Magyarország, 1978. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-07 / 19. szám

Öt világrész száz lapjából • Öt világrész A RÓMAI ANYAFARKAS ÉS GYERMEKEI MAGYARORSZÁG 1978/19 Szadat izraeli próbálkozásainak háttere SUNDAY TELEGRAPH Egyre világosabbá válik, hogy nagyrészt a gazdasági nehézségek miatt ült le Szadat a tárgyalóasztalhoz, hogy békeszerződést kössön Izraellel. Miután Anvar Szadat egyiptomi elnök visszatért Kairóba 12 országban tett látogatása után értesítet­ték, hogy Carter hozzájá­rult ötven F—5E sugárhaj­tású gép szállításához. Sza­dat magánbeszélgetések so­rán „tizedrangúnak” nevez­te ezt a gépet, de mégis ez az első támadó harci repü­lőgép, amelyet az Egyesült Államok Egyiptomnak f­el­adott. Az egyiptomi elnök kör­utazása és az amerikai gé­pek szállításáról szóló hí­rek háttérbe szorították Kairó súlyos problémáit, és ez kétségtelenül szándéko­san volt így. Az egyiptomi gazdasági élet annak elle­nére, hogy nagy nehezen túljutott a tavalyi komoly külföldi valutaválságon, most is súlyos nehézségek­kel küzd. Az izraeliek nem csinál­tak titkot abból a meggyő­ződésükből, hogy túlnyo­mórészt gazdasági nyomás ültette Szadatot a tárgyaló­asztalhoz. Szadat mindent elköve­tett, hogy valamiképpen megbirkózzék az ország gazdasági problémáival. A kimutatható gazdasági nö­­növekedés aránya meglepő módon elérte a 9 százalé­kot. Ez a gazdagabb arab országok támogatásának tu­lajdonítható, elsősorban Szaúd-Arábia, Kuvait se­gítségének, továbbá a Vi­lágbank és a Nemzetközi Valuta Alap hozzájárulásá­nak, ami lehetővé tette, hogy Egyiptom átsrukturál­ja rövid­ lejáratú adóssá­gait. A látszólagos javulás mögött azonban a reális gazdasági helyzet valószí­nűleg még válságosabb lett az elmúlt év folyamán. Egyiptom kétségbeejtő mó­don túlköltekezett, amikor rátért fegyveres erői felsze­relésének átállítására. Szadat húsz év óta első ízben megnyitotta az or­szág kapuit a külföldi be­ruházások előtt, hogy meg­indítsa a stagnáló gazdasá­got és elért némi sikert, így például megállapodott a Ford Motor Companyval, amely 75 millió font érték­ben gyárat épít az ország­ban. Tény azonban, hogy a látszólagos javulás ellenére az egész gazdaság éppen olyan reménytelenül ki­egyensúlyozatlan, mint ko­rábban. Szakértők megálla­pítása szerint a növekedés mindössze hat szektorra korlátozódik: az olajra, amelyből Egyiptom immár exportál is; a turizmusra; a Szuezi-csatorna haszná­lati díjaiból származó be­vételre; külföldön dolgozó egyiptomi munkások átuta­lásaira (többségükben más arab országokban dolgoz­nak); a magánszektor bő­vülésére és a különböző közös vállalkozásokra. Egyiptom hagyományos iparágai és döntő fontossá­gú mezőgazdasága azonban visszaesett. A Kairóba érkező láto­gatónak­ azonnal szembe­tűnnek Egyiptom gazdasá­gi problémái. A város, amely körülbelül 3 millió lakos befogadására alkal­mas, most 10 millió egyip­tominak ad otthont, s ez Egyiptom lakosságának ne­gyede. Egyébként az egész lakosság az ország földte­rületének mindössze 4 szá­zalékán él; a többség a Ní­lus menti keskeny, termé­keny földsávon. A város infrastruktúrája — és ez nemcsak Kairóra, hanem más városokra is vonatkozik —­ a legtávo­labbról sem felel meg a túlzsúfoltság támasztotta fokozott követelmények­nek; a közlekedés akado­zik, a telefonok nem mű­ködnek, millióknak nincs lakásuk, és Kairó vízellátá­sa, amely valamikor a vi­lágon a legjobbak közé tartozott, immár csak a legnagyobb nehézségek árán biztosítható. Egyiptom valamikor a római birodalom gabona­raktára volt, most viszont nagy mennyiségű­ gabonát importál: körülbelül évi 4 millió tonnát. A lakosság növekedése a világon egyi­ke a leggyorsabb ütemű­nek: a Világbank megálla­pítása szerint eléri az évi 2,58 százalékot. McNamara, a bank elnöke a közelmúlt­ban Egyiptomban járt, és figyelmeztette az illetékese­ket, amennyiben nem tesz­nek valamit a növekedési ütem megfékezésére, az or­szág lakossága századunk végére eléri a 70 millió főt, és ezek közül mintegy 20 millió lakik majd Kairó­ban. Egyiptom bruttó nemzeti termékének 25 százalékát költi katonai célokra, ami rendkívül magas szint, bármilyen nemzetközi mér­cével is mérjük. Noha pon­tos adatok nem állnak rendelkezésre, de becslések szerint az 1950-es években a katonai kiadások ritkán haladták meg az évi 100 millió dollárt, de 1967-re elérték a 2,5 milliárd dol­lárt. 1976-ban következett be az ország legkomolyabb külföldi valutaválsága, amikor is külföldi adóssá­gai elérték a 12,2 milliárd dollárt, ami majdnem tíz­szerese kereskedelmi ex­portjának. Az egy főre jutó adósság most 302 dollár, ami meghaladja az egyip­tomiak átlagos évi jövedel­mét. Lehet-e segíteni a dolláron? TIME A dollárválságok közötti időszakokat régebben évek­ben mérték, újabban azon­ban szinte hetek alatt kö­vetik egymást­. A tavaly decemberi nagyarányú dol­lár-árfolyamesést 1973 óta a legsúlyosabbnak minősítet­ték, de ez a rekord rövid életűnek bizonyult. A dol­lár újabban egyre többször ér el nyugtalanítóan ala­csony árfolyamszinteket, és legutóbb egy pszichológiai­lag rendkívül lényeges mélypontot ért el azzal, hogy a mintegy 2 nyugat­német márka átváltási szintre esett vissza. A dol­lárnak még az is „sikerült”, hogy az olasz lírával szem­ben, amely pedig a világ egyik leggyengébb pénzne­me, 17 hónap óta a legala­csonyabb átváltási árfolya­mot érje el. Ennek a folyamatnak a legnyugtalanítóbb vonása, hogy a jelek szerint a dol­lár megerősítésére tett egyetlen intézkedés sem válik be hosszabb távon. Az Egyesült Államok az év elején megkezdte a dollár felvásárlását, hogy megerő­sítse az átváltási árfolya­mot, de ez a beavatkozás túlságosan rövid ideig tar­tott, és nem is ért el sem­mit. A svájciak is komoly lépéseket tettek, hogy meg­állítsák a svájci frank ár­emelkedését a dollárral szemben, de ezek az intéz­kedések sem hatottak két napnál tovább. Mi rejlik a dollár válsá­ga mögött? Számos magya­rázattal próbáltak szolgál­ni. Washingtonból az a nyugtalanító hír érkezett, hogy az infláció fokozódik. Európában pedig az egyik nyugatnémet lap interjút készített Otto Lambsdorff gazdaságügyi miniszterrel, aki kijelentette: „Nem tart­ja kizártnak” azt a lehető­séget, hogy a dollár árfo­lyama 2 márka alá süly­­lyedjen. Washington végre kezdi felismerni, hogy olyan problémával van dolga, amelyet aligha lehet meg­állítani. Minél tovább esik a dollár értéke, annál sú­lyosabb nyomás nehezedik az Egyesült Államok keres­kedelmi partnereire, hogy újabb importkorlátozással próbálják megvédeni hazai piacaikat az olcsó amerikai cikkekkel szemben, és an­nál inkább fokozódik egy újabb világméretű recesszió veszélye. A legnagyobb nyugtalan­ságot az a lehetőség kelti, hogy az OPEC növelheti olajárait azért, hogy ellen­súlyozza azt a veszteséget, hogy dollárért ad el olajat, és ez a dollár állandóan veszít értékéből. Carter elnök televízión közvetített sajtókonferen­ciáján leszögezte, hogy a dollár agóniáját nagymér­tékben a kereskedelemnek az a magatartása okozta, hogy nem számol gazdasá­gi realitásokkal. Annyiban igaza van, hogy bármiféle objektív mércével mérik a vásárlóerőt, a dollár jelen­leg erősen le van értékelve. Egy dollárért, amennyiben dollárként adják ki, sokkal több árucikket és szolgálta­tást lehet vásárolni, mint­ ugyanazért a dollárért, ha mondjuk nyugatnémet márkára váltják át. Sajnálatos módon azon­ban a valutapiacok helyze­te nem csupán a pillanat­nyi vásárlóerőt, hanem a jövő reményeit és aggá­lyait is tükrözi, és­ amíg így van, súlyos marad a dollár heyzete, holott az valamikor a pénzügyi erő jelképe volt. Felmérve Carter erejét és gyengéit a dollárválság és más kérdéseik intézésé­ben, számos külföldi hiva­talos személyiség vádlóan tekint mind az elnökre, mind pedig közvetlen kör­nyezetére. Nyugtalanítóan hatott ugyanis számos európaira , miután meg­szokták, hogy vezető kor­mánytisztségekben hosszú­hosszú ideig ugyanazok a személyek vannak —, hogy annyi új arc jelent meg a Carter-kormányban. S meg­ismerve őket, ez az ismeret semmiképpen sem növelte Carter ítélőképességébe vetett bizalmat. „Az a be­nyomás alakult ki ben­nünk, hogy Carterben megvannak a kellő elnöki képességek — mondotta Andrew Knight, az angol Economist főszerkesztője. — De nincsenek körülötte elég tehetséges férfiak, akik tanácsaikkal segítenek politikája megvalósításá­ban.” Egy bonni üzletem­ber pedig hozzáfűzte: „Nem kiemelkedő szemé­lyek veszik körül Cartert —, megítélésem szerint vál­lalatom igazgatóságánál a tagjai különbek.” A gyakorlatban óhatatla­nul be is bizonyosodott, hogy bajok vannak Carter „georgiai maffiája” körül. A legélesebben Michael Blumenthal pénzügyminisz­tert bírálják, aki Német­országban született, és fia­talsága egy részét Ázsiában töltötte. Blumenthal azzal bőszített fel sok európait, hogy azt az egyértelmű be­nyomást keltette: aláérté­­keltnek akarja látni a dol­lárt, és így kereskedelmi fegyverként használni. Az olcsó dollár versenyképe­sebbé teszi az amerikai ex­portot, különösen azokon a piacokon, ahol az egyre drágábbá váló nyugatné­met, svájci a benelux ter­mékekkel kell versengenie. De a panaszok még mély­­rehatóbbak: „Blumenthal néhány jó ötlettel jött – mondotta Callaghan egyik vezető tanácsadója —, de úgy látszik, hogy nem tud­ja megvalósítani elgondolá­sait, csak javaslatokat tett.” T" T ' TiT 'I Hl il í 11 :'I7 TIiliniTl; 'TT" 1'T

Next