Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-24 / 52-53. szám
Asszonyom, ha egy teljes hétig itt állunk, akkor sem tudom kiejteni az ön nevét. — Vittorio de Sica mondta ezt Zsurzs Évának, az 1960-as monte-carlói fesztivál Arany Nimfa díjának ünnepélyes átadásakor. „Ejtse talán Zsurzsnak” — javasolta a rendezőnő. Sica összeráncolta homlokát, majd évődő mosollyal méltatlankodott: „Akkor hát miért nem írják úgy?” A trófea nyertese azután óvatosan előrenyújtotta kezét, hogy a jelenlevők észre ne vegyék: kölcsöndíszruha van rajta, oldalt gondosan összefércelve, hogy fel ne tűnjön a méretkülönbség. Aztán — túl a ceremónia nehezén — a lépcsőn lefelé jövet váratlanul megbotlott. Szinte röpült a levegőben, míg csak el nem kapta a monacói herceg két testőre. S a kamerák és a filmfelvevők mindvégig követték. Diadalt aratni sem egyszerű. Hallatlanul nagy dicsőség volt, hogy a „Nő a barakkban” című tévéjáték Arany Nimfát kapott. Zsurzs Éva emlékezete mégis inkább a félig kínos, félig mulatságos díjátvétel filmkockáit őrzi. Széktől az asztalig Zsurzs Éva nevét a monte-carlói díjnyerésig idehaza is csak egy szűk szakmai kör ismerte. Akkor egyszeriben a csúcson érezhette volna magát, ha szerénysége meg nem óvja az ilyen végletes érzéstől, ő azonban csak csöndes számvetést szereti. Pedig volt már mire visszatekintenie: nyolc hasznos, sőt boldog rádiós esztendőre. Szerette a Rádiót, s az a rengeteg tapasztalat, melyet 1949—1957 között itt szerzett, később sem veszett kárba. A Bródy Sándor utcai stúdiókban barátkozott meg a mindennapos műsorkészítés üdvös fegyelmével. Megszokta, hogy az adás folyamatossága érdekében sokfajta, bizonyos fokig iparszerű feladatot is el kell végezni. A munkának csupán egy töredéke válhat százszázalékos szívüggyé; a többi része — ha még oly ,fontos is — szürkébb, észrevétlenebb, gépiesebb. Lelkiismeret kérdése, hogy energiáit ki hogyan osztja meg e két feladattípus között. Zsurzs Éva nem húzott éles választóvonalat a „lelkesítő” és a „másodlagos” műsorok közé. A felelősségvállalás — ezt vallja ma is — egy és oszthatatlan. A televíziós „hőskor”-ból gyakran eszébe jut az 1958-as esztendő, amikor ő is „hajmeresztően” bátor volt. Budapesten nemzetközi szakmai tanácskozást tartottak, s ehhez Deme Gábor dramaturggal együtt Zsurzs Éva készített vitaindító beszámolót. Kifejtették, miben látják a tévédráma sajátosságait. Gondos okfejtéssel írták le, miben különbözik ez a műfaj a filmtől, a színháztól, miféle látásmódot képvisel, mifajta kifejezőeszközöket illik (kell, lehet) használnia. A Magyar Televízió egész addigi drámatermése 4 — azaz négy — televíziójátékból állt. A Zsurzs—Deme szerzőpár tehát a hályogkovácsok merészségével fogalmazta meg a tévéesztétika alaptételeit. Ma mindketten megrettennének ettől. Az igazsághoz tartozik, hogy a szakmai biztonságérzet a hőskorban sem volt teljesen alaptalan. Zsurzs Éva első tévéjátéka, a Gergely Sándor színművéből készült „Vitézek és hősök” már meglepő erényeket mutatott fel. Pedig a képrögzítést még csak ekkortájt tanulgatták televíziósaink. Ám tény, hogy sosem dolgoztak ki annyira precízen minden egyes tévéjátékot, mint éppen akkoriban. A technika kezdetlegessége leleményességre késztette őket. Küszködtek az eszközök „tehetetlenségével” — meg olykor a magukéval. Bosszantotta őket a képernyőn viszontlátott produkció lassú tempója. (Amelyen, sajnos, azóta sem igen tudnak segíteni.) Zsurzs Éva viszonylag hamar rájött a ritmuslassulás okára. Darabjait olyan próbatermekben kellett előkészítenie, melyeknek mérete nem egyezett a felvétel színhelyéül szolgáló műteremével. A színész a rögzítéskor szokatlan helyzetek és tárgyak egész sorával találta szemben magát. Márpedig, ha azzal bajlódik, hogy miképpen jusson el például a széktől az asztalig, mozgása óhatatlanul lomhább lesz. (Arról nem is szólva, hogy a kellékekkel nem tud mit kezdeni, megérinteni is alig meri őket — csupa ne nyúljhozzám tárgy között mozog. Megint csak olyan gond ez, amely napjainkig megmaradt.) Az ötvenes évek végén azonban még a szűken méretezett stúdió is kalodába préselte a tévéjátékok szereplőit. A „Vitézek és hősök”ben minden négyzetcentimétert ki kellett használni. A börtönrács a stúdióajtóban épült fel, a börtön már kint a folyosón. Bulla Elma, az egyik főszereplő tenyérnyi helyen öltözött át. De azért ő is — csakúgy, mint partnerei: Apáthi Imre, Görbe János, Inke László, Uray Tivadar és Sinkovits Imre — kitűnő alakítást nyújtott. Ami pedig mai szemmel nézve külön csoda: az operatőrök (Nagy József, Mestyán Tibor, Varga Vilmos) szorgalmasan súgtak a szereplőknek. Kívülről tudták a darab szövegét! Ne csodáljuk, ha Zsurzs Éva meghatottan emlékszik vissza erre a produkcióra és egyáltalán: erre a pályaszakaszára. Amelyet végül is a „Nő a barakkban” sikere fémjelez. Falat nem bont Később szárnyaszegetten kezdett hozzá első játékfilmjének forgatásához. „A felhők felett mindig süt a nap” című produkciót filmgyári stábbal vette fel, idegen munkatársakkal, akikkel eleinte gyanakodva méregették egymást. Ismerősei ráadásul telebeszélték a fejét: a MAFILM szabályai kérlelhetetlenek, megszegésük ezer bajjal járhat. Nagyon vigyázott minden lépésére. Oly nagyon, hogy a film cselekményéből jóformán semmire sem emlékszik, jobbadán csak arra, hogy a forgatás terepén, a Velencei-tónál rengeteg volt a szúnyog és a pióca. Az egész munkára rátelepedett a szabályok okozta félelem. A bizalmatlanság szerencsére feloldódott, Zsurzs Éva gyorsan közös nyelvet talált első asszisztensével, Sándor Pállal és Czabarka György akkori segédoperatőrével, Kende Jánossal — nem szólva a szerepét részint fürdőruhában eljátszó Demján Editről. Élvezetes feladatot kínált a Gádor Béla írására épülő „Othello Gyulaházán” is, noha ez sem volt mentes a bonyodalmaktól. Básti Lajos, a főszereplő megnézte a díszletet, és kijelentette: „Nem tudom a szerepet így eljátszani, ez a fal itt borzasztóan zavar. Úgy készültem, hogy balról jövök be, akkor pedig ennek máshol kellene állnia.” Zsurzs Éva — akkor már harcedzetten — nagyot fohászkodott. „Barátaim, ez a fal ugrik!” A díszletesek munkához láttak, szétbontották az építményt. Felvételről aznap már szó sem lehetett. Másnap megint bejött Básti. „Igazad volt, ez a fal csakugyan jó lenne itt.” Díszletfalat ezután nem bontatok — szűrte le a rendezőnő a tanulságot. A sorozatok megjelenése amolyan választóvonalat jelez Zsurzs Éva pályáján. Örömet lelt bennük, jóllehet minden ilyen munkája befejeztével megesküdött, hogy soha többé nem készít folytatásos tévéfilmet. Első ide sorolható produkciója, Mesterházi Lajos önálló epizódokból álló „Példázata” valójában nem is „folytatásos”. De minthogy ez nyitotta a sort, és országos figyelmet keltett, a rendezőnő innen számítja új alkotóperiódusát. Fekete István regénye nyomán 1967-ben megfilmesítette „A koppányi aga testamentumá”-t. Aztán szinte egymás sarkára lépnek az újabb és újabb munkák. Képernyőre kerül a szívbe markoló „Mondd a neved” és a mai asszonysorsot megjelenítő „Hétköznapi történet”, aztán Kertész Ákos benzinkútnál játszódó darabja, az „Üvegkalitka” és a sikerek újabb hullámhegyén százezreket bűvöl a képernyő elé egy kiváló Mikszáth-adaptáció, „A fekete város”. Ez utóbbi azt is példázza, hogy Zsurzs Évának az időjárással mindig szerencséje volt. A produkció már-már veszélybe került, mert a lőcsei felvételek napjaira hómentes időt ígért a meteorológia. Műhóval kellett hát megrakni három teherautót, így indult útnak a forgatócsoport. Aztán hirtelen rátört a hideghullám. Hóförgeteg fogadta a filmeseket. A beavatottak utóbb gúnyosan azt mesélték, hogy „Zsurzs Éváék műhavat szállító autóoszlopa elakadt a hótorlaszokban”? A sorozat vetítése tovább kiszabadított képek Utóbb látott munkái közül a „Csongor és Tünde”, sajnos, halványabbra sikerült, nem váltotta valóra a benne rejlő lehetőséget. Túlságosan szerette a darabot. Vörösmarty sorai annyira rabul ejtették, hogy nem volt szíve bátrabban megrövidíteni a szöveget. Utólag már világosan látja, hogy sok volt a 160 perc, a tévéjátékot feleennyi időbe kellett volna beleszorítani. Az ellenpélda: az „Őszi versenyek”. Krúdy írásait szintén szereti, de itt a kellő arányérzékkel közelített a tragikusan groteszk, leheletfinom humorú műhöz. A többletet Garas Dezső színészi játéka és Bornyi Gyula ihletett fotografálása adta a tévéfilmhez —s ezáltal teremtődött újjá a „krúdys” varázs. Szabó Magda „Abigél”-ja aztán ismét a csúcsra lendítette föl. Ez a négyrészes filmsorozat, a televízióban is lehetséges műgond példája. Zsurzs Évát mindmáig bántja-nyugtalanítja, hogy a tévédrámák — elegendő próba híján — félig nyersen kerülnek a közönség elé. Az „Abigél”-ban ennek az ellenkezőjét tapasztaltuk. S hasonló igényességgel formálta képernyőre a rendező Örsi Ferenc nemrég bemutatott tévéjátékát, a „Teréz”-t, is. Zsurzs Éva életműve sokkal nyitottabb még, semhogy lekerekített számadást készíthetnénk róla. (Most éppen Mesterházi Lajos szatirikus vígjátékán „A Zebegényiek”-en dolgozik, vitriolos gúnynyal jelenítve meg egy szélsőséges helyzetbe került Nobel-díjas matematikust.) Ami biztosra vehető: nyúljon bár abszurd élethelyzetekhez, ezután is realista marad. Megőrizve elszántságát, mellyel a lelki elszegényedésnek hadat üzent, s amely arra sarkallja, hogy elsősorban az érzelmek felől közelítsen emberekhez, problémákhoz. Rádiós múltját erős szál köti televíziós jelenéhez. Erről csak ennyit mond: „A rádióban rengeteg kép belém szorult. A tévé kiszabadította ezeket. Nem teszek mást, csupán engedelmeskedem parancsaiknak.” OCSOVAI GÁBOR A RENDEZŐNŐ ÉS A KAMERA MUNKA KÖZBEN Kölcsönruha van rajta, oldalt gondosan összefércelve Televíziós arcok Zsurzs Éva Hőskorban Számvetés tetézte az örömöt, valóságos diadalmenet volt. Az ifjú főszereplőt, Nagy Gábort néhány hét alatt szívükbe fogadták a nézők. A film Európa számos országába, sőt a tengeren túlra is eljutott. „Mikszáth a legjobb tévészerzőm” — állapította meg a rendező, hozzátéve azt is, hogy „a mikszáthi írásművészet és szerkesztésmód valamilyen zseniális ráérzéssel a televízió mai lehetőségeihez igazodott”. MAGYARORSZÁG 1978/52 — 53