Magyarország, 1977. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-10 / 15. szám
Franciaország „Politikamentesen” ? Parlamenti választások előtt ! Poniatowskinak mennie kellett A párizsi politikai szalonokban a fő téma az 1978 tavaszán esedékes parlamenti választások problémája. Ki nyeri meg? A baloldal? A jobboldal? A baloldali tábor egységes marad-e a választásokig és a választások után? Ki vezetheti diadalra a jobboldali tábort, a kormánytöbbség pártjait? Chirac-e vagy mégiscsak a jelenlegi köztársasági elnök, aki „első miniszterét”, a technokratának, nem pedig politikusnak minősített Raymond Barre-t tolja előre? Meg kell-e változtatni a választási rendszert, amely kétfordulós és többségi? Megannyi izgalmas kérdés. Maradva az utolsónál: a községtanácsi választások bebizonyították, hogy a többségi választási rendszer nem mindenütt szolgálta a jobboldal érdekeit. Egyszerű a magyarázat: azért, mert a baloldal általában egységesen bocsátkozott a választási küzdelembe, s most inkább a jobboldali pártok mutattak hajlandóságot arra, hogy egymás ellenében is szerencsét próbáljanak. Aminek aztán balszerencsés következményei lettek. Többségi vagy arányos Poniatowski herceg, az első Barrekormány hírhedt belügyminisztere az első választási kudarcok hallatára már így nyilatkozott: „A jelenlegi választási rendszer az ellenzéknek kedvez, felvetődik tehát a probléma, hogy fenntartsuk-e?” Lecannet, a katolikus MRP-ből „centristává” zsugorodott párt vezére, aki szintén tagja volt államminiszterként az első Barre-kormánynak, felvetette, hogy vissza kellene térni az arányos választási rendszerhez. Szűk pártérdek mondatta vele ezt, mivel a többségi rendszerben a gaulleisták és a giscardisták belső versengése általában a háttérbe szorította a centristákat. Lecarnet arra számított, hogy a pártokra, a listáikra adandó voksok arányában a centristák több képviselői mandátumhoz juthatnának, mint akkor, ha a két nagy jobboldali mozgalom előzetes megállapodása ad nekik némi lehetőséget a Bourbon-palotába való bekerülésre. Sem Poniatowski, sem Lecarnet nem tagja már a második Barrekormánynak. Igaz, az a gaulleista Olivier Guichard sem, aki viszont — pártja régi, meggyökeresedett nézeteit képviselve — a kétfordulós, többségi rendszer híve. Az új kormány Giscard d’Estaing köztársasági elnök akarata szerint „különválik a politikai pártoktól”, amelyeknek ugyan „megvan a maguk szerepe, de azt a kormányon kívül kell betölteniük és anélkül, hogy ránehezednének”. Még tömörebb megfogalmazásban azt mondta az államfő, hogy „a kormány és a pártok szétválasztását meg kell oldani...” Giscard d’Estaing az új Barrekormánynak azt a feladatot írta elő, hogy folytatnia kell a gazdaság talpra állítását. Hogy ez miként fog sikerülni, arra nézve a francia sajtó inkább a kételyeit hangoztatja, hiszen februárban az árindex még a hivatalos statisztika szerint is (amit a szakszervezetek például mindig megkérdőjeleznek), 0,9 százalékkal emelkedett. Ez éves viszonylatban az infláció két számjegyűvé válását jelenti. A köztársasági elnök az új „depolitizált” kabinetnek azt is kötelességévé tette, hogy 12 hónapos cselekvési tervet dolgozzon ki, főként a családok, az idősek és a munkát kereső fiatalok javára. Amiből kiderül, hogy Giscard d’Estaing a kormánytöbbség kudarcát a községtanácsi választásokon e három területen mutatkozó elégedetlenségben látja. A családi pótlék növelése, a minimális nyugdíj emelése és a munkát nem találó fiataloknak néhány hónapig tartó és nagyon szerény díjazást adó pótlólagos képzés megszervezése milyen intézkedésekhez folyamodhat a második Barre-kormány. Mindez azonban vajmi kevés lehet, hiszen hogy csak az ifjúság gondjait említsük, sok százezer francia fiatal keres hiába munkaalkalmat, a képzésben viszont csupán 20 000 részesülhet, az pedig kérdéses, hogy hat vagy nyolc hónap elteltével találnak-e állást? A tizenkét hónapos terv meghirdetése csak egyre jó: jelezni képes, hogy Giscard d’Estaing nem akarja előrehozni a jövő tavasszal esedékes választásokat. Addig nyélbe akarja ütni a kormánypártok „őszinte és lojális megegyezését”, amely tartalmazni fogja a törvényhozási választásokkal kapcsolatos „magatartási szabályait”. Giscard d’Estaing a kormánytöbbség pártjainak egységét sürgette, ami „előbbre való a különbözőségre való jognál.. „Köztársasági reflex” A kormány átalakítását bejelentő és a kormánytöbbség választási vereségét értékelő rádió- és tévébeszédében a korábban mindig optimista Giscard d’Estaing új húrokat pengetett és keserű hangon szólt a franciákhoz: „Franciaország mélységesen megoszlott. Ez belső és külső gyöngeségének oka.” Az ország történelmének olyan példáit idézte a köztársasági elnök, amikor a franciák azt mondták: „Ha nincs sikerünk a változással, akkor, üsse ki, kockáztassuk meg a felfordulást is!” Giscard d’Estaing szerint ma is olyan helyzet alakult ki, amelyben „valami végzetszerű sodorja Franciaországot olyan választás felé, amelytől pedig fél...” S újra bizonygatta: „Igen, Franciaország fél az ellenzék sikerétől, még ha azt is kellene választania.. A politikai szalonokban sok szó esik „a baloldali mumusról”, de akadnak még, akik arra alapozzák optimizmusukat, hogy bíznak a franciák úgynevezett „köztársasági reflexében”. Ezt ingamozgásnak is lehetne mondani: ha egy választáson balra leng ki az inga, a következőn már ismét jobbra fog... Természetesen azonban a politikai inga jobbára csak a korábbi rendszerekben, így a Negyedik Köztársaságban, lengett ide-oda, most olyan új helyzet van kialakulóban a franciák földjén, amelynek legfőbb jellemzője a baloldal egysége, világos programja. A kormánytöbbség soraiban az utolsó érv a sötét gondolatok elhessegetésére az, hogy a községtanácsi választások mégis csak a nagyobb városokban hozták a baloldali listák sikerét, a falvak és a kisvárosok még nincsenek „megfertőzve”, azokra a parlamenti választásokon is úgy lehet számítani, mint a jobboldal bástyáira. (Hja, a községekben a földesúr és a plébános adja ki a jelszót, a kisvárosokban pedig a polgármester, az iskolaigazgató, a patikus meg a kereskedő.) Az esélyek számítgatásánál döntő fontosságú kérdés: sikerül-e megakadályozni Giscard d’Estaingnek az eddigi parlamenti többség szétesését, meg tudja-e menteni a kormánykoalíciót? A gaulleisták számára kellemetlen fordulat a kabinetnek a politikától s a pártoktól való mentesítése, úgy ahogyan azt Giscard d’Estaing és Barre elképzeli. Aligha ellensúlyozza a kényelmetlen érzéseket, hogy az igazságügy-miniszteri tárcát Alain Peyrefitte kapta. De Gaulle egykori közoktatásügyi és Pompidou egykori tájékoztatásügyi miniszteréről köztudott, hogy éles ellentétben áll Jacques Chirackal. Az új párizsi polgármester pedig, aki a giscardista jelölttel szemben sikeresen vívta meg csatáját a fővárosban, továbbra is magát tartja a jobboldal olyan országos tekintélyű vezérének, aki a törvényhozási választásokon vereséget mérhetne a baloldalra, s éppen ezért nem elégszik meg azzal, hogy bevonulhatott a városházára. Meg akarja hódítani az Elysée-palotát is ... A köztársasági elnök menesztette Poniatowski herceget. Nem csupán azért, mert a kormány és a pártok „szétválasztása” a három párt vezérképviselőjének távozását vonta maga után, Guichard, Lecarnet kiválása így együtt jár Poniatowskiéval, hanem azért is, mert a belügyminiszter személy szerint is felelőssé tehető a választási kudarcért. A Beauvau-palota, a belügyminisztérium épülete minden választás előtt és alatt a kormánypártok választási központja, főhadiszállása. A megyefőnökök, a prefektusok révén pontos hangulatjelentések állnak a kormány rendelkezésére, a belügyminisztérium igazít ki választókerületi határokat, hogy a kormánypárti jelöltek „testére szabott” kerületek alakuljanak ki, és így tovább. A roppant lehetőségekké Poniatowski nem tudott élni... A községtanácsi választások hatékony előkészítése helyett belebonyolódott rejtélyes és sötét bűnügyekbe. De Broglie herceg gyilkosságának ügyében túl gyorsan találta meg a tetteseket és a felbújtókat, viszont Albert Spaggiari, a nizzai bankrabló banda vezére Arséne Lupin módjára szökhetett meg a vizsgálóbíró irodájából... Giscard d’Estaing az eddigi földművelésügyi miniszterre, Bonnet-ra bízta a belügyminiszteri tárcát és ezzel a törvényhozási választások megszervezését, előkészítését. A köztársasági elnök ezt a fontos posztot tehát továbbra is saját pártjának, a köztársasági függetlenek pártjának tartotta fenn a Beauvau-palota birtokát. Marad a Barre-terv Nyilvánvaló, hogy választási praktikák helyett hatékony gazdasági intézkedések is megtennék. Edgar Faure, a parlament elnöke ezért sürgeti olyan gazdaságpolitika kialakítását, amely az infláció és a munkanélküliség enyhítésére a kormány és az ellenzék minimális megegyezését hozhatná létre. De, ha egyszer a Matignon-palotában a nadrágszíjmeghúzáson alapuló Barre-tervet erőltetik továbbra is... Roland Leroy, az FKP titkárának kijelentése illik ide: „A köztársasági elnök kétségbeesetten keresi a lehetőségét, hogy olyan benyomást keltsen, mintha változás történne. Az igazság egyszerű és súlyos következményekkel jár: a kormány folytatni fogja, méghozzá ugyanabban az irányban, a dolgozók ellen az eddigi tevékenységét.” Henri Krasucki, a CGT titkára hozzátette: „Akárhányadik számú legyen is a Barre-kormány, ha nem tárgyal komolyan a szakszervezetekkel és nem oldja meg a sürgős társadalmi problémákat, akkor új feszültséget teremt és erőteljes bérkövetelési harcot indít el.” A másik nagy szakszervezet, a CFDT végrehajtó bizottsága megállapította: „Marad az a terv, amelyet a lakosság többsége már elítélt sztrájkjaival éppúgy, mint szavazataival. Nem, az a változás, amit a köztársasági elnök határozott el, közel sem jár a dolgozók törekvéseihez és várakozásához.” A baloldal magabiztos a községtanácsi választások sikere után. Francois Mitterrand kijelentette, hogy akár az idén ősszel, akár jövő tavasszal a siker reményében indulnak a választási küzdelemben. Georges Marchais, az FKP főtitkára pedig felhívással fordult a fiatalokhoz, a haladó gondolkodású katolikusokhoz, a hazafias törekvésű gaulleista tömegekhez, tegyék magukévá a baloldal közös kormányprogramját. PÁLFY JÓZSEF ALAIN PEYREFITTE GITAROZIK Giscard új húrokat pengetett MAGYARORSZÁG 1977/15