Magyarország, 1973. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1973-07-22 / 29. szám

száz lapjából , öt világrész száz lapjából . Perón tisztázatlan politikai irányvonala VORWÄRTS Tizennyolc évi száműze­tés után Juan Domingo Perón elutazott Madrid­ból, hogy hazájában, Ar­gentínában beindítsa a „nemzeti egység” megva­lósítását és az „újjáépítést”. Buenos Aires házainak fa­lain sok ezer plakátról te­kintett a járókelőkre en­nek a folyamatnak atyai irányítója és neje, Isabel Martinez, a „békegalamb”. Perón több mint három­millió híve sietett az Ezei­­za repülőtérre, hogy ünne­pélyes fogadtatást rendez­zen eszményképének. Mi­előtt azonban a különgép a volt elnökkel a fedélze­tén leszállt volna argentí­nai földre, mintegy 400 ünneplő összeesett fiatal, vadul lövöldöző terroristák támadása nyomán. Leg­alább húszan a helyszínen meghaltak. Az ezeizai mészárlás tra­gikus egyértelműséggel megmutatta, hogy Argen­tínában a párbeszédre irá­nyuló készséget gyorsan váltja fel a vad szenve­dély, és hogy Perón tézise a „nemzeti egységről” in­kább vágyálom, mint való­ság. Kétségtelen, hogy a pe­rónista kormányzat nehéz aprómunka előtt áll. 1964- ben dicsőséges örökséget vehetett át: a Központi Bank pincéiben a tetőig halmozódtak az aranytöm­bök, és még a folyosókat is elzárták. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy nagyvo­nalú gesztussal osztogassa­nak belőle a szegényeknek. Most azonban Perónnak egészen más helyzettel kell szembenéznie. Óriási az inflációs nyo­más: a munkanélküliség az utóbbi években túllépte a 10 százalékos szintet. Az argentínai adóssághegy elérte a 6,2 milliárd dollár rekordmagasságot. Nagyon is kérdéses, hogy segít-e majd a helyzeten a „szo­ciális megállapodásban” körvonalazott gazdasági program. Ezen túlmenően a perónizmus még önma­gával is vitában áll jövő­beni arculatát illetően. Kérdés, hogy világosságot tud-e teremteni a hazatért Perón ezen a vonalon. Hector Campora elnök június elején a „szociális megállapodással” beindí­totta a perónista gazdaság­­politikát. Két szervezet ál­lította össze az említett dokumentumot: a CGE (Confederacion General Economical ebben Argen­• A cikkben kifejtett gon­dolatok időszerűségét fo­kozza, hogy Campora köz­ben Perón javára lemon­dott az elnökségről. Kína kis és közepes vállal­kozói vesznek részt, a CGT (Confederacion General del Trabajo), a mérsékelt, sőt részben konzervatív veze­tés alatt álló szakszervezeti központ. A megállapodás különböző beavatkozáso­kat irányoz elő, amelyek előreláthatólag már a leg­közelebbi jövőben bizonyá­ra komolyan megzavarják a gazdasági körforgást. A drágulási kiegyenlítés lényegesen kisebb összegű, mint amire a munkaválla­lók számítottak. Az alap­béreket általánosan 200 pe­­sóval emelték, ami a csalá­di pótlékok 40 százalékos emelésével együtt az ar­gentínaiak nagy többsége számára körülbelül 20 szá­zalékos vásárlóerő-növe­kedést jelent. A létfenntar­tási költségek azonban a legutóbbi januári kiegyen­lítés óta viszont több mint 30 százalékkal emelkedtek. A perónista rendszer első szakaszában tehát a reál­bér elmarad a katonai dik­tatúra legutóbbi szakaszá­nak reálbére mögött. Ezt a visszaesést próbál­ja a „szociális megállapo­dás” egész sor ellentmon­dásos ármanipulációval felszámolni. Egyrészt kö­rülbelül 20 árucikk árát csökkenti, köztük a követ­kezőkét: a tej, a vaj, a sajt, a kenyér, a juh- és a sertéshús, a frissítő ita­lok, a tea, a burgonya árát 20 százalékkal, és elrendel­ték az általános árellenőr­zést. Másrészt azonban en­gedélyt adnak arra, hogy számos közszolgáltatási díj­tételt rendkívüli mérték­ben emeljenek: a városi közlekedési eszközökön a jegyek 20 százalékkal drá­gulnak, a háztartási gáz 20 százalékkal, a belföldi pos­tai díjszabás 40, és a tele­fon 45 százalékkal lesz drágább. A drágulás még drámaibb arányokat ölt az ipari szektorban. Elképzelhető, hogy az ál­lam határozott beavatko­zása súrlódásokra vezet majd Buenos Aires nagy piacain, ahol a maffia­cso­portok hosszú ideje bizto­san uralkodtak. A nagy­arányú benzináremelés ön­magában elegendő arra, hogy a közvetítő kereske­dők valamennyi mezőgaz­dasági termék árát 5—10 százalékkal megdrágítsák. A perónisták most ki­nyilvánítják, hogy céljuk a nemzeti szocializmus. Ez a fogalom, amely az euró­paiak számára rossz emlé­keket ébreszt, elvileg azon politika folytatásának te­kintendő, amelyet kezdet­ben perónizmusnak, ké­sőbb pedig juszticializmus­­nak neveztek. Ha azonban valaki konkrétumokat sze­retne megtudni, hamarosan hatalmas ideológiai zűrza­varral találja magát szem­ben. Az ellentmondások halmozódnak, ha összeha­sonlítjuk, hogy a perónista mozgalom különböző veze­tő politikusai miképpen ha­tározzák meg a nemzeti szocializmust. Vagy ponto­sabban : miképpen kerülik annak világos, egyértelmű meghatározását. Perón maga így számolt be 1970-ben a második vi­lágháború előtti vándor­éveiről: „Végül is Olasz­országban telepedtem le. Azért választottam Olasz­országot, mert ott kétség­telenül kísérlet történt egy új szocializmus bevezeté­sére. Addig a szocializmus nemzetközi marxista szo­cializmus volt. Ott, Olasz­országban, nemzeti szocia­lizmus, egy olasz szocializ­mus, a fasizmus jött létre. Ugyanezzel a jelenséggel találkoztunk Németország­ban is.” Még három évvel ezelőtt is, Perón a nemzeti szocia­lizmus fogalmát azonosí­totta a fasizmussal, sőt a náci rendszerrel. Az a fér­fi, aki hosszú időn át Pe­rón magántitkára volt, most pedig a Campora-kor­­mányzat jóléti minisztere, José Lopez Rega, legutóbb a perónista Las Bases fo­lyóiratban ki is fejtette, hogy az argentin nemzeti szocializmus nem is más, mint az Európából ismert nemzeti szocializmus. Miközben az ifjú peró­nisták jelentős vezetői a nemzeti szocializmust csu­pán egy szakasznak tekin­tik a „nemzeti” nélküli szocializmus felé, Solano Lima alelnök már több íz­ben kifejtette: „A nemzeti szocializmussal hadat üze­nünk a marxista szocializ­musnak!” S ha Limának felteszik a kérdést, kinek a tulaj­donába kell kerülnie a ter­melőeszközöknek, akkor így válaszol: „A termelő­­eszközöknek a kapitalisták és a munkások tulajdonát kell képezniük. Meggyőző­désem, hogy a közös tulaj­don és az ügyek közös irá­nyítása a helyes.” Perón egyébként még nagy luxussal berendezett madridi rezidenciájából óriási Mao-lázt robbantott ki Argentínában. A 78 éves Perón tervezett kínai uta­zását feszült kíváncsiság kíséri. A látogatás bejelen­tése óta alig rendeztek egyetlen pártértekezletet is, amelyen ne hangzot­tak volna el Mao-idézetek. Az argentínai fiatalok körében már most sok szó esik a perónista kulturális forradalomról, mintha en­nek beindítása már konk­rétan eldőlt volna. S még a külföldi vendégnek is azonnal ajánlgatni kezdik Perón „vörös könyvecské­jének” elolvasását. Fasizmus, humanizmus, pluralizmus, maoizmus ... ennek az ideológiai vegyes­felvágottnak a sokrétűsége kétféleképpen értelmez­hető: az egyik lehetőség, hogy Perón több lovon akar egyidejűleg lovagol­ni, ami megfelelhet annak a törekvésének, hogy össz­hangba hozza a társadalom ellentétes pólusainak érde­keit és visszaszorítsa az osztályharcot, vagy pedig kényszerítve látja magát arra, hogy feladja a jusz­­ticialista megoldást, és ehe­lyett a szocialista gondola­tot vesse fel, mert érzi, hogy az argentínai mun­kásnak ma már nagyobbak a követelései, és nem elé­gedne meg a juszticialista vívmányokkal. Valószínű azonban, hogy mindkét meggondolás közrejátszik egyelőre még tisztázatlan politikai irányvonala kiala­kításában. TÜNTETŐK ÉVA PERÓN SZOBORPORTRÉJÁVaL* Ajánlgatni kezdik Perón „vörös könyvecskéjét” Biedenkopf, a CDU új főtitkára DIETZEIT A 43 éves Kurt Bieden­kopf egyidős Helmut Kohl­lal, s mint Helmut Kohl is, Ludwigshafenből szár­mazik, s egy iskolába is járt a CDU új elnökivel. „A legfontosabb azonban —­ hangoztatja Kurt Bie­denkopf, a CDU új főtit­kára —, hogy mindketten ugyanarra a hullámhosszra vagyunk beállítva.” Biedenkopf szokatlan pá­lyafutása : érettségi után ösztöndíjat kapott egy amerikai egyetemre, jogi tanulmányait München­ben és Frankfurtban foly­tatta, 37 éves korában a bochumi Ruhr Egyetem rektora, majd a szövetségi kormány által létesített, és a beleszólási jog kérdései­vel foglalkozó bizottság élére került, utána pedig a Henkel mosószer-kon­szern vezetőségi tagjaként tevékenykedett. Biedenkopf számára a szervezés nem annyira azt jelenti, hogy mozgásba len­dítse az apparátust, mint inkább a döntési folyama­tok irányítását, vagy — így Biedenkopf — „a vi­tás folyamatok tartalmi megoldását”. „Nem fogom a politikát kialakítani, de gondoskodom arról, hogy kialakítsák a kellő politi­kát” — így jellemzi Kohl „tábornoka” a maga új feladatkörét. Biedenkopf meg van győződve arról, hogy Hel­mut Kohl „tartalmilag sok­kal erőteljesebben vezeti majd a pártot”, mint Rai­ner Barzel. Véleménye szerint Barzel eltűrte, hogy az elmúlt két év a párt számára haszontalanul múljék el: „Nem adott fel­ismerhető impulzusokat a pártnak.” Az Unió bukott kancellárjelöltjével ellen­tétben, aki vezetői felada­tai nagyon formális ér­telmezésével hagyta, hogy az egyes párton belüli cso­portok vitatkozzanak, Kohl intenzíven részt fog venni a konkrét kérdések meg­vitatásában és a program kialakításában. Kohl elnök bonni hely­tartója „nem hagyományos módon akar tudományos segédeszközöket rendelke­zésre bocsátani a CDU po­litikája kialakításához”. Biztos, hogy Biedenkopf hamarosan néhány „tojás­fejűt” is bevon tevékeny­ségébe, egyébként azonban nem szádékozik a bonni CDU-szervezetet és annak 138 munkatársát a feje te­tejére állítani. MAGYARORSZÁG |*fp| __________1 9 7 39 fbig

Next