Magyarország, 1979. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-30 / 39. szám

Történelem A „fekete péntek” 5761 amerikai bank csődje Hitler örült a nyomorúságnak A harmincas évek közepén az előző évtizedre célozva egy köl­tőnk ezt a sort írta le egyik ver­sében: „Európa békés volt és biz­tató”. Noha ez a megállapítás mindenképpen alapos költői túlzás, kétségtelen, hogy a húszas évek második felében volt néhány év, amikor úgy tűnt, hogy Európá­ban a tőkés politikai és gazdasági helyzet stabilizálódik. Ez volt az úgynevezett locarnói korszak, melynek látszólagos politikai sta­bilitása kihatott a gazdasági élet­re is. Hogy mind a két dolgot csak igen viszonylagosan lehetett biz­tonságosnak nevezni, és hogy a locarnói politika majdnem ugyan­olyan ingatag talajra épült, mint a látszólagos gazdasági konjunktúra, azt csak nagyon kevesen sejtet­ték, és még kevesebben vették észre. Pedig, sajnos, így volt. Túltermelési válság A locarnói korszak látható vé­gét ennek a politika egyik meg­alkotójának, Stresemann-nak 1929. október 3-án bekövetkezett, ha nem is váratlan, de hirtelen halá­la jelezte. Stresemann befelé, a német ellenzéket illetően mindig eredményesen tudta megvédeni az enyhülés politikáját. Halálával rá­adásul a­­m­ásik nagy európai, Briand, a legfontosabb partnerét vesztette el, és ez is egyik ok, amiért joggal nevezhetjük ezt az időpontot a locarnói korszak vé­gének. De ez még nem minden: ötven évvel ezelőtt, alig három héttel Stresemann halála után, 1929. október 24-én bekövetkezett a New York-i tőzsde „fekete pén­tekije, és kezdetét vette az a világgazdasági válság, amely a Szovjetunió kivételével minden államra (elsősorban Európára) nemcsak gazdasági, hanem politi­kai szempontból is döntő és súlyos hatással volt. A világgazdasági válsággal kezdődött meg az a po­litikai folyamat is, amely kikerül­hetetlenül a második világháború­hoz vezetett. A világgazdasági válságról azóta is rengeteget írtak. Okait és ha­tásait a gazdasági szakemberek alaposan elemezték. Itt tehát nem lehet az a feladatunk, hogy újból behatóan vizsgáljuk a világgazda­sági válság okait. Maradjunk meg annál a megállapításnál, amely a New York-i tőzsdekrach egyik döntő okaként a túltermelési vál­ságot jelöli meg. A húszas évek elejének konjunktúráján felbuz­dulva az ipar korlátlanul termelt. A termelt mennyiség nem volt arányban a közönség vásárlóké­pességével. Ez a válság a kapita­lista termelési rendszer sajátsága, mely időnként enyhébb vagy he­vesebb formában mindig vissza­tér, és amelyre egy fél századdal ezelőtt nemcsak a szocialista, ha­nem a polgári közgazdászok te­kintélyes része is előre figyelmez­tetett. A profitéhséget azonban nem lehetett megállítani. Az ipari, túltermelési válság összefonódott egy már alaposan kifejlődött mezőgazdasági válság­gal. A mezőgazdasági termékek árai is olyan gyorsan és olyan mélyre zuhantak, hogy a kis gaz­daságok és a középgazdaságok Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban rendkívül gyorsan mentek tönkre, és megkezdődött a nagyobb gazdaságok gondjainak elviselhetetlenné sűrűsödése is. Egy amerikai lap kiszámította, hogy 1934-ben — tehát már nem is a válság időszakában, hanem az azt követő még mindig rendkívül gyötrelmes depresszió időszakában — a tőkés országokban több mint egymillió vagon gabonát, legalább negyedmilliárd kiló cukrot, 26 millió kiló rizst, 25 millió kiló húst semmisítettek meg. A gaz­dasági szakemberek a harmincas évek végén azt mondták: a világ­­gazdasági válság néhány éve alatt annyi fogyasztási cikk pusztult el, ami nem kevesebb, mint 30 mil­lió ember élelmezését és ruház­kodását biztosította volna. Ugyan­akkor legalább tízszer, tizenkét­szer ennyi ember éhezett világ­szerte ... 17 millió munka nélkül Most elsősorban azt kell vizs­gálnunk, hogy a gazdasági világ­válság következtében előállott po­litikai átalakulás, amely, mint mondottuk, végső fokon a máso­dik világháborúhoz vezetett, mi­lyen irányba indult. Az Egyesült Államokban — a válság innen indult ki és terjedt át Európára — a fekete pénteken és az azt követő napokon 25 mil­liárd dollár értékű részvény vált semmivé, értéktelenné. Az árfo­lyamok zuhanására a tőzsdén vad pánik tört ki, az értékpapírok ár­folyamának értéke 1929 szeptem­berétől 1932 januárjáig 216-ról 34-re esett. Hozzávetőleges számítás szerint 36 hónap alatt mintegy 160 mil­liárd dollár volt az árfolyamzu­hanásokból származó veszteség, összesen 5761 amerikai bank zárt be vagy jelentett csődöt, és ezek­nek a bankoknak a betétállomá­nya közel 5 milliárd dollár volt. Ugyanebben az időben a nemzeti vagyon 81 milliárd dollárról csak­nem a felére, 42 milliárdra csök­kent, és­ az export az 1928. évi­nek az egyharmadát sem érte el. Elképzelhetetlenül nagy összege­ket ezek, ha a dollár fél évszázad előtti vásárlóerejére gondolunk. A válság következtében 1933 márciusában a munkanélküliek száma 15 és 17 milió közötti ijesz­tő tömegre nőtt — a válság ki­törésekor nem egészen 5 milliós számról. A szigorúan vett világgazdasági válságot 1929-től 1933-ig lehet szá­molni, amikor — legalábbis az USA-ban — a Roosevelt-féle, sokat vitatott New Deallel kétségtelenül megkezdődött a gyógyulás. Hogy ez a borzalmas gazdasági katasztrófa az USA-ban nem járt olyan politikai következmények­kel is, mint amilyennel Európá­ban, az talán anak tulajdonítható, hogy az amerikai tömegeket ke­vésbé érdekelte a politika, és min­den katasztrófa mellett, az össz­lakosságot tekintve, a tartalékok nagyobbak voltak, mint Európá­ban. Európában azonban a kataszt­rófa gazdasági és politikai téren egyaránt rövidesen megmutatko­zott. Európában, mint már any­­nyiszor, most is először Német­országban jelentkeztek a problé­mák. A weimari köztársaság, az akkori német állam, ez mindenki előtt tudott volt, gazdasági téren nagymértékben függött az Egye­sült Államoktól, logikus volt te­hát, hogy az amerikai válság itt érezteti a legjobban hatását. Tetézte a bajt, hogy Német­országnak a nyugati hatalmak rö­vidlátása következtében akkora jóvátételt kellett fizetnie a győ­zőknek, amely összeg megfizeté­sére a német gazdaság csak a leg­nagyobb megerőltetés árán volt képes. 1929 nyarán, a hágai kon­ferencián állapították meg az úgy­nevezett Young-tervben Németor­szág jóvátételi fizetésének új mó­dozatait. Ez a megállapodás volt egyben Stresemann hattyúdala, aki a Young-terv elfogadása fejében keresztülvitte, hogy a franciák vállalták a Rajna-vidék idő előtti kiürítését. A Young-tervet a német jobb­oldal természetesen ugyanúgy el­lenezte, mint a korábbi, teljesít­hetetlenné vált Dawes-tervet. A Young-terv teljesítésére már nem is került sor, mert a New York-i tőzsdekrach következtében a né­met gazdasági élet kártyavárként omlott össze, és mélyen visszave­tette az életszínvonalat. A német ipar a válság miatt képtelen volt annyi exportárut termelni, hogy megvásárolhassa a legszüksége­sebb élelmiszereket és nyersanya­gokat. A válságjelenségek Németor­szágban hasonlóak voltak az ame­rikai jelenségekhez. Az egyik leg­nagyobb német bank, a Darm­­stadter und Nationalbank csődbe jutott, és ez arra kényszerítette a kormányt, hogy néhány napos ál­talános bankzárlatot rendeljen el. Ez csak tovább növelte a pánik­­hangulatot. A politikai hatások is katasztrofálisak voltak. Érdekes módon Hitler „előre megjósolta” a válságot. Nem mintha olyan ki­váló közgazdász lett volna, ám kívánta is ezt a válságot, mert tudta, hogy az csak az ő malmára hajthatja a vizet. Tragédiák kezdete Hitler örült annak a nyomorú­ságnak, amely a gazdasági válság következtében a német népet súj­totta. És ezt nem is tagadta. Igaz, később, de ezt írta: „Soha éle­temben nem voltam úgy meg­elégedve és nem éreztem magam olyan jól, mint ezekben a napok­ban. A rideg valóság végleg fel­nyitotta a német milliók szemét, akik idáig hajlandóak voltak hinni a marxisták csalásainak és hazug­ságainak.” Az 1928-as választásokon a ná­ci párt 810 000 szavazatot kapott és 12 képviselője volt a parlament­ben. Az 1930. szeptember 14-i vá­lasztások után Hitler nem akart hinni szemének, amikor kiderült, hogy a nácik 6 409 000 szavazatot kaptak, és 107 képviselővel, mint a második legnagyobb párt vonul­hattak be a Reichstagba. Igaz, hogy a kommunisták is több mint egymilióval növelték szavazataikat, de végül még ez is csak Hitler malmára hajtotta a vizet, mert a kommunisták előre­törésétől megijedt német nagyipar ettől fogva kezdte Hitlert és párt­ját rendszeresen támogatni anyagi­lag, azzal a céllal, hogy ellensúlyoz­za a kommunisták előretörését. Tudták, hogy a nácipárt támoga­tásával Hitlert végleg megnyerik a maguk céljainak. Mindez persze nem lett volna elegendő Hitler uralomra juttatá­sára, ha a gazdasági nyomorúság nem kergette volna a tömegeket jobbra, így Hitler karjaiba. A gazdasági világválság az euró­pai országok közül Angliát és az északi államokat érintette legke­vésbé. Az igazi láncreakció azon­ban Közép- és Kelet-Európában következett be. Ma már bizonyos: fél évszázad­dal ezelőtt a New York-i tőzsde „fekete péntekje” indította el köz­vetve Európában a politikai fejle­ményt, mely végül logikusan a második világháborúhoz vezetett. WESSELÉNYI MIKLÓS UTCAKÉP A NEW YORK-I TŐZSDE ELŐTT 1929. OKTÓBER 24-ÉN Végül logikusan a második világháborúhoz vezetett MAGYARORSZAG 1979/39 _______

Next