Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-18 / 38. szám

televízió drámaműhelyének kelléktárában ládányi elnyűtt elmélet hever. Egy részük feledésbe merült, tekintélyes hányadukat azonban időnként portalanítják, újrafestik, a kor igényeihez igazítják. Legtöbbször kegyes öncsalás szándéka van emögött, ami nyilván bocsánatosabb, mintha mások — a nézők — megtévesztését célozná. Maguk az alkotók hitetik el magukkal (tisztelet a nagyszámú kivételnek), hogy vadonatúj gondolatokra leltek, s végre birtokukban a „nagy titok”. Időtálló művek Szerencséje a közönségnek, hogy a teóriák végül is másodlagosak. A képernyő színházában rendre születnek az önmagukért helytálló, kételyeket és álokoskodásokat így vagy úgy legyűrő drámák. Természetesen viták közepette születnek, s vajúdásukat nemegyszer kísérik részvétlen pillantások. Arányuk, a termés egészéhez viszonyítva, még szerény. Bennük fogódzik meg a bővülő gárda — íróké, dramaturgoké, rendezőké —, amely a mennyiség és minőség konfliktusát nem tekinti föloldhatatlannak. Azon kár sopánkodni, hogy amíg a „futószalag” diktálja az ütemet, addig a középszerű művek — filmek vagy tévéjátékok — mindig túlsúlyban maradnak. A „nagyüzem” fenntartása szükségszerű, életszükséglet. De a műsor holnap sem lesz kevésbé falánk, sőt többet és még többet követel. Ehhez kell valahogy igazodni, miközben művészi igényesség dolgában sem lehet helye a megalkuvásnak. Békés Tamás, az irodalmi és drámai főosztály vezetője a tévészínház egyensúlyozó mutatványait kötéltánchoz hasonlítja. Joggal, mert már önmagában az sem könnyű, hogy összeegyeztessék a klasszikussal a mait, a dokumentummal a „kitaláltat”, a derűssel a komorat, a szelíddel a borsosat... Októberben előreláthatólag lezárul az a két meghívásos pályázat, amelyet e műhely a valóban új utak keresése és a szerzőgárda bővítése érdekébenhirdetett meg. Az egyik a fiatalok novellapályázata (ezt a KISZ-szel karöltve írták ki), a másik a befutott, a részint televíziós házi szerzőként számon tartott íróké. A beküldési határidő lejárta nemsokára kiderül, hogy a termés mennyiben felel meg a várakozásnak. Az érdekeltek nem szeretnének elhamarkodott véleményt mondani, bizonyos jelekből azonban kiolvasható derűlátásuk. A mai magyar drámák jövő évi televíziós tervét a két pályázat anyagára szeretnék építeni. A televízió természetesen nem játszik hazárdjátékot. Robbanásszerű változás e két, szerény pályázattól sem várható. A tévé most mindenesetre a hazai gyakorlatban rendhagyónak számító lépésre vállalkozott, bizonyos kockázattól sem riadva vissza. A „mai emberrel, mai szemmel” program két évtized óta a műhelymunka középpontjában áll, ezt bárki tanúsíthatja a tévé háza táján. Hogy emellett az időtálló művek is tisztes arányban jutnak szóhoz, az szinte természetes. Az évszázadok, sőt évezredek műveltséganyagának közvetítését a televízió kezdettől fogva magától értetődő feladatának tekinti. Bizonyos alkotások műsorra tűzését évfordulók vagy egyes szerzők „újrafelfedezése” is indokolja. Egy-egy feldolgozás hézagpótló szerepet tölt be, ilyen például Ady Endre szélesebb körben kevéssé ismert novelláinak képernyőre formálása, melyre Fekete Sándor forgatókönyvíróval, Aczél János dramaturggal együttműködve Kazimir Károly vállalkozott. A sokat ígérő összeállítást előreláthatólag még az Ady-év folyamán láthatjuk. A költő epikai remekei közül a „Mihályi Rozália csókja”, a „Nem”, a „Róth Terka számlája” és a „Répakapálás” szerepel majd benne, megtoldva a költő egyetlen színpadi alkotásának, a „A műhelyben” című egyfelvonásosnak a füszért keretbe foglaló részleteivel. A bőség zavara Illyés Gyula kevéssé ismert drámája, „Az ünnepelt”, Petőfi szabadszállási választási vereségét idézi fel. A darabot — 1978-ban — Hintsch György rendezésében láthatjuk a képernyőn. A nép- és hazaszeretet katarzisát megélő Petőfit a film erőteljes vonásokkal rajzolja meg, anélkül, hogy a deheroizálás mólóban levő divatját követné. Érdeklődésre tarthat számot — a többi között — Sarkadi Imre „Holló a hollónak” című, móriczi hangulatú művének filmváltozata (rendezője: Horváth Tibor). Makk Károly tolmácsolásában Déry Tibor „Philemon és Baucis” című novellája, Málnay Levente rendezői munkájaként Bródy Sándor „Napforduló”-ja és Tersánszky „Viszontlátásra, drága” című műve, amelyet Maár Gyula rendezett. Krúdy születésének 100. évfordulójáról az író több novelláját egységbe foglaló filmmel, „A szenvedélyes fürdővendég”-gel emlékezik meg a televízió; ez utóbbit Lányi András rendezi. Figyelmet érdemel a drámaműhely olyan nagyszabású vállalkozása, mint amilyen Szabó Magda „Abigél” című regényének háromrészes feldolgozása. A hősnőt, Ginát, a háború utolsó évében egyházi nevelőintézetben, „valahol a világ végén” helyezik el, tábornok apja ugyanis csatlakozott az ellenálláshoz, és letartóztatás fenyegeti. Ratkó István dramaturg és Zsurzs Éva rendező filmje az 1978-as második negyedév televíziós eseményének ígérkezik. Karinthy Ferenc „Magnóliakert” című tévéjátékának főalakja egy Olaszországban élő, hazánkból a húszas években távozott s most hazatérni készülő magyar író. A sajátos feszültségű mű Félix László rendezésében kerül képernyőre. Vészi Endre „Muslicák a kertben” című művében két történet egyesül filmmé, Gábor Pál rendezésében. A bőség zavarba ejtő, de ezúttal sem mellékes a „hogyan” kérdése. Kívülről talán sokan úgy látják, hogy a televízió drámaműhelyében túlteng a szakmai gőg, a kritikát nem tűrő magatartás. Ez nem helytálló. Önelégült műsorkészítők természetesen vannak, a jellemző azonban inkább a töprengő útkeresés, az alkotó közösségek és az alkotó emberek zárkózottabb jellegű vívódása. Újabb és újabb vitatémát szolgáltat például a „dramaturgiai idő”. A tévészínház lassan hozzáedződik a szűnni nem akaró szemrehányáshoz, mely szerint a képernyő hazai filmjei (főként stúdiójátékai) elviselhetetlenül vontatottak. E tekintetben sem könynyű okosnak lenni. A tempó nyilvánvalóan viszonylagos. Stopperórával nemigen ellenőrizhető. Amikor Horváth Z. Gergely rendező nemrégiben megvitatásra terjesztette elő Antonisz Szamarakisz „A hiba” című regénye filmváltozatának forgatókönyvét, az volt az első kérdés: „Olyan sodrású-e végig, hogy a néző a körmét is lerágja?” (Hasonló kérdésekkel napról napra szembesülnek az alkotók.) Olcsóbban, gyorsabban Miközben a tévédrámák életre segítői ismét és ismét felülvizsgálják, milyen irányba kellene a műfajnak továbblépnie, felötlik bennük a már sokszor hallott gúnyoros megállapítás: „A mozifilmtől a tévéfilm abban különbözik, hogy az utóbbit olcsóbban és gyorsabban állítják elő.” Igaztalan mindent a szerény költségvetés és a sietség számlájára írni. Sok esetben — a közelmúltból is akad rá példa — korántsem e két tényező okozta egy-egy tévéprodukció kudarcát. Annyira pedig ma már a televízió sem szűkmarkú, hogy aűvészi szempontból igazán nagy vállalkozásokat anyagilag „megnyomorítana”. A gyors megvalósítás sem válik feltétlenül a filmek kárára. Sőt néha egyenesen használ nekik, mert nem engedi eluralkodni a képernyőn mindig visszás érzést keltő míveskedést, az aprólékos „csiszoltságot”. Valahogy az a jó — mutatják a frissebb tapasztalatok, persze, erre recept nincsen —, ha a tévéfilm „ápolatlanabb”, szinte csak odazúdítja a problémát a néző elé. Ilyenkor ugyanis óhatatlanul szókimondóbb, kihegyezettebb, életszerűbb. A képernyő színházát — sok más tényezőn kívül — egy kissé ábrándosnak tetsző, bár fölöttébb rokonszenves hit élteti. Vezetők és munkatársaik közös megyőződése, hogy előbb-utóbb kikovácsolódik a „tévében gondolkodó”, kifejezetten televízióra író, a tévé nyelvét anyanyelveként használó szerzőgárda. Jelenleg erre a harmincas éveiket taposó írókban látni a hajlandóság és a fogékonyság legtöbb jelét. OCSOVAI GÁBOR MAGYARORSZÁG 1977/38 Televízió A képernyő színháza Két pályázat reményei Egy nagyüzem életszükséglete KAZIMIR KÁROLY ÉS DRAHOTA ANDREA AZ ADY-NOVELLÁK FORGATÁSÁN A tévészínház egyensúlyozó mutatványait kötéltánchoz hasonlítja Egy legális folyóirat az illegalitás éveiben Tamás Aladár A KMP legális folyóirata 1927-től 1930-ig. Készült a folyóirat megjelenésének 50. évfordulóján. 329 oldal. Ára: 67,( Ft. lujiiiiiiii) AKADÉMIAI KIADÓ, Budapest.