Magyarország, 1978. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-07 / 19. szám
Öt világrész száz lapjából • Öt világrész A RÓMAI ANYAFARKAS ÉS GYERMEKEI MAGYARORSZÁG 1978/19 Szadat izraeli próbálkozásainak háttere SUNDAY TELEGRAPH Egyre világosabbá válik, hogy nagyrészt a gazdasági nehézségek miatt ült le Szadat a tárgyalóasztalhoz, hogy békeszerződést kössön Izraellel. Miután Anvar Szadat egyiptomi elnök visszatért Kairóba 12 országban tett látogatása után értesítették, hogy Carter hozzájárult ötven F—5E sugárhajtású gép szállításához. Szadat magánbeszélgetések során „tizedrangúnak” nevezte ezt a gépet, de mégis ez az első támadó harci repülőgép, amelyet az Egyesült Államok Egyiptomnak feladott. Az egyiptomi elnök körutazása és az amerikai gépek szállításáról szóló hírek háttérbe szorították Kairó súlyos problémáit, és ez kétségtelenül szándékosan volt így. Az egyiptomi gazdasági élet annak ellenére, hogy nagy nehezen túljutott a tavalyi komoly külföldi valutaválságon, most is súlyos nehézségekkel küzd. Az izraeliek nem csináltak titkot abból a meggyőződésükből, hogy túlnyomórészt gazdasági nyomás ültette Szadatot a tárgyalóasztalhoz. Szadat mindent elkövetett, hogy valamiképpen megbirkózzék az ország gazdasági problémáival. A kimutatható gazdasági nönövekedés aránya meglepő módon elérte a 9 százalékot. Ez a gazdagabb arab országok támogatásának tulajdonítható, elsősorban Szaúd-Arábia, Kuvait segítségének, továbbá a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap hozzájárulásának, ami lehetővé tette, hogy Egyiptom átsrukturálja rövid lejáratú adósságait. A látszólagos javulás mögött azonban a reális gazdasági helyzet valószínűleg még válságosabb lett az elmúlt év folyamán. Egyiptom kétségbeejtő módon túlköltekezett, amikor rátért fegyveres erői felszerelésének átállítására. Szadat húsz év óta első ízben megnyitotta az ország kapuit a külföldi beruházások előtt, hogy megindítsa a stagnáló gazdaságot és elért némi sikert, így például megállapodott a Ford Motor Companyval, amely 75 millió font értékben gyárat épít az országban. Tény azonban, hogy a látszólagos javulás ellenére az egész gazdaság éppen olyan reménytelenül kiegyensúlyozatlan, mint korábban. Szakértők megállapítása szerint a növekedés mindössze hat szektorra korlátozódik: az olajra, amelyből Egyiptom immár exportál is; a turizmusra; a Szuezi-csatorna használati díjaiból származó bevételre; külföldön dolgozó egyiptomi munkások átutalásaira (többségükben más arab országokban dolgoznak); a magánszektor bővülésére és a különböző közös vállalkozásokra. Egyiptom hagyományos iparágai és döntő fontosságú mezőgazdasága azonban visszaesett. A Kairóba érkező látogatónak azonnal szembetűnnek Egyiptom gazdasági problémái. A város, amely körülbelül 3 millió lakos befogadására alkalmas, most 10 millió egyiptominak ad otthont, s ez Egyiptom lakosságának negyede. Egyébként az egész lakosság az ország földterületének mindössze 4 százalékán él; a többség a Nílus menti keskeny, termékeny földsávon. A város infrastruktúrája — és ez nemcsak Kairóra, hanem más városokra is vonatkozik — a legtávolabbról sem felel meg a túlzsúfoltság támasztotta fokozott követelményeknek; a közlekedés akadozik, a telefonok nem működnek, millióknak nincs lakásuk, és Kairó vízellátása, amely valamikor a világon a legjobbak közé tartozott, immár csak a legnagyobb nehézségek árán biztosítható. Egyiptom valamikor a római birodalom gabonaraktára volt, most viszont nagy mennyiségű gabonát importál: körülbelül évi 4 millió tonnát. A lakosság növekedése a világon egyike a leggyorsabb üteműnek: a Világbank megállapítása szerint eléri az évi 2,58 százalékot. McNamara, a bank elnöke a közelmúltban Egyiptomban járt, és figyelmeztette az illetékeseket, amennyiben nem tesznek valamit a növekedési ütem megfékezésére, az ország lakossága századunk végére eléri a 70 millió főt, és ezek közül mintegy 20 millió lakik majd Kairóban. Egyiptom bruttó nemzeti termékének 25 százalékát költi katonai célokra, ami rendkívül magas szint, bármilyen nemzetközi mércével is mérjük. Noha pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de becslések szerint az 1950-es években a katonai kiadások ritkán haladták meg az évi 100 millió dollárt, de 1967-re elérték a 2,5 milliárd dollárt. 1976-ban következett be az ország legkomolyabb külföldi valutaválsága, amikor is külföldi adósságai elérték a 12,2 milliárd dollárt, ami majdnem tízszerese kereskedelmi exportjának. Az egy főre jutó adósság most 302 dollár, ami meghaladja az egyiptomiak átlagos évi jövedelmét. Lehet-e segíteni a dolláron? TIME A dollárválságok közötti időszakokat régebben években mérték, újabban azonban szinte hetek alatt követik egymást. A tavaly decemberi nagyarányú dollár-árfolyamesést 1973 óta a legsúlyosabbnak minősítették, de ez a rekord rövid életűnek bizonyult. A dollár újabban egyre többször ér el nyugtalanítóan alacsony árfolyamszinteket, és legutóbb egy pszichológiailag rendkívül lényeges mélypontot ért el azzal, hogy a mintegy 2 nyugatnémet márka átváltási szintre esett vissza. A dollárnak még az is „sikerült”, hogy az olasz lírával szemben, amely pedig a világ egyik leggyengébb pénzneme, 17 hónap óta a legalacsonyabb átváltási árfolyamot érje el. Ennek a folyamatnak a legnyugtalanítóbb vonása, hogy a jelek szerint a dollár megerősítésére tett egyetlen intézkedés sem válik be hosszabb távon. Az Egyesült Államok az év elején megkezdte a dollár felvásárlását, hogy megerősítse az átváltási árfolyamot, de ez a beavatkozás túlságosan rövid ideig tartott, és nem is ért el semmit. A svájciak is komoly lépéseket tettek, hogy megállítsák a svájci frank áremelkedését a dollárral szemben, de ezek az intézkedések sem hatottak két napnál tovább. Mi rejlik a dollár válsága mögött? Számos magyarázattal próbáltak szolgálni. Washingtonból az a nyugtalanító hír érkezett, hogy az infláció fokozódik. Európában pedig az egyik nyugatnémet lap interjút készített Otto Lambsdorff gazdaságügyi miniszterrel, aki kijelentette: „Nem tartja kizártnak” azt a lehetőséget, hogy a dollár árfolyama 2 márka alá sülylyedjen. Washington végre kezdi felismerni, hogy olyan problémával van dolga, amelyet aligha lehet megállítani. Minél tovább esik a dollár értéke, annál súlyosabb nyomás nehezedik az Egyesült Államok kereskedelmi partnereire, hogy újabb importkorlátozással próbálják megvédeni hazai piacaikat az olcsó amerikai cikkekkel szemben, és annál inkább fokozódik egy újabb világméretű recesszió veszélye. A legnagyobb nyugtalanságot az a lehetőség kelti, hogy az OPEC növelheti olajárait azért, hogy ellensúlyozza azt a veszteséget, hogy dollárért ad el olajat, és ez a dollár állandóan veszít értékéből. Carter elnök televízión közvetített sajtókonferenciáján leszögezte, hogy a dollár agóniáját nagymértékben a kereskedelemnek az a magatartása okozta, hogy nem számol gazdasági realitásokkal. Annyiban igaza van, hogy bármiféle objektív mércével mérik a vásárlóerőt, a dollár jelenleg erősen le van értékelve. Egy dollárért, amennyiben dollárként adják ki, sokkal több árucikket és szolgáltatást lehet vásárolni, mint ugyanazért a dollárért, ha mondjuk nyugatnémet márkára váltják át. Sajnálatos módon azonban a valutapiacok helyzete nem csupán a pillanatnyi vásárlóerőt, hanem a jövő reményeit és aggályait is tükrözi, és amíg így van, súlyos marad a dollár heyzete, holott az valamikor a pénzügyi erő jelképe volt. Felmérve Carter erejét és gyengéit a dollárválság és más kérdéseik intézésében, számos külföldi hivatalos személyiség vádlóan tekint mind az elnökre, mind pedig közvetlen környezetére. Nyugtalanítóan hatott ugyanis számos európaira , miután megszokták, hogy vezető kormánytisztségekben hosszúhosszú ideig ugyanazok a személyek vannak —, hogy annyi új arc jelent meg a Carter-kormányban. S megismerve őket, ez az ismeret semmiképpen sem növelte Carter ítélőképességébe vetett bizalmat. „Az a benyomás alakult ki bennünk, hogy Carterben megvannak a kellő elnöki képességek — mondotta Andrew Knight, az angol Economist főszerkesztője. — De nincsenek körülötte elég tehetséges férfiak, akik tanácsaikkal segítenek politikája megvalósításában.” Egy bonni üzletember pedig hozzáfűzte: „Nem kiemelkedő személyek veszik körül Cartert —, megítélésem szerint vállalatom igazgatóságánál a tagjai különbek.” A gyakorlatban óhatatlanul be is bizonyosodott, hogy bajok vannak Carter „georgiai maffiája” körül. A legélesebben Michael Blumenthal pénzügyminisztert bírálják, aki Németországban született, és fiatalsága egy részét Ázsiában töltötte. Blumenthal azzal bőszített fel sok európait, hogy azt az egyértelmű benyomást keltette: aláértékeltnek akarja látni a dollárt, és így kereskedelmi fegyverként használni. Az olcsó dollár versenyképesebbé teszi az amerikai exportot, különösen azokon a piacokon, ahol az egyre drágábbá váló nyugatnémet, svájci a benelux termékekkel kell versengenie. De a panaszok még mélyrehatóbbak: „Blumenthal néhány jó ötlettel jött – mondotta Callaghan egyik vezető tanácsadója —, de úgy látszik, hogy nem tudja megvalósítani elgondolásait, csak javaslatokat tett.” T" T ' TiT 'I Hl il í 11 :'I7 TIiliniTl; 'TT" 1'T