Magyarország, 1974. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-29 / 39. szám
Bíró Károlyné, született Ratkó Anna ma nyugdíjas, Buda egyik forgalmas útvonalán levő bérlakásában él. A lexikon — ha szólna róla — körülbelül ezt mondaná: „Egész fiatalon került a munkásmozgalomba, a két világháború közt sztrájkok szervezésében, tüntetésekben vett részt, amiért feketelistára tették. A felszabadulás után különböző párt-, szakszervezeti és nőmozgalmi tisztségeket töltött be. 1949—53: népjóléti, majd egészségügyi miniszter, országgyűlési képviselő, 1954— 1956-ban a SZOT titkára, majd nyugdíjba vonulásáig az Országos Béketanács munkatársa.” Egy érdekes ember élete azonban aligha fér bele egy lexikon címszavába. Kakaó és „házi macs Talán azzal kezdődött, hogy apja a vasasok szakszervezetének alapító tagja volt, s ezzel bevonult a családba a munkásmozgalom. A 13 Ratkó testvér mellé két elárvult rokongyereket is befogadtak a családba, 17-en ültek vasárnaponként az asztalhoz. (Hétköznap ritkán, hiszen valaki mindig munkában volt.) Amikor kitört az első világháború, a családnak egyszerre hat tagját vitték el katonának. Hamar kellett kenyeret keresni. Ratkó Anna 13 éves volt, amikor először állt gép mellé (gépmunkásnő volt, ami mai nyelvre fordítva betanított munkásnőnek felel meg), s már 14 évesen szakszervezeti bizalmi a Fegyvergyár női munkásai között. 1919 elején azok között volt, akik a Soroksári út, Csepel és Erzsébet munkásainak felvonulását szervezték. Első, igazán nagy emléke 1919. május elsejével kapcsolatos: — Gyerekek mellé osztottak be, velük mentem a Margitszigetre. Zsemlét és kakaót osztottak ott nekik, én pedig vezettem egy csoportot, végignéztem, hogyan ismerkednek a számukra új ízekkel a proligyerekek. Elmondani nem lehet, hogy az milyen érzés volt, azt csak átélni lehet. Én sem tudtam, hogy milyen íze van a kakaónak, de illetlennek tartottam volna, hogy megkóstoljam. Az csak a gyerekeké volt. A 16 éves munkáslány akkor nem számított gyereknek. Akkor sem, amikor — 1919 augusztusában — a románok elfogták, bevitték a pesterzsébeti rendőrkapitányságra és „viselt dolgai” miatt összeverték. Aztán kiengedték és házi őrizetbe helyezték. (Akkori szóval „házi macs” alá került.) 1921-ben sikerült bejutnia a Hazai Fésűsfonóba cérnázónak. Addigra megszerezte a textiltechnikusi végzettséget. Két hete dolgozott ott, amikor — alighanem éppen ugyancsak 19-ben „viselt dolgai” miatt — a gyári munkásnők főbizalmija lett. („Valamivel könnyebb volt ott a helyzet, mint másutt — emlékezik —, német érdekeltségű gyár volt, s a németek akkor szívesen dolgoztak szervezett munkásokkal. De csak egy ideig. Később ők is sokallták követeléseinket.”) Nem volt könnyű a munka — főleg a mozgalmi része. Sok mindennel fordultak a főbizalmihoz, s így naponta volt összeütközése a tőkéssel vagy valamelyik képviselőjével. A 20-as évek vége felé meg is gyengült a szakszervezet, sok munkásnő akadt, aki kilépett, majd újra be, amint pillanatnyi érdekei kívánták. S amikor 1929- ben Ratkó Annát kitették a gyárból, már nem tudta megvédeni a szakszervezet. Akkor került feketelistára, vagyis a szakmában sehol sem alkalmazhatták. (Ugyanabban az évben volt a textilmunkásoknak egy nagy megmozdulásuk, amire nemcsak az ország, de a külföld is felfigyelt: a jutagyári sztrájk. Leállt a pesterzsébeti Jutagyár, szolidaritást vállalt az ottaniakkal a környék sok gyárának munkássága. Vagy 700-an sztrájkoltak, s még a két erzsébeti pék, Halász és Pantz is segítette őket: az egyik a hét elején, a másik a hét végén adott 500 kiló kenyeret ingyen. A Soroksárról bejáró munkások közül sokan lemondtak a kenyérről a rászoruló erzsébetiek javára, mert nekik otthon volt egy kis földjük Úgy kezdődött, hogy a tőkések 10 százalékkal akarták csökkenteni a béreket — akkor kezdődött a nagy gazdasági válság —, két hét után Peyer Károly, a szociáldemokrata párt akkori vezetője kiment a sztrájkolókhoz, igyekezett rávenni őket, hogy legalább az 5 százalékos csökkentést fogadják el Csakhogy Ratkó Anna, meg a többi ifjúmunkás is agitált — természetesen éppen ellenkezőleg, mint Peyer. Végül is 10 százalékos csökkentéséből öt százalékos emelés lett a kilencvenhatodik napon, s ezzel ért véget a sztrájk.) Felborított villamosok Akkor már két éve tagja volt Ratkó Anna a Kommunisták Magyarországi Pártjának. Pártmegbízatásként dolgozott a szociáldemokrata pártban, a szakszervezetben, az antialkoholista szövetségben, az eszperantistáknál — felsorolni is sok volna, hány helyen. Pesterzsébet határában van az egykor híres-hírhedt Cséry-telep, oda jártak a környékbeli szegényemberek tüzelőt guberálni a szeméthegyekből. Egyszer ledőlt a rengeteg szemét és maga alá temetett egy ötgyermekes családapát. Rengetegen voltak a temetésén, s amikor kijöttek a temetőből, a gyászoló gyülekezet tüntető menetté alakult át. A Pacsirta-telepen felborítottak egy villamost. S a villamosborító tüntetők első soraiban volt Ratkó Anna. Hasonló eset játszódott le 1931- ben Pesterzsébet főterén. Akkor a munkanélküliség szülte az elkeseredést, ami tüntetésben robbant ki. A sok ezer tüntető nevében öttagú küldöttség ment be Csikány Béla erzsébeti polgármesterhez, az öt közt volt Bíró Károly. Kint a téren pedig közben megint csak felborítottak egy villamoskocsit, s ebben is részes volt Ratkó Anna. (Végül a polgármester közbenjárására néhány száz ember kapott ínségmunkát heti 8 pengő bérezéssel, a villamos felborítói közül néhányat elfogtak és elítéltek, a tüntetés vezetőit pedig a szociáldemokrata vezetők kizárták a pártjukból.) Munkahelye gyakran változott. A textilgyár után Csepel, aztán a Ganz Villany. Ott is főbizalmi lett, s bármennyire szerették volna gyáron kívül látni, nem tudták kitenni. Egészen a terhességéig. A gyári orvos (saját biztosítója volt az üzemnek, nem tartozott az OTI-hoz) gyógyíthatatlan betegségnek minősítette terhességét, szülés után egyszerűen nem vették vissza. Egyik testvére ONCSA-telepi lakásán — pontosabban: annak padlásfeljárója alatt — töltötte a német megszállás hónapjait családostól. A nyilasok keresték, a kislányát akarták elvinni, gondolva, hogy erre majd előjön rejtekhelyéről, de a szomszédok letagadták, hogy az ő gyermeke ott játszik a többiekkel. Nehéz hónapok után, ott a padlásfeljáróban érték meg a felszabadulást. Miniszteri székben Még órajárásnyira sem távolodott el a front — máris összejöttek a pesterzsébeti kommunisták. Előbb — csak úgy, a maguk elképzelése szerint, hiszen nem volt még hová fordulniuk iránymutatásért — néptanácsot alakítottak. Amikor sikerült megteremteni az összeköttetést a pesti Tisza Kálmán térrel, átszervezték ezt Nemzeti Bizottsággá. Még a néptanács intézkedett arról, hogy az asszonyok főzzenek a város nélkülöző és elhagyott gyermekei számára. (Akkor még önálló város volt Pestszenterzsébet, majd később Pesterzsébet, 1950 óta Budapest XX. kerülete.) Aztán jöttek a még nagyobb, országos feladatok. Először a nőszervezet — a későbbi Magyar Nők Demokratikus Szövetsége — megszervezésével bízták meg, de egy hónap sem telt bele és az újonnan megalakult Textilmunkások Szakszervezetének főtitkárául javasolta Ratkó Annát Kossa István, a Szaktanács akkori főtitkára (a régi harcostárs, akivel együtt szervezték a villamosborító tüntetést). — Még csak egy szék sem volt a szakszervezet szobájában — emlékezik az 1945-ös időkre Ratkó Anna. — A vasasok Magdolna utcai székházában (ma Költői Anna utca) összesen egy szobát és egy társalgót sikerült szorítani nekünk. Kartotékládán ültünk, úgy dolgoztunk kora reggeltől késő estig. Eleinte villamos sem járt, gyalog jártam be Erzsébetről és ugyanúgy mentem haza. Röviddel később, 1945 őszén megalakult a Szakszervezeti Világszövetség. Az alakuló, párizsi kongresszuson öttagú küldöttség képviselte a magyar szakszervezeteket, a delegációvezető Kossa István, a tagok közt Ratkó Anna is ott volt. Akkor volt először kívül az ország határán. Ugyancsak 1945 őszén választották meg először országgyűlési képviselővé. Négy évvel később pedig miniszter lett. Egy napon behívott Rákosi Mátyás — hangzik a hiteles történet — és közölte, hogy én leszek a népjóléti miniszter. Még csak ismerkedtem az új munkaterülettel, amikor új utasítást kaptam: szervezzem át a népjólétit egészségügyi minisztériummá. Hozzáértő, jó munkatársakat kaptam, megtettem, amit vártak tőlem. Több mint négy évig voltam miniszter, 1953-ban szívinfarktust kaptam, akkor kértem és megkaptam felmentésemet. Abban az időszakban drákói szigorral büntették, gyakorlatilag lehetetlenné tették a magzatelhajtást, mégoly indokolt esetben is. Mindezt együtt úgy hívták: Ratkótörvény. Erre ma így emlékszik a „névadó”: — Egyetértettem a rendelkezéssel. Háború után voltunk, nagyon sok ember pusztult el, szükség volt sok gyermekre. Egyébként is az a véleményem, hogy a házasság semmit sem ér gyermek nélkül. Csakhogy a Ratkó-törvény soha nem volt! E beszélgetést megelőzően és követően kutattuk a rendeletek tárában, egészségügyi és igazságügyi szakértőktől érdeklődtünk, de a kérdéses rendeletnek sehol nem találtuk nyomát. Érvényben volt viszont abban az időben az 1878-ban törvényerőre emelt Büntető Törvénykönyv (az úgynevezett Csemegi-kódex), amely igen magas büntetésekkel — egyes esetekben 10—15 évi fegyházzal — fenyegeti a tiltott műtétet végző orvost vagy bábát, évekkel az ezt elvégeztető nőt is. A felszabadulás utáni években ezeket a paragrafusokat nem alkalmazták, 1950-től az 1017/1956. számú minisztertanácsi határozat életbe lépéséig viszont annál szigorúbban. Ratkó Anna felgyógyulása után a SZOT titkára lett, onnan az Országos Béketanácshoz került. 1957-ben ismét súlyos beteg volt, akkor kérte nyugdíjazását. 1968-ig elnöke volt, ma is központi vezetőségi tagja a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének. Férjével kettesben, s gyakran lányával, vejével, két unokájával tölti a nyugdíjas élet napjait. VÁRKONYI ENDRE Múlt idők tanúi Ratkó Anna Tizenheten az asztalnál Egy „törvény” története RATKÓ ANNA 1974-BEN A szomszédok letagadták MAGYARORSZÁG ________________1974, 39