Magyarország, 1977. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-16 / 3. szám

Megöltem, mert szerettem és nem tudtam elviselni, hogy­­ ő másé legyen.” „Bűnös va­gyok, de amit tettem, féltékeny­ségből, szerelemből tettem. ” — Vajon hányszor hangzott el már ilyesféle mentegetőzés a bírósági tárgyalásokon? Hasztalan böngésznénk a sta­tisztikákat, arról sehol sem őriz­nek adatokat, hogy a világon hány ember életét mérgezi naponta az az érzelem, amely esetenként akár személyiségtorzulásig vezethet: a féltékenység. Mi a féltékenység? ősi ösztönökből táplálkozó pri­mitív indulat? Hiúság, birtoklás­vágy, irigység, önzés vagy netalán önbizalomhiány? Esetleg egyszerű betegség, amelyet gyógykezelni kell? A nyelvészek pontosan, ám ta­lán túlságosan is egyszerűsítve fo­galmaznak: „Féltékeny, mellék­névvel kifejezett tulajdonság, az a lelkiállapot, illetve ennek meg­nyilvánulása, amely akkor kelet­kezik, ha valaki attól fél, hogy szerelme, házastársa hűtlen lesz hozzá.” Eltűnt a lószőr... A féltékenység — bár tudomá­nyos elméletét mindeddig nem dolgozták ki — valójában jóval bo­nyolultabb és összetettebb, mint az egyszerű szerelemféltés. Igaz ugyan, hogy maga a szó leggyak­rabban a szerelmi féltékenységet idézi, jelentése azonban nyilván­valóan tágabb értelmű. Hiszen le­het féltékeny gyermek a szülőre, szülő a gyermekre, testvér a test­vérre, barát a barátra, főnök a beosztottra — vagy megfordítva — és a fölsorolást jószerivel a végtelenségig lehetne folytatni. Drámák és komédiák hálás alap­­konfliktusáról, az örök vicctémá­ról szólva, bontóperes bíró, pszichiáter és törvényszéki orvos­szakértő segítségével próbáltuk megfejteni, mi hát a féltékenység, és orvoslására van-e mód? A válások mintegy felénél — okkal vagy ok nélkül — a fél­tékenység az, ami megmérgezi és végső fokon lehetetlenné teszi az együttélést. A bontóperes bíró pedig nap mint nap érzékelheti, hogy az ősi indulat okait, motívumait időről időre megváltoztatják a módosuló társadalmi körülmények. Íme, példának az 50-es évekből egy tipikus bontópermodell: a fér­jet kiemelik eredeti munkaköré­ből, magasabb beosztást kap, né­hány év alatt „túlfejlődi” felesé­gét, aki előbb-utóbb féltékenyked­­ni kezd. A nők tömeges munkába állása viszont a férfi féltékenyke­dés — olykor teljesen oktalan — lavináját indította el. A gyanak­váshoz esetenként már az is elég volt: az asszony — aki este ott­hon bekrémezett arccal, rossz pon­gyolában mosogatott — reggel csi­nosan öltözve, kifestve indult munkába. A férjet máris marcan­golta a kétely: vajon kinek akar tetszeni? A nagy korkülönbség a házas­társak között különben a félté­kenység valóságos melegágya. Sa­játos módon azonban — és ezt is a válókeresetek igazolják — ko­rántsem mindig a fiatalabb ad okot a gyanakvásra. A férfinak nem volt bizonyíté­ka Mégis teljes biztonsággal érez­te, hogy húszévnyi házasság, két gyermek után felesége megcsalja őt. Jóbarátok csitítgatták: ideje se volna rá az asszonynak, hiszen férjével egy gyárban dolgozik, tu­lajdonképpen éjjel-nappal együtt vannak. Nappal igen — töprengett a féltékeny férj —, no de éjjel? Meglehet, hogy amíg ő mélyen al­szik, az asszony kilopódzik, aztán hajnalban visszajön. Elhatározta, bizonyságot szerez. Este gondosan bezárta az ajtót, a kulcsot az asz­talra rakta, és rá egy szál­lószőrt tett. Ha reggel a szőr nincs a he­lyén , minden világos. Hajnal­ban rohant a kulcshoz, türelmet­len kapkodásával talán éppen ő maga lebbentette el helyéről a szőrszálat. Fojtogató kezei közül a szomszédok szabadították ki a sze­rencsétlen asszonyt. A férfit ideg­gyógyintézetbe szállították. A történetet pszichiáter mondta el, megjegyezve azt is, hogy nem minden eset ilyen egyértelmű. Olykor igen nehéz megvonni a ha­tárvonalat, mikor válik kórossá az az önmagában természetesnek mondható érzés, hogy az ember általában félti azt, akit szeret. A betegesen féltékeny ember azonban nem annyira a másikat, mint inkább saját magát félti, sa­ját helyzetét látja veszélyeztetett­nek. Kisebbrendűségi érzése aggo­dalommal tölti el, tart tőle, hogy más jobbnak, különbnek bizonyul nála, s kijátsszák, félrevezetik, megcsalják. Pedig ő, és egyedül csak ő akarja magáénak tudni a szeretett lényt, s ha a féltés el­hatalmasodik rajta, a féltékeny embert már semmi más nem ér­dekli, mint a gyanakvás, a nyo­mozás. Képtelen a világ dolgai­ra figyelni, valóságos „csőlátás” alakul ki benne, bármilyen hatás éri, végül már csakis gyanakvását táplálja. Kényelmes önigazolás A kórosan torzult személyiség kialakulása fokozatosan történik. Shakespeare „Otelló”-jában pon­tos kórképet rajzol. „Desdemona: Jaj, soha erre okot én nem ad­tam! Emília: A féltékenységnek semmi ez a válasz. A féltékeny nem mindig okkal az. Féltékeny , mert féltékeny. Ez a szörny ön­maga nemzi, s szüli önmagát.” Eleinte csupán egyszerű gyanak­vásról van szó. Ám a gyanakvó ember jelentéktelen dolgoknak is jelentőséget tulajdonít. Jönnek a keresztkérdések, de bármi rájuk a válasz, mind a gyanakvásnak ad tápot. Aztán a gyanú átcsap — vélt — bizonyosságba, és a félté­keny ember szinte már elborult elmével szúr, fojtogat, akár öl is. A kérdésre, hogy van-e kimon­dottan féltékeny lelki alkat , nemmel kell válaszolni. Senki sem születik féltékenynek. Való igaz azonban, hogy ez olyan személyi adottság, amely független értelmi szinttől, műveltségtől, foglalkozás­tól, nemtől és kortól. A féltékeny ember primitív indulatból, érzelmi hatás alatt cselekszik. A féltékeny­ség tudati tényező, teljesen függet­len a hűtlenség tényétől. Az Adler-féle individuálpszicho­­lógia érdekes és sok szempontból ma is helytálló magyarázata sze­rint a féltékenység gyökerei a kis­gyermekkorba nyúlnak vissza. Ha a gyermek később sem tud szakí­tani azzal a — kezdetben még megbocsátható — tévedéssel, hogy körülötte forog a világ, akkor előbb-utóbb irigy összehasonlításo­kat tesz, méltatlanul háttérbe szo­­rítottnak, kijátszottnak érzi ma­gát. Hiába lett felnőtté, érzelmi alapbeállítottság szempontjából gyermeki szinten rekedt meg. A féltékenység tehát esetenként ugyan kialakulhat, de semmikép­pen sem ösztönös eredetű. Az ösz­tönelméletek virágzása idején be­széltek féltékeny ösztönökről, ám ez az idejétmúlt föltételezés már csak arra jó, hogy kényelmes ön­igazolásul szolgáljon. Ha azonban a kórosan féltékeny embert be­tegnek tekintjük, indokolt a kér­dés: hogyan lehet a féltékenysé­get gyógyítani? Nem enyhítő körülmény Ez nem könnyű feladat. Nem elég a tüneteket fölszámolni. A kezelésnek a baj gyökeréig kell hatolnia, a kóros személyiségza­vart kell megszüntetnie. A pszicho­terápia lényege: először is tuda­tossá kell tenni a betegséget, s ezzel együtt ki kell alakítani a gyógyulásba vetett hitet. Arra kell ösztönözni őt, hogy végezzen ön­vizsgálatot, és kezelőorvosával karöltve keresse a módját, hogyan lehet fölszámolni a téveszmerend­szerét. A féltékenység azonban csak szélsőséges esetben tekinthető be­tegségnek. A pszichiátereknek sem idejük, sem módjuk nincs rá, hogy kicsinyes gyanakvások kigyomlá­lásával foglalkozzanak. Legtöbbet különben is az érintett tehet társa kigyógyításáért. Türelemmel, sze­retettel, határozottsággal és azzal, hogy nem ad okot a bizalmatlan­ságra. A kórosan féltékeny ember ese­tenként bűnt követ el. Ilyenkor bíróság elé kerül. Vajon enyhítő körülmény-e, hogy valójában be­teg? A törvényszéki orvosszakértők jól ismerik a büntető törvénykönyv 21. paragrafusát: ha elmebeteg ember követ el bűncselekményt, nem büntethető. Mivel azonban magatartása a társadalomra veszé­lyes, kényszergyógykezelést kell el­rendelni. A bírósági gyakorlatban, sajnos, elég gyakori a kóros féltékenység­ből fakadó súlyos testi sértés vagy emberölés. Ha az indíték kizáró­lag szokványos féltékenység, gátja vesztett indulat, akkor természe­tesen a büntetés akár sok évnyi szabadságvesztés is lehet. Krimi­nológiai szakemberek úgy vélik, ha Otello ma élne, és feleség­gyilkosság vádjával állna törvény­szék elé, valószínűleg elrendelnék kényszergyógykezelését. „Nem is szeret az, aki nem féltékeny” A shakespeare-i hőst fölösleges volna emlegetni, ha nem ismét­lődne tragédiája ma is újra meg újra, szerte a világon. S a figyel­meztetés többnyire hasztalan: pár­­választásnál ki-ki kerülje a fél­tékeny természetű embert. A fél­tékenységet hagyományosan a sze­relem egyfajta bizonyítékának tartják, mondván „nem is szeret az, aki nem féltékeny”. Csak hát ugyan ki szavatolja, hogy a — kezdetben még hiúságot legyezgető — érzés később is megmarad a kellemes, játékos keretek között, és nem burjánzik odáig, hogy válóperes vagy büntetőbírónál, esetleg pszichiáternél végződjék a dolog. Az sincs kizárva, hogy a régi öregeknek van igazuk, akik az ősi otellói indulatról ma is azt tart­ják: a világon a féltékenység a legoktalanabb érzés. Mert, ha az ember társa rászolgál a féltésre, már késő a bánat. Ám, ha nem, akkor minek eméssze magát az ember . .. BEDECS ÉVA Pszichológia F­éltékenység — féltés önbizalomhiány és önzés­­telló elmegyógyintézetben VÁLTOZATOK A TÉMÁRA - KAJAN TIBOR RAJZAI Betegség, amelyet gyógykezelni kell? MAGYARORSZÁG ____ 1977/3

Next