Magyarország, 1977. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-09 / 2. szám
Közel-Kelet Nyitány több hangra Mi várható 1977-ben? A szaúdi árnyékok A Közel-Kelettel kapcsolatos diplomáciai tevékenység rendkívüli megélénkülése azokat látszik igazolni, akik az 1977-es esztendőtől az általános rendezést, vagy legalábbis annak kezdetét várják: e hónap elején Kairóba látogat Khaled szaúdi uralkodó, őt követi a hónap második felében Tito jugoszláv, majd Giscard d’Estaing francia elnök, Waldheim, az ENSZ főtitkára, végül pedig Cyrus Vance, Kissinger utóda az amerikai külügyminiszteri poszton. Maga Carter is bejelentette, hogy találkozni kíván a közel-keleti vezetőkkel. Minél később, annál jobb ? A neves amerikai Brookings Institution, amely elsősorban külpolitikai prognózisokkal foglalkozik, leszögezi, hogy a Carter-adminisztráció külpolitikai feladatai között első helyen szerepel az általános — természetesen a washingtoni érdekeket szolgáló — külpolitikai rendezés. Az intézet prognózisa ugyanakkor megállapítja: noha az Egyesült Államok érdeke a közel-keleti rendezés, nem érdeke a gyors rendezés. Eszerint a kissingeri villámdiplomáciát felváltja majd a lassú, óvatos tapogatózás, a hosszú és bonyolult ügyrendi előkészület, s lehetséges, hogy az egész rendezési folyamat lezárása már Carter utódjára vár, amennyiben a négy év elteltével nem választják meg újra. Mire alapozza a Brookings Institution ezt a minél később, annál jobb elvet? Az elemzésből érdemes kiragadni két pontot: 1. A genfi értekezlet korai megtartása elkerülhetetlenné tenné a Szovjetuniónak mint társelnöknek jelenlétét és szerepének megnövekedését. A kissingeri „kis lépések” politikának egyik célja éppenséggel az volt, hogy a békés egymás mellett élés játékszabályainak betartásával ugyan, de csökkentse, korlátozza a Szovjetunió szerepét e térségben. E politika eredményeképpen megromlott a szovjet— egyiptomi kapcsolat, hűvösebbé vált a szovjet—szíriai viszony, s bár időközben erősödött a szovjet—iraki és megalapozódott a szovjet—líbiai kapcsolat, e két utóbbi ország — gazdasági jelentősége ellenére — mégiscsak periferikus szerephez jut a rendezésben. A Szovjetunió megkerülése különben az izraeli tervekben is szerepet játszik, Rabin miniszterelnök éppen a minap jelentette ki, hogy a genfi értekezlet összehívása „méltánytalanul nagy szerephez” juttatná a Szovjetuniót. 2. Amennyiben a közeljövőben Washington fáradozásainak eredményeképpen ülne össze a genfi értekezlet, s kudarcba fulladna, úgy a sikertelenségért az Egyesült Államokat okolnák, ami súlyos csapást mérne az ország tekintélyére és befolyására. Tehát: nem érdemes erőlködni, ha az érett gyümölcs előbb-utóbb magától is Washington ölébe hull. Az intézet prognosztikai tanulmánya megállapítja: amióta az Egyesült Államok aktív politikát folytat a Közel-Keleten, még sohasem voltak ilyen kedvező pozíciói. A jelenlegi helyzet három fő jellemzője ugyanis: — Teljesen valószínűtlen, hogy kirobban az új — immár ötödik — arab—izraeli háború. Az egyiptomi hadsereg aligha nyeri vissza korábbi ütőképességét, Szíria az utóbbi időben nem növeli katonai kiadásait, Izraelben még csak gondolni sem mernek egy új katonai kalandra. Megszűnt a korábbi feszítő tényező. Az Egyesült Államoknak nem kell tartania az új olajembargótól, amely immár komolyan veszélyeztetné gazdasági életét. Washington ugyanis titkos megállapodást kötött Rijáddal, amelynek értelmében stabil áron hozzájut az olajhoz, s ennek fejében vállalja Szaúd-Arábia protektorának szerepét. A térségben megyöngültek a radikális erők, elsősorban a Palesztinai Felszabadítási Szervezet. Ugyanakkor megerősödtek azok, amelyek az eddiginél szorosabb együttműködést óhajtanak az Egyesült Államokkal. Az olajdollárok súlya Mennyire fogadható el a Brookings Institution elemzése? Menynyire válik az Egyesült Államok javára az általános rendezést halogató politika, pontosabban az az elképzelés, hogy előbb-utóbb automatikusan beérnek a radikális társadalmi változások útját eltorlaszoló Pax Americana feltételei? Az elemzés kétségkívül reális elemeket is tartalmaz. Új helyzet van kibontakozóban, amelyre a szaúdi petrodollárok nyomják rá bélyegüket. Elegendő arra utalnunk, hogy az 1973. évi olajárrobbanás eredményeképpen Szaúd- Arábia a térség legnagyobb segély- és pénzforrása. Az ország 1980-ig 150 milliárd (!) dollárt óhajt fejlesztési célokra fordítani, s ebből 18 milliárd dollárt szán az arab országoknak. Szaúd-Arábia roppant gazdagsága, s a Washingtonnal kialakított véd- és dacszövetsége módot nyújt arra, hogy Rijád az Egyesült Államok vezérképviselőjeként lépjen fel a Közel-Keleten. Az Egyesült Államoknak is sokkal kellemesebb, hogy helyette egy reakciósabb arab állam vállalja a tömörítő, összefogó tényező szerepét a washingtoni intencióknak megfelelően. Októberben Szíria mögött tulajdonképpen Szaúd- Arábia támogatása hozta tető alá Rijádban a libanoni békét, decemberben ugyancsak Szaúd-Arábia békítette ki Egyiptomot Szíriával. Pontosabban: rákényszerítette a két országot külpolitikájának egyeztetésére. Khaled királynak ez annál is könnyebben ment, minthogy jelenleg ő Egyiptom és Szíria első számú hitelezője, s mindkét ország tőle várja a gazdasági fejlődéséhez szükséges milliókat. A szaúdi irányító szerep, illetve a szaúdi—amerikai együttműködés azonban távolról sem mentes az ellentmondásoktól. Míg az Egyesült Államok megengedheti magának a kivárási politikát, Rijád irányító és vezető szerepének kulcskérdése a hatékonyság. Khaled király, a szent városok őre (az ország területén van az iszlám három szent városa közül kettő: Mekka és Medina; a harmadik Jeruzsálem) nem fordulhat szembe nyíltan azzal az egyiptomi követeléssel, hogy már tavasszal meg kell rendezni a genfi konferenciát. A kényszerű egyiptomi—szíriai együttműködésnek is alfája és ómegája a rövid távú eredményesség. Szadat elnök ennek érdekében a legutóbb már odáig ment el, hogy a gyors rendezés jegyében felkínálta Izraelnek a teljesen szuverén palesztin államiság eltemetését. Amennyiben Izrael gyors ütemben kiüríti a megszállt területeket, úgy Egyiptom (és szövetségesei) gondoskodnak arról, hogy ne legyen Izrael és Jordánia között egy harmadik állam — az eljövendő palesztin állam valamilyen formában Jordániához kapcsolódjék. Míg a gazdasági és társadalmi gondoktól gyötört Egyiptom jelenlegi rezsimje számára szinte a létkérdéssel rokon presztízskérdés a gyors közel-keleti rendezés, természetesen igen aktív kairói részvétellel, Szíriát kevésbé gyötrik a gazdasági és társadalmi gondok. Szíria nincsen annyira ráutalva Szaúd-Arábiára, s — bár ez Rijádnak kevéssé tetszik — s továbbra is igényt tart a szocialista közösség országainak gazdasági és katonai támogatására. Damaszkusz, amely Jordánia, Libanon és a palesztin mozgalom összefogásával új, regionális tömörülés megteremtésére törekszik, a gyors rendezés híveként nagyobb nyomást gyakorolhat Szaúd-Arábiára, mint Egyiptom. Szaúd-Arábiának azzal is számolnia kell, hogy a rendezési folyamat elhúzódásával Kairó és Damaszkusz egyaránt sürgetheti a Szovjetunió aktívabb részvételét a genfi konferencia előkészítésében. A jelek tehát arra vallanak, hogy bár a Közel-Keleten valóban nem fenyeget egy új háború kirobbanásának veszélye, Washington tényleges és potenciális arab szövetségesei aligha lesznek hajlandók a magukévá tenni a rendezés elodázásával kapcsolatos álláspontot. Az elodázási politika jegyében új válsággal terhes az Egyesült Államok és Izrael kapcsolata is. Szaúd-Arábia szerepének növekedése, a kissingeri politika egyiptomi és részben szíriai eredményei szükségszerűen devalválták Izrael szerepét az amerikai politikai tervezésben. Norman Podhoretz, a Commentary, a befolyásos amerikai cionista folyóirat szerkesztője már arról cikkezik, hogy az Egyesült Államok magára hagyja Izraelt, s rendezési terveivel előkészíti a „közel-keleti Münchent”. Erről természetesen szó sincs, de kétségtelen, hogy Izraelnek mind kisebb szelet jut az amerikai segélykalácsból. Az a washingtoni elképzelés, amely Izraelt a kölcsön- és hitelpolitika korlátozásával szeretné lépésről lépésre öszszebékéltetni az immár „mérsékelt” arab rezsimekkel, nem jár a várt eredménnyel. Izrael gondjai Távolról sem lehetetlen, hogy a májusi választásokon a labouristák közel fél évszázados hegemóniáját megtörve az a jobboldal győz, amely az Egyesült Államok enyhülésellenes erőivel összefogva szembefordul a megszállt területek kiürítését célzó rendezéssel. Ez a jobboldal hivatkozhat akár Allan külügyminiszterre is, aki szerint mégis a Jordán folyó völgye az ideális határ Izrael és Jordánia között. Visszatérve a Brookings Institution tetszetős elemzéséhez: az biztos, hogy az Egyesült Államoknak a legjobban a hosszadalmas, s a Szovjetuniót lehetőleg kizáró rendezési folyamat felelne meg, de az is biztos, hogy a Közel-Keleten végbemenő politikai-társadalmi mozgás nem mindenkor hajlandó tekintetbe venni Washington óhajait. MAKAI GYÖRGY A FŐSZEREPLŐK RIJADBAN: SZADAT, ASSZAD, KHALED, ARAFAT Az elodózási politika új válsággal terhes MAGYARORSZÁG 1 1 9 7 7 2