Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-10-16 / 42. szám

Településpolitika Búcsú a pusztától Az egykori cselédházak lebontása „Honvágy” és életmódváltás Százával rombolják le az öreg majorsági lakóépületeket az idén, s a következő három esztendőben az állami gazdaságok. A dunán­túli puszták mindmáig jellegzetes építményei, a hajdani uradalmi cselédházak 1980-ig csaknem nyomtalanul eltűnnek. A cselédházak — amelyek fel­számolásához nem kevés érzelmi indíték is fűződik az alföldi ta­nyák kiürítéséhez hasonlóan — nemcsak falaikban őrizték meg az egy emberöltőnyi közelségű feudális múlt emlékeit. (A gyako­ri átalakítások vakolatrétegei alatt a házak gyakorta egyívásúnak bi­zonyulnak két-háromszáz éves, műemlékszámba menő kastélyok­kal; a Tolna és Fejér megye ha­tárán elterülő majorságok föld­szintes szalagházainak belső, tér­elosztásában máig felismerhetőek azok a jellegzetességek, amelye­ket Illyés Gyula említ „A pusz­ták népé”-ben a cselédlakások le­írásakor.) A dunántúli puszták egy egész történelmi időszak tár­sadalmi-gazdasági változásai s az itt lezajlott számottevő népesség­cserélődés ellenére is megőriztek számos olyan sajátosságot, amely kedvezőtlenül hat a pusztai lakos­ság életmódjának fejlődésére. Ezeknek az utóbbi másfél évti­zedben egyre kellemetlenebbé váló visszahúzó tényezőknek — érthető módon — valósággal jelképeivé váltak a rossz emlékű cselédépü­letek. Egy korszak vége A helyzetet jól illusztrálják azok a vizsgálatok, amelyeket 1977 ta­vaszán végeztek az állami gazda­ságok üzemegységeikben még fennálló volt uradalmi építmé­nyekről. Ezek célja, hogy — 1976- ban három minisztérium együtte­sen hozott rendelete értelmében — gyorsított „menetrendet” dol­gozhassanak ki 1980-ig lebonyolí­tandó kiürítésükre. A frissiben összesített s egyelőre nehezen ele­mezhető adatok szerint napjaink­ban körülbelül 6000 egykori cse­lédlakást laknak még állami gaz­dasági dolgozók. A kiköltöztetések „árát”, az érintett dolgozóknak juttatandó nagy összegű vállalati támogatást, azoknál a gazdaságok­nál, amelyek a többletkiadást nem engedhetik meg maguknak, köz­ponti keretből adják, az egyenlő esélyek kialakítása érdekében. A 136 000 állami gazdasági dol­gozó közül 28 000 lakik családjá­val és állami gazdasági lakásban. E lakások többsége az üzemegysé­gekkel határos községek modern településrészein épült fel, s mind­össze 12 000 a pusztai lakások szá­ma. Az 1976-ban hozott rendelke­zés végrehajtása ezeknek a pusz­tai családoknak a felét érinti. A cselédházak teljes felszámolásá­ban az 1980-ig terjedő­ szakasz többé-kevésbé a befejező rész. Már a III. ötéves tervben, egy ko­rábbi minisztertanácsi határozat alapján, tízéves kislakásépítési programot dolgoztak ki a pusz­taiak számára. Ennek eredménye­ként 1976-ig mintegy 9000 család költözködött ki valamikori cseléd­lakásából. Minél jobban közeledik azonban a cselédházak fölszámolásának be­fejeződése, annál jobban előtűn­nek a mai — merőben másféle — gondok. Tény, hogy a még pusztán maradottak többsége az állami gazdasági övezetek kis lakótelepein él, ahol több szintes házak is lát­hatók. Hasonlóképp tény, hogy a pusztai cselédházak közül is rég kiépültek a szakosított istállók, a korszerű állattartó telepek. A la­kóépületek belsejét — az eredeti lakások számát lényegesen csök­kentve — átalakították, nemrit­kán azzal sem törődve, hogy az avítt, vizes falak miatt megéri-e a korszerűsítést. A lakáskultúra térhódítása — mint például a fürdőszobává ala­kított közös konyha, a földpadló helyébe lépett parketta — más, kényelmes adottságokkal, a szer­vezett hús- és tejellátással, az üzemi étkezéssel együtt legfeljebb elviselhetőbbé tette a pusztai éle­tet, de nemigen tágította az elma­radott pusztai életmód korlátait. A külterület elszigeteltsége, a kis és zárt közösség tovább élteti az el­maradottságot. Éppen úgy, mint a lassabb életritmus, az emberi kap­csolatok szűk körű mivolta. (Az igényesebbek már rég községek­be költöztek, vagy a fejlődő ipa­rú városokba „szöktek”.) A szel­lemi kultúra befogadása szem­pontjából elsősorban a népes pusz­tai családok gyermekei vannak hátrányban. A pusztai keresők át­lagjövedelme 39 000 forint éven­te (az utóbbi öt évben 32 száza­lékos volt az emelkedés). De a jövedelem ésszerű felhasználása nem tart lépést ezzel a fejlődési ütemmel. Kényszerű elszigeteltség Az elavult életforma vonásait őrző pusztai településeket a ma­gyar mezőgazdaság szocialista át­alakulásának hajnalán a gazda­sági szükség miatt kellett fenn­tartani. Az állami gazdaságok meglehetősen jól szervezett állat­tartó majorokat örököltek itt a nagybirtoktól, s az akkori tech­nikai felszereltség a növényter­mesztésben sem tett lehetővé gyö­keres változtatást. A későbbi fej­lesztések pedig a kiindulóponthoz igazodtak. Az utóbbi negyedszázadban a gazdasági fejlődéssel párhuzamo­san zajlott le a munkaerő-szerke­zet fokozatos átalakulása. Már az ötvenes évek végére erősen meg­csappant a vándormunkások szá­ma, s többé-kevésbé kimúltak az ősi summás, hónapos életmód ha­gyományait. 60 000-ről 100 000-re nőtt az állandó dolgozók létszáma, viszont 100 000-ről 16 000-re csök­kent az úgynevezett mozgó mun­kaerő. A realitás kedvéért meg­említendő: idénymunkásra ma is szüksége van a gazdaságoknak, emiatt tartják fenn évi 71 millió forintos költséggel 1300 kicsiny, s a javarészt igen korszerűtlen mun­kásszállót.) A gazdaságok fejlődésének je­lenlegi dinamikus korszaka egyre nagyobb mértékben jól képzett szakembergárdát igényel, csökken a jelentősége a korábbi munkaerő­tömegnek. A pusztai üzemegysé­gek gépi felszereltsége, igényes üzemszervezete és a még pusztán élő munkaerőben levő szellemi tartalék­­között növekszik a szint­­különbség. A jelenlegi gazdasági érdekek tehát már nemcsak hogy nem kívánják meg a pusztai te­lepülések fenntartását, hanem ki­mondottan ellene szólnak. Az a kívánatos, hogy az állami gazdasági dolgozók lakjanak na­gyobb településeken (közeli közsé­gekben, ahol maguk s gyermekeik jobb lehetőségek közt élhetnek, műveltségüket gyarapíthatják, és magasabb szakmai képzettséget szerezhetnek). A puszta pedig vál­jék lakóhelyből ,munkahellyé. A pusztai lakások kiürítése, nemcsak a pusztai családok meg­győzésén, s az átköltözéshez nyúj­tandó segítségen múlik. (A falusi otthon építéséhez több mint 200 000 forintnyi hitelt és kedvezményt kaphat egy-egy család a gazda­ságtól és a takarékpénztártól, nem szólva az ingyentelekről, az olcsó építőanyagról és egyéb kedvezmé­nyekről.) Az állami gazdaságok 1977-re tervezett 7 milliós lakás­­építési támogatásukra, 62 milliós lakásépítési kölcsönükön felül a pusztaiakkal betelepített községek kommunális hálózatának kiépíté­séből is tetemes részt vállalnak. Segítenek az új óvodák, iskolák felépítésében a helyi tanácsok­nak. Másrészt — a szarvaspusztai esethez hasonlóan — ezeket a tö­meges „beköltöztetéseket” alapo­san átgondolt üzemszervezési in­tézkedésekkel szükséges előkészí­teni. Buszok a pusztán Számolni kell bizonyos szubjek­tív nehézségekkel, elsősorban a pusztáról betelepülők fenntartá­saival is. A búcsúzás a pusztától furcsamód nehéz. A természet kö­zelségéről, a „pusztai szabadság­ról” nem könnyű egyik napról a másikra lemondani. Ezt a jóval nagyobb kényelem sem képes fe­ledtetni. Másrészt költségesebb a falusi élet. S a tágasabb közös­ségbe való beilleszkedés sem megy egykönnyen. A gazdaságok lehe­tőségeik szerint a legtöbb helyen igyekeznek megkönnyíteni azt, amit lehet. 1977-ben például több mint 250 millió forintot költenek dolgozóik utaztatására, illetve buszvásárlásokra, ily módon is csökkentve az otthon és a mun­kahely közötti út okozta kelle­metlenségeket. Ez persze főleg ott nehéz, ahol nincs országút, ha­nem ósdi földúton kell döcögnie a busznak. Újabb majorsági lakótelepek már nem épülnek, s a meglevők közül is csupán a legszükségeseb­beket tartják fenn. Szerencsére ezek a legnagyobbak is: 300—600 lakással már-már kisközségnyi méretűek. Itt viszont fokozott gon­dot fordítanak a gyermekek kör­zeti iskolai oktatására, a művelő­dési intézmények tevékenységére. Az a nemzedék, amely itt nő föl, tulajdonképpen már nem a pusz­tai életre készül, hanem arra az életmódváltozásra, amely elől szü­leik sem igen térhetnek ki. A hagyományos pusztai életmódnak ugyanis — mint mondani szokás — meg vannak számlálva az órái. MEKIS JÁNOS A HAJDANI CSELÉDLAKÁSOK ROMJAI A puszta pedig váljék lakóhelyből munkahellyé MAGYARORSZÁG politikai és társadalmi hetilap Szerkesztőség: 1085 Budapest Vill., Gyulai P. u. 14. Telefon: 137-660. Telex: 6351 redmo. Postacím: 1396 Budapest, Pf. 634. Szerkeszti: DR. PÁLFY JÓZSEF főszerkesztő, GÁRDOS MIKLÓS h. főszerkesztő. Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat, 1959 Budapest Vill., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 343-100, 142-220. Felelős kiadó: CSOLLÁNY FERENC igazgató. 77.2310 2­42. Zrínyi Nyomda, Budapest F. v. BOLGÁR IMRE vezérigazgató. Index: 25 606 HU ISSN 0464-4956

Next