Magyarország, 1978. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-19 / 12. szám

A bűvös szó: „drehfertig”, így nevezik nálunk is a filmesek nyelvén a forgatásra kész állapotot. A tévéfilmek műhelyé­ben ez a szó sajátosan átlényegül: az időzavar okozta szorongások képzete társul hozzá. Félelmeké, amelyek ma sem kevésbé torok­szorítóbbak, mint a képernyő hős­korában voltak. Nem enyhített raj­tuk sokat a rutin sem. És átörök­lődtek a televíziósok mind jobban felzárkózó második alkotói nem­zedékére is. A másfél órás tévéfilmeket ma általában 25—30 nap alatt veszik fel. (A moziprodukciók készítőinek hozzávetőlegesen 40—50 forgatási nappal kell számolniuk.) Valami­kor még nagyobb volt a különb­ség. Akkoriban a televíziósokat könyörtelenül hajszolta a naptár és az óramutató. Ez szülte azt­­a különleges lforgatási lelkiállapotot,­ mely a feszítettség csökkenésével sem szűnt meg teljesen. Úgyszól­ván függetlenné vált a szűkmar­­kúan vagy bőkezűbben mért idő­től. S még a legtapasztaltabb — a tévébe csak olykor-olykor kirán­duló — mozifilmrendezőket is ha­talmába keríti. Gyűrött arcok Reggel nyolc óra tájban — jórészt ilyenkor kezdődnek a for­gatások — mogorva és gyűrött szí­nészarcokat látni a filmezés szín­helyén. A szereplők legtöbbje éjfél után kerül ágyba, és ha hatra ál­lítja be az ébresztőórát, nyolc kö­rül még le-leragad a szeme. A for­gatásnak tehát ez a kritikus ideje. Ez az a holtpont, melyen az erő­feszítések ellenére is nehezen len­dülnek át. („A reggeli nyűgösség olyan kődarab — mondja Baji Tibor, a drámai és irodalmi fő­osztály gyártási osztályának veze­tője —, amelyet nem lehet egy­szerűen félrerúgni az útból; kímé­letes kézzel kell valahogyan az árokba gurítani.”) Kíméletes kéz — ez persze nagy­fokú tapintatot, emberismeretet, mondhatni: pedagógiai érzéket fel­tételez. Apró trükkök segítik a televíziósokat a rosszkedv elhes­­segetésében. A női főszereplőt a forgatócsoport délceg külsejű Ben­jáminja fogadja. Az elcsigázott férfiszínészt „kedvenc székén” kí­nálja hellyel a rendezőasszisztens. A sminkes és a fodrász bókol, pletykázgat, viccet mesél, így osz­lik el lassan a reggeli nyűgösség, így simítják el az előkészületek szinte mindennapos konfliktusait. Ezeknek a leggyakrabban a hiú­ság a háttere. A neves színésznő matrónaszerepben is húszévesnek szeretne látszani, műszempollákkal és szemaláfestéssel óhajtaná ala­kítani a század eleji évek proletár­asszonyát. Partnerének pedig nem tetszik a rászabott — s a filmhős jellemzéséhez nélkülözhetetlen — kopottas öltöny. A panaszokat né­ha csak körmönfont érveléssel le­het elhallgattatni, máskor viszont egy-egy szemtelen-ironikus meg­jegyzés segít: „Határozottan jól áll neked ez a ránc.” Mialatt a színészt — illő lelki masszázs kíséretében — sminkelik és öltöztetik, a munkatársak egyik csoportja a helyszín megvilágítá­sán fáradozik. Ha eredeti fényben forgathatnak, nincs különösebb bo­nyodalom. Tulajdonképpen akkor sincs, ha kizárólag műfényre (más szóval: műtermi világításra) van szükség. Az utóbbi egyébként mind nagyobb teret kap mostanában. A tévéjátékfilmek mintegy 80 száza­léka tudniillik 16 milliméteres szí­nes produkció, részint, mert ide­haza is szaporodnak a színes ké­szülékek, részint pedig, mert más műveletre — többnyire 1—2 órát fordítanak. Eltarthat azonban 5—6 óra hosszat is; az időtartam a terület nagyságának és a különbö­ző speciális igényeknek a függvé­nye. Mindenképp eléggé tekinté­lyes ez az idő, főként, ha figye­lembe vesszük, hogy 12 óránál többet (s ez már a „bruttó” tar­tam) nem lehet egy-egy napon forgatni. Fontos apróságok A gazdaságosság azt kívánja, hogy a lámpázással párhuzamosan végezzenek sok egyéb, nem kevés­bé fontos munkát is: alakítsák a berendezést, igazítsanak a díszle­ten, elhelyezzék — szükség esetén — a felvevőgép mozgatását szol­gáló fürtsíneket. Meg hogy például bekössék a meleg vizet a díszlet­fürdőszobába, ha a forgatókönyv netán azt írja elő, hogy az egyik jelenetben a színész „gyönyörtelje­sen” zuhanyozzék. Nem minden­hová lehet bekapcsolni a meleg vi­zet, így aztán a szereplő — ha eléggé bátor és edzett — hideggel tussolhat csupán. S hogyha törté­netesen el tudná is játszani a forró vizes zuhanyozás önfeledtsé­­gét, a színes film hamar leleplez­né a csalást. A hideg víztől a szőr felborzolódik, a bőr jól lát­hatóan foltos lesz. Megannyi ef­fajta — apró dolognak látszó — dolgot sorolhatunk annak érzékel­tetésére, hogy a „különleges kí­vánságok” teljesítése mennyi ne­hézségbe ütközik tévéforgatáskor. Vannak rendezők — közéjük tartozik Nemere László —, akik a " legszívesebben eredeti helyszínen készítenek filmet. Ennek is bizo­nyos" feltételek hiánya az oka. A stúdióban szinte lehetetlen olyan életszerűvé formálni a díszletet, amilyen — mondjuk — egy valódi hálószoba. Betöltetlenek azok az aprómunkára rendeltetett munka­körök, amelyek lehetővé tennék, hogy a fal kellően repedésesre, vedlettre sikeredjék, vagy hogy ügyes kezek elhihetően odavará­zsolják a berendezési tárgyak vé­letlennek tetsző látványelemeit, csorbulásait, kopásait, furcsaságait. Helyzetek és mondanivalók hitele forog ezáltal kockán. A nézőt nyo­masztja a jelenlétét túl feltűnően eláruló díszlet. Hiába a tökéletes világítás, hiába a tervezők, a be­rendezők, a maszkmesterek, a kel­lékesek műgondja — a hatás oda­vész. Bármilyen jelentéktelennek lát­szik mindez, közvetve vagy közvet­lenül befolyásolja a forgatás lég­körét. Annál fontosabb, hogy a televíziósok az egyéb zavaró té­nyezőket kiküszöböljék. Tegyük fel: valahol a pusztán gyülekezik a szereplőgárda. A délelőtt dere­kán vagyunk, jó néhányan már megéheztek. Az idegesség levezeté­sére is jól jönne pár falat. Ha ezekben a megint csak kritikus órákban nincs ott a büfé (szeren­csére ott van!), a hangulat a mélypontra süllyed. A szendvicset, az üdítő italt és a kávét — ez is a szervezéshez tartozik — jóformán „a színész szájához” viszik. Az időgazdálkodás diktálja ezt, szó sincs elkényeztetésről. A gyártás­­vezetők fogalmazása szerint „a büfé lelki támasz”. Szigorú előírás: naponta egyszer meleg ételt is kell kapniuk a for­gatás résztvevőinek. Két fogást számítva tehát nemegyszer 120— 140 tányér kíséri el útjára a forgatócsoportot. Szabó Magda „Abigél” című műve tévéváltoza­tának forgatásakor 200 rántott sze­letet fogyasztott el a félszáz főnyi lánystatisztér­a. Ha úgy adódik, útitárs a „gulyáságyú” is, hiszen megeshet, hogy a helyszínen kell megfőzni az ebédet. Ilyen előzmények után kezd vég­re dolgozni a felvevőgép. Ezekben a percekben — némi túlzással — lélegzetet sem vehet többé senki anélkül, hogy meg ne gondolná, használ-e ez a produkciónak. Az idegfeszültség eljut a tetőpontra. A forgatás sorrendje ma­­ sohasem követi a képernyőn meg­jelenő film — a „végtermék” időrendjét. A televízióban utoljá­ra Keleti Márton vett fel filmet e szerint. Ma inkább „fényirány­ban” forgatnak (azaz egymás­t rögzítik azokat a jeleneteket, ame­lyek azonos megvilágításban ját­szódnak), vagy pedig helyszín s­zint végzik a munkát, tehát az­o­nos helyszínen zajló történéseket veszik fel egyhuzamban. Ez más­képpen nem is lehetséges. Az egy órás film sem igen tűrné, hogy a cselekmény sorrendjében halad­va mindig újra világítsák, díszle­tezzék a helyszínt, újra öltöztessék és sminkeljék a szereplőket. A televízióban oly sűrűn készül sok részes sorozatok még kevésb viselnék el ezt a munkamódszert. Az időrendet felborító forgatásnak viszont veszélyei vannak. Ügyelni kell rá, hogy a végső formáját el­nyerő film egymáshoz csatlakozó jeleneteiben — amelyeket különbö­ző napokon vettek fel — el ne felejtődjék például egy égő cigaret­ta. Furcsa az is, ha a szereplő zakóban rohan az ablak felé, hogy aztán ingujjban lendüljön át a párkányon... Locsolták a havat Az időjárás is okozhat kellemet­lenségeket. Déry Tibor „Philemon és Baucis” című írásának filmfel­dolgozásában egy cselekménysor egymáshoz kapcsolódó két részét kétnapos időeltéréssel vették fel Az egyik januári forgatási napon még száraz volt a budapesti Mech­­wart tér aszfaltja, a másikon vas­tag hó borította. A környék lakóit meghökkentve négy locsolókocsi je­lent meg, s meleg vízzel távolította el — boszorkányosan rövid idő alatt — a hótakarót. A múlt nyá­ron pedig az esővel gyűlt meg leg­inkább a televíziósok baja. Folyton a felhőket lesték. (A lámpák pél­dául zivatarban használhatatlanok, átforrósodó üvegük a rázúduló hi­deg víztől felrobbanhat.) Az alapelv, mely szerint min­den forgatási perc drága, időnként mókás sietséget szül. Carla Roma­­nelli és Szilágyi Tibor ágyjeleneté­nek felvétele például így zajlott le a „Segítsetek! Segítsetek!” című filmben: a férfi főszereplő színházi próbáról jövet ért a helyszínre, a szinte percre kiszámított menet­rend szerint. Az ágy bevetve, a hősnő forgatáshoz öltözve, helye­sebben: vetkőzve. Sietős bemutat­kozás : „Szilágyi.” — „Romartelli.” — „örvendek.” — „örvendek.” És már kezdődött is az erotikus jele­net próbája... OCSOVAI GÁBOR film alig-alig találhat külföldi ve- Televízió vére. A legtöbb bonyodalmat a két­fajta fény meglehetősen gyakori keveredése okozza. A vegyülés erő­teljesen befolyásolja a színhatást, a világításkor tehát roppant kö­rültekintően kell eljárni, esetleg például szűrőket kell alkalmazni. Az ablakokra, a felvevőgépre vagy a lámpákra sok esetben fóliát tesz­nek. Ez manapság egyre kevésbé nélkülözhető eszköze a forgatás­nak. Sajnos, szerfölött drága, job­bára keményvalutát kell fizetni érte. A világításra — mint az egyik legkényesebb és leglényegesebb Forgatásra kész állapot Találkozás a felvétel előtt Minden perc drága KÁLLAI FERENC STATISZTÁK­ GYŰRŰJÉBEN Az ágy bevetve, a hősnő forgatáshoz vetkőzve MAGYARORSZÁG­­ 1978/12

Next