Magyarország, 1978. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-12 / 11. szám
ókai emlékművét, Szervátiusz Jenő alkotását avatják Pápán március 15-én. A téren, ahol a fiatal Petőfi ércalakja, Somogyi József alkotása áll, most elfoglalja méltó helyét a Jókai-emlékmű is, hogy ne csak a város, de az ország közvéleményének is együtt hirdethessék: jelen vannak ők e városban s világunkban. Írott kő Szervátiusz Jenő alkotása monumentális látványosság. Több mint három méter magas, tizenkét tonnás kőoszlop, amelynek négy oldalán a szobrász megidézi a fiatal Jókai alakját, és szigorú szellemi szerkezeti rendben, balladisztikus tömörséggel, a kő lelkét megszólaltatva előhívja az író regényhőseit, „A kőszívű ember fiai” forradalmas alakjait, akik szembeszállva az apai elhatározással, végrendelettel és parancsolattal, anyjuk és szívük sugallatára hallgatva a szabadságharc, a forradalom hőseivé váltak. Itt található az „Egy az isten” főhőse, Adorján Manasse, a torockói hős, aki a nagy történelmi viharok közepette is megőrizte tiszta hitét, szenvedélyes igazságszeretetét, majd „A jövő század regényeinek hőseire siklik a szem, s ha jól szemügyre vesszük a különös csoportot, a kezdetleges helikopterre figyelő öreg tekintetében felfedezhetjük a szobrász arcmását is, amint világra csodálkozó, a látomástól mámoros tekintettel néz fölfelé a magasba. S aztán megelevenedik „A lőcsei fehér asszony” világa, művészi alakban lép elénk a szép Korponayné legendája; így válik, alakul át plasztikai látványossággá a Jókai-mitológia. A mű elkezdi élni önnön életét, írott kőnek nevezte a művész alkotását, ezzel a formálás módját is meghatározván, hiszen a kő felületére írta rá Jókai mondanivalóit. Ez a formálási mód illik Jókai világához és Szervátiusz Jenő stílusához. A balladisztikus hangulat szinte a hősi legendák nyelvén szóló Jókai-világ; gyakran érezzük, hogy az elképzelés kigondolásában, a hangvételben van valami a népmesék, balladák, hitregék apoteósra, felfokozott drámaiságra ható szemléletéből. Mindez szerencsésen találkozott Szervátiusz Jenő stíluseszményével, hiszen ez a formakultúra nemcsak a tekintetet i vonzza, a fantáziát igényli és titkokat kínál, hanem egyenesen megköveteli, hogy a néző előhívja önjön emlékeit is a Jókai-olvasmányokról, a Jókai-hősökről alkotott képzeteit. Ily módon a szobrászi látomás az érzelmi, gondolati együttrezgés feltételeit is megteremti. A szobor fő nézetében a fiatal Jókait látjuk, mintegy a város világának szemszögéből. A szobrász vésője felidézi azokat a városképi motívumokat, amelyeken Jókai tekintete is végigkalandozhatott, amelyek beépültek nemcsak az emlékezetébe, hanem szellemiségébe is. Ez a fiatal Jókai-arc Jókai maga készítette ifjúkori arcképére emlékeztet; azt a tiszta arcú fiatalembert idézi fel, akinek már tekintetében is kifejeződött szellemisége, aki itt, ezen a színtéren, Pápa világában sorsdöntő szellemi-emberi metamorfózison ment keresztül. Amikor Jókai ideérkezett, magával hozta a pedáns, zárkózott komáromi család otthoni hangulatát. Leveleiben, amelyeket haza küldött, még a félszeg, bátortalan, szorgalmas és gyermeki szívvel, bátortalan óvatosságal élő és minden rendhagyó lépéstől tartózkodó fiatalember szól, aki a sérelmekre legfeljebb siránkozással, szomorúsággal felelt. Még szállásadójának, Klára uramnak „csempészkedéseire” sem mer tiltakozással válaszolni. Megvárta, míg a bátrabb szobatárs, Kerkápoly Károly, a későbbi filozófus, közgazdász, pénzügyminiszter lett szószólója és védője. De a Hosszú utca, ahol akkor lakott, nagyon messzire vezette őt. Az ősi Református Kollégium mellett élt ugyanis Orlai Petrich Somais diákszobájában talált otthonra, menedékre Petrovics Sándor, akiből itt, Pápán született meg Petőfi Sándor. Petőfi és Jókai Ebben a kis szobában találkozott ez a különös triumvirátus, és itt szövődött közöttük az a barátság, amely mindhármuk életében sorsdöntő volt. Két ellentétes világ került egymás mellé, mégis valami titokzatos elemi vonzás kapcsolta őket össze. Ebben annak is része lehet, hogy mindketten sorsüldözöttnek érezték magukat: Petőfi Sándort a nyomorúság, a szegénység mellett a betegség is meggyötörte, a fiatal Jókai pedig halálfélelmektől szenvedett. Szorongó fájdalommal gondolt az elmúlásra, fanatikus erővel kötődött az élethez, szinte légszomjas szenvedéllyel vetette magát a tanulásba. Emellett tájképet festett, portrékat rajzolgatott, s titokban a Tapolca partján szedett gyógyfüvekkel kúrálta magát. Petőfi tanítással, az elmulasztott vizsgák pótlásával próbálta utolérni önmagát, és tudatosan készült a művészi pályára. Együtt építgették az eljövendő művészi tevékenységről szóló ábrándokat, Petőfi színészálmait ápolgatta. Jókai festőnek, Orlai pedig írónak készült. A sors azonban merészen átosztotta a szerepeket, a triumvirátus tagjait más-más csillagpályára térítette. Már-már azt hihetjük, valamilyen elemi-történelmi törvények szervezték ezt a találkozást, mert egymás sugárzásától, biztatásától tehetségük felizzott; nemcsak megszerették, éltették, hanem ösztönözték is egymást. Ebben persze jelentős szerepe volt a képzőtársaság megalakulásának. Tarczy Lajos 1841 tavaszán helyes ösztönnel ismerte fel a társasági mozgalom jelentőségét. Megsejtette, hogy ebben a formában tanítványaira olyan újszerű feladatok, a közéleti szereplés olyan lehetőségei és alkalmai várnak, amelyekre az oktatás megszabott keretei között nincs lehetőség. Amilyen központi szerepet játszott a kollégium a város életében, olyan erjesztő, mozgósító hatása volt a képzőtársaság tevékenységének a fiatalok sorsára. Szavaltak, szónokoltak, értekeztek, idegen nyelvből fordítottak. Bár iskolai keretek között is a reformkor nagy programjának megvalósításán gondolkoztak, itt tanulták meg a nyilvánosság előtt való szereplés fegyelmező, öntudatot adó jelentőségét. Ez a kis kör volt tehát Petőfi és Jókai első nyilvános fóruma, a tetszésnyilvánítás- ra és szigorú bírálatra egyaránt kész hozzáértő közösség. Úgyszólván minden készségüket próbára tették. S talán nem túlzás, ha azt mondjuk: Petőfi barátsága, biztatása nemcsak önbizalmat adott számára, hanem igényt is támasztott benne, világlátást, közéleti érdeklődést ébresztett lelkében. A hajdani szelíd komáromi fiúcskából talán Petőfi nélkül is lehetett volna művész, föltörhetett volna festői ihlete, de nem biztos, hogy az a Jókai Mór épült volna fel, aki a közéletben, a politikai harcokban, a sajtóvitákban, a társadalmi mozgalmakban egyaránt helytállt. (Itt, Pápán, amikor Petőfi verse, a „Borozó” megjelent, a hagyomány szerint a költő ekként biztatta fiatalabb társát: „Most már te se nyugodjál, míg tőled is meg nem jelenik valami.”) Petőfi mindenesetre erősebb, keményebb, zordonabb egyéniség volt, Jókai lágyabb, hajlékonyabb. Ezt a találkozást ezért is tekinthetjük a sors ajándékának, hiszen Petőfi Sándor nemcsak bátorította, felhangolta őt, hanem egész életét is meghatározta. Amikor már Pesten a Tízek Társaságában mindenre elszánt csatát vívtak az egész maradi irodalmi és társadalmi közélet ellen, Petőfi Jókaiból épített eszményt magának, dacos szenvedélylyel hirdette beléje vetett hitét: „Fölléptél. Ez engem megújít / Hogy a sorompók közt ketten állunk / Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen / Győzedelmünk vagy vitéz halálunk.” Ekkor már mindketten tudták, hogy nemcsak a hajdani barátságot ápolják, hanem mozgalmat is teremtenek; a márciusi ifjúság, a forradalom vezérkara szerveződött. Érezték, hogy a nép nemcsak a költészetben kap szerepet, de rövidesen „uralkodni fog majd a politikában is”. Hiába próbálták ellenük ingerelni a közvéleményt, ők szinte egymásra licitáltak merészségben, vitában, sajtóharcban, amikor később egy szálláson laktak, szinte a pápai évek harmonikus művészi atmoszférája tér vissza életükbe. Együtt álltak a márciusi ifjak közt is, ott voltak a tizenkét pontot megfogalmazók körében. Jókai keze is ott volt a nyomdagépen a sajtó felszabadításának jelképes pillanatában. Az már természetes, hogy a szabadságharc megannyi merész vállalkozásában nemcsak tanúként, az események jegyzőjeként voltak jelen, hanem harcosként is. Volt Kossuth testőre, hírnöke, kísérte őt toborzó útjain, követe Bécsben, ha Petőfitől személyes sérelmek el is választották, szellemük együtt lobogott, s Jókai sosem vált méltatlanná arra az eszményképre, amit mitológiai túlzással Petőfi monumentálissá emelt hozzá írt verseiben. Egymás mellett Most, hogy Pápán újra egymás mellé kerültek, személyiségük és szellemiségük szoborrá válva is küldetést teljesít. Mikszáth Kálmán emlékeztetett rá, hogy „Jókai millió és millió emberben tartotta fenn írásaiban a honszerelmet, midőn azt minden felől oltogatták, elénk tárta az ország múltját, lángoló lelkesedéssel, fönnséges ihletével kirajzolta jövőjét, neki élt, neki dolgozott, szíve vérével, minden porcikájával”. Azokért az eszményekért, amelyekért annak idején Petőfivel együtt szállt síkra, először is Pápán kapott ösztönzést. „Áldott legyen az a láng, mely az utamra rávilágított” — írta a városra emlékezve. Az emlékét idéző mű felavatásának pillanatában jóleső érzéssel mondhatjuk: a fény ma is változatlan erővel sugárzik műveiből. ILLÉS JENŐ Irodalom Szobor Pápán A város világára támaszkodva Egy barátság forrásvidéke | A MŰVÉSZ ÉS SZOBRA Előhívja önnön emlékeit