamint a nemzetközi valutaválságok áradatába, és így a nyugat­német márka ma tulaj­donképpen már csak 50 pfenniget ér. Emellett az infláció gyorsuló üteme olyan aggodalmakat is kelt, hogy nem szükségszerűen tart majd újabb 25 évig, és a márka vásárlóereje is­mét a felére csökken. Jellemző a mostani hely­zetre, hogy a takarékbetét­­tulajdonosok, akik éveken át, nem törődve a pénz gyorsuló leértéktelenedésé­­vel, egyik milliárdot a má­sik után helyezték takarék­ba, ma már tényszerűen dokumentálják a márkába vetett bizalmuk hanyatlá­sát. Ez év márciusában a ta­karékbetétek az NSZK-ban 300 millió márkával csök­kentek. Ez azt jelenti, hogy a takarékbetétkönyv-tulaj­donosok ennyivel több pénzt vettek ki betétköny­veikből, mint amennyit be­fizettek. S ez az irányzat folytatódik. A Deutsche Bundesbank adatai szerint áprilisban és májusban is kedvezőtlenül alakultak a takarékbetétek. Nyilván­való, hogy a megélhetési költségek 7,8 százalékos növekedése mellett kasszát csináltak, és ma már egy­re nagyobb számban a tár­gyi értékek felé menekül­nek. Mindenekelőtt a ki­sebb takarékbetéteket ke­zelő bankok meglehetősen biztosak abban a diagnó­zisukban, hogy a takaré­koskodás tudatos csökkené­sének folyamata kezdődött, és a mostani irányzatot még a takarékoskodási le­hetőségek korlátozottabbá válása is előmozdítja. Tény, hogy az áremel­kedések 7,8 százalékos ará­nya az egyre szélesebb körben ható progresszív adók mellett arra vezetett, hogy a bér- és fizetéseme­lések az idei év első hó­napjaiban nem sok lehető­séget nyújtottak a takaré­koskodásra, sőt a magán­háztartások jelentős részé­ben kevesebb reális vá­sárlóerő áll rendelkezésre, mint akár hat hónappal ezelőtt is. A nyugtalanság érthető, hiszen valószínű­leg egyedülálló a márka 25 éves történetében, hogy a munkavállalók reális vásárlóereje valamelyik évben alig, vagy nem is emelkedik, sőt talán keve­sebb van a kasszájukban, mint egy évvel ezelőtt. Fel­vetődik a kérdés: mi ennek az oka? Az eddigi válaszok erre a kérdésre felületesek, és a közismert Fekete Péter­­játékra emlékeztetnek. A szakszervezetek azt mond­ják, hogy a vállalkozók az okai, a vállakozók a szak­­szervezeteket okolják. A szövetségi kormány pedig a gonosz külföldre hárítja a felelősséget, amelynek inflációs dühe alól még a Német Szövetségi Köztár­saság sem tudja kivonni magát. „Életkorlavina” Frank furler Rundschau A „korlavina” a Német Szövetségi Köztársaságban hét éven belül valószínű­leg eléri maximumát, álla­pította meg dr. K. Schwarz wiesbadeni statisztikus. Dr. Schwarz adatai szerint 1980-ban az összlakosság 15,1 százaléka 65 éves lesz. Közben a 65 éves nők szá­ma eléri a 5,8 milliót és jelentősen túlszárnyalja majd a 65 éves férfiak szá­mát (3,3 millió). Dr. Schwarz úgy véli, hogy 1980 után csökken, de 2000-ig körülbelül 8,4 mil­lió marad a 65 évesnél idősebb emberek száma az NSZK-ban.

Next