Magyarország, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1973-07-22 / 29. szám
Az iráni sah és a Perzsa-öböl THE FINANCIAL TIMES A sah Iránt a világ olajtartalékai 60 százalékának „őrzőjeként és védelmezőjeként” állította be. Ezzel a nyilvánosság előtt magának tulajdonította a Perzsa-öböl országai védelmével járó felelősséget. Minden eddiginél nyíltabban összekapcsolta Irán biztonságát a Nyugat érdekeivel, amikor arról szólt, hogy fenntartja az olaj Nyugatra áramlását. Az Egyesült Államok és Anglia politikája arra irányul, hogy ellássa Iránt támadó és védelmi fegyverekkel egyaránt, mint az öbölbeli stabilitás legfőbb erődjét. A sah nyilatkozatát azonban ezekben az országokban bizonyos fenntartással fogadták. Úgy látják, hogy sérti az arabokat, és árt a sahnak az öbölbeli szomszédokkal fennálló kapcsolatok elmélyítésében. Csupán a közelmúltban nyugodott meg a megosztottság, amelyet Iránnak az az akciója keltett, hogy megszállt három szigetet a Hormuz-szoros közelében. A javuló kapcsolatok egyik jele volt, hogy iráni csapatok vettek részt az ománi szultán által kezdeményezett kampányban a dhofari déli tartományban kirobbant felkelés leküzdésére. Tény azonban, hogy mind a szaúd-arábiaiak, mind pedig a többi öbölbeli uralkodó idegesen fogadja Irán új militarizmusát és az öböl feletti uralom kialakítására irányuló törekvését. Az iráni katonai erőről közzétett nyilatkozatok még csak növelik ezeket az aggodalmakat. A sah kijelentette: mivel sem az Egyesült Államok, sem Európa, sem pedig Japán nem képes biztosítani az öböl biztonságát, Iránnak kell vállalnia helyettük is ezt a feladatot. Nyugati körökben ezt az ellenséges arab propagandára gyakorolt felesleges ösztönzésnek tekintik, hiszen lehetővé teszi, hogy az arabok elítéljék Iránt, mint a Nyugat „eszközét” — ez a vád pedig árt mind Iránnak, mind pedig a Nyugatnak. Nyugati szemszögből a konkrét veszély abban rejlik, hogy a sah esetleg valamiféle katonai akciót ítélhet szükségesnek Irán biztonsága szempontjából. Ez azonban ugyanakkor aláásná a Nyugat kapcsolatait az arab olajtermelő országokkal, és így a Nyugat az Irán melletti katonai elkötelezettség és az arab olajtól való nagyarányú függés csapdájába esne. Azokon a területeken, ahol a Nyugat és Irán politikája egybeesik, óhatatlanul felmerül az a kérdés, hogyan tudja Irán megvalósítani a sah által felvázolt szerepét. A ■ sah véleménye szerint fegyvervásárlásai 1976-ra Iránt a Közel-Kelet legerősebb hatalmává teszik. Magatartása arra mutat, hogy legalábbs ideiglenesen feladja azt a visszahúzódó magatartást, amelyet a szigetek 18 hónappal ezelőtt történt átvétele óta gyakorolt az öbölben. A legvalószínűbb magyarázat, hogy a sah meg akarja akadályozni az irakiakat bármiféle Kuvaitellenes lépésben. Ebben ugyanis Irán biztonsága veszélyeztetését látná. A sah katonai ereje kiépítésében elsősorban a gyors manőverezési képességre és a légierőre támaszkodik. Isfahanban létesítik a világ második legnagyobb helikopteres kiképző bázisát, ahová karácsonyig 500 amerikai kiképző érkezik. Egyébként Irán védelmi programjának ez évi költségeiről nem hivatalosan elismerik, hogy közelebb állnak a 3 milliárd dollárhoz, mint a költségvetésben előirányzott kevesebb mint 2 milliárdhoz. A sah kezdetben azzal indokolta fegyverkezési programját, hogy arra Irán területi integritása megvédéséhez van szüksége. Időközben azonban már Irán regionális felelősségét emlegette, majd rátért arra, hogy kiterjessze Irán katonai érdekeit az Indiaióceán térségére, legutóbb pedig hazája globális felelősségét hangsúlyozta a világ olajellátásának megvédésében. A sah aggodalmai között szerepel, hogy az Arab-félszigeten újjászülethet az Iránnal szemben ellenséges harcos arab nacionalizmus. A Teheránban működő külföldi katonai attasék nagyra tartják az iráni pilóták hozzáértését, s ugyanezt mondják a haditengerészet és a különleges erők hatékonyságáról is. Kételkednek azonban abban, hogy Irán képes lenne sikeresen nagyobb akciókat végrehajtani az öböl térségében, és kétségeik vannak, vajon az iráni haderő kellően integrált parancsnoki struktúrával rendelkezik-e, és hogy megvan-e az utánpótlási lehetősége a kezdeti támadás utáni szakaszra is. Irán ereje valószínűleg keveset számítana abban az esetben, ha újabb arab— izraeli háború törne ki, amelyben az arab olajat arra használnák fel, hogy nyomást gyakoroljanak a Nyugatra. Amennyiben az Izrael és az Egyesült Államok elleni keresztes hadjárat gondolata tért nyerne az öböl arab oldalán, és egyes sejkeket elsöpörnek a radikálisabb politikusok, sem Irán, sem pedig Szaúd-Arábia nem engedhetné meg magának az azzal járó politikai kockázatot, hogy beavatkozzék konzervatív kormányzatok visszaállítása érdekében. Ezt a lehetőséget félretéve mind Fejszál király, mind pedig a sejkek hallgatólagosan kétségtelenül szívesen fogadnák, ha Irán vállalná a felelősséget azért, hogy megbuktasson egy radikális rendszert, ha az megvetné a lábát valamelyik sejkségben. Az arab vezetők azonban semmiféle érdeklődést sem mutatnak az iránt, hogy hivatalosan együttműködjenek Iránnal, különösen nem egy kölcsönös védelmi paktumban, mert ez esetben Irán elkerülhetetlenül az uralkodó partner szerepét töltené be. HA ÍGY MEGY TOVÁBB... HL * 1 Kft' ' % \ nmja % ' '■ isSbfiMm* 1 * ... avagy a nyugati energiaválság (Stem) 16 Erhard márkája 50 pfenniget ér DIEeWEHWOCHE Kifelé minden eddiginél keményebb a márka, befelé viszont gyengébb, mint eddig bármikor —, ilyennek mutatkozik a márka létezésének 25. évében. 1948. június 19—20-án született az akkori „valutareform” keretében, mint az amerikai megszálló hatalom gyermeke, Ludwig Erhard pedig gazdasági reformjával a piacgazdasággal kombinálta, végül bevonták az inflálódó belföldi igények, valamint a nemzetközi valutaválságok áradatába, és így a nyugatnémet márka ma tulajdonképpen már csak 50 pfenniget ér. Emellett az infláció gyorsuló üteme olyan aggodalmakat is kelt, hogy nem szükségszerűen tart majd újabb 25 évig, és a márka vásárlóereje ismét a felére csökken. Jellemző a mostani helyzetre, hogy a takarékbetéttulajdonosok, akik éveken át, nem törődve a pénz gyorsuló leértéktelenedésével, egyik milliárdot a másik után helyezték takarékba, ma már tényszerűen dokumentálják a márkába vetett bizalmuk hanyatlását. Ez év márciusában a takarékbetétek az NSZK-ban 300 millió márkával csökkentek. Ez azt jelenti, hogy a takarékbetétkönyv-tulajdonosok ennyivel több pénzt vettek ki betétkönyveikből, mint amennyit befizettek. S ez az irányzat folytatódik. A Deutsche Bundesbank adatai szerint áprilisban és májusban is kedvezőtlenül alakultak a takarékbetétek. Nyilvánvaló, hogy a megélhetési költségek 7,8 százalékos növekedése mellett kasszát csináltak, és ma már egyre nagyobb számban a tárgyi értékek felé menekülnek. Mindenekelőtt a kisebb takarékbetéteket kezelő bankok meglehetősen biztosak abban a diagnózisukban, hogy a takarékoskodás tudatos csökkenésének folyamata kezdődött, és a mostani irányzatot még a takarékoskodási lehetőségek korlátozottabbá válása is előmozdítja. Tény, hogy az áremelkedések 7,8 százalékos aránya az egyre szélesebb körben ható progresszív adók mellett arra vezetett, hogy a bér- és fizetésemelések az idei év első hónapjaiban nem sok lehetőséget nyújtottak a takarékoskodásra, sőt a magánháztartások jelentős részében kevesebb reális vásárlóerő áll rendelkezésre, mint akár hat hónappal ezelőtt is. A nyugtalanság érthető, hiszen valószínűleg egyedülálló a márka 25 éves történetében, hogy a munkavállalók reális vásárlóereje valamelyik évben alig, vagy nem is emelkedik, sőt talán kevesebb van a kasszájukban, mint egy évvel ezelőtt. Felvetődik a kérdés: mi ennek az oka? Az eddigi válaszok erre a kérdésre felületesek, és a közismert Fekete Péterjátékra emlékeztetnek. A szakszervezetek azt mondják, hogy a vállalkozók az okai, a vállakozók a szakszervezeteket okolják. A szövetségi kormány pedig a gonosz külföldre hárítja a felelősséget, amelynek inflációs dühe alól még a Német Szövetségi Köztársaság sem tudja kivonni magát. „Életkorlavina” Frank furler Rundschau A „korlavina” a Német Szövetségi Köztársaságban hét éven belül valószínűleg eléri maximumát, állapította meg dr. K. Schwarz wiesbadeni statisztikus. Dr. Schwarz adatai szerint 1980-ban az összlakosság 15,1 százaléka 65 éves lesz. Közben a 65 éves nők száma eléri a 5,8 milliót és jelentősen túlszárnyalja majd a 65 éves férfiak számát (3,3 millió). Dr. Schwarz úgy véli, hogy 1980 után csökken, de 2000-ig körülbelül 8,4 millió marad a 65 évesnél idősebb emberek száma az NSZK-ban.