Magyarország, 1979. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-30 / 39. szám
Történelem A „fekete péntek” 5761 amerikai bank csődje Hitler örült a nyomorúságnak A harmincas évek közepén az előző évtizedre célozva egy költőnk ezt a sort írta le egyik versében: „Európa békés volt és biztató”. Noha ez a megállapítás mindenképpen alapos költői túlzás, kétségtelen, hogy a húszas évek második felében volt néhány év, amikor úgy tűnt, hogy Európában a tőkés politikai és gazdasági helyzet stabilizálódik. Ez volt az úgynevezett locarnói korszak, melynek látszólagos politikai stabilitása kihatott a gazdasági életre is. Hogy mind a két dolgot csak igen viszonylagosan lehetett biztonságosnak nevezni, és hogy a locarnói politika majdnem ugyanolyan ingatag talajra épült, mint a látszólagos gazdasági konjunktúra, azt csak nagyon kevesen sejtették, és még kevesebben vették észre. Pedig, sajnos, így volt. Túltermelési válság A locarnói korszak látható végét ennek a politika egyik megalkotójának, Stresemann-nak 1929. október 3-án bekövetkezett, ha nem is váratlan, de hirtelen halála jelezte. Stresemann befelé, a német ellenzéket illetően mindig eredményesen tudta megvédeni az enyhülés politikáját. Halálával ráadásul amásik nagy európai, Briand, a legfontosabb partnerét vesztette el, és ez is egyik ok, amiért joggal nevezhetjük ezt az időpontot a locarnói korszak végének. De ez még nem minden: ötven évvel ezelőtt, alig három héttel Stresemann halála után, 1929. október 24-én bekövetkezett a New York-i tőzsde „fekete péntekije, és kezdetét vette az a világgazdasági válság, amely a Szovjetunió kivételével minden államra (elsősorban Európára) nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontból is döntő és súlyos hatással volt. A világgazdasági válsággal kezdődött meg az a politikai folyamat is, amely kikerülhetetlenül a második világháborúhoz vezetett. A világgazdasági válságról azóta is rengeteget írtak. Okait és hatásait a gazdasági szakemberek alaposan elemezték. Itt tehát nem lehet az a feladatunk, hogy újból behatóan vizsgáljuk a világgazdasági válság okait. Maradjunk meg annál a megállapításnál, amely a New York-i tőzsdekrach egyik döntő okaként a túltermelési válságot jelöli meg. A húszas évek elejének konjunktúráján felbuzdulva az ipar korlátlanul termelt. A termelt mennyiség nem volt arányban a közönség vásárlóképességével. Ez a válság a kapitalista termelési rendszer sajátsága, mely időnként enyhébb vagy hevesebb formában mindig visszatér, és amelyre egy fél századdal ezelőtt nemcsak a szocialista, hanem a polgári közgazdászok tekintélyes része is előre figyelmeztetett. A profitéhséget azonban nem lehetett megállítani. Az ipari, túltermelési válság összefonódott egy már alaposan kifejlődött mezőgazdasági válsággal. A mezőgazdasági termékek árai is olyan gyorsan és olyan mélyre zuhantak, hogy a kis gazdaságok és a középgazdaságok Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban rendkívül gyorsan mentek tönkre, és megkezdődött a nagyobb gazdaságok gondjainak elviselhetetlenné sűrűsödése is. Egy amerikai lap kiszámította, hogy 1934-ben — tehát már nem is a válság időszakában, hanem az azt követő még mindig rendkívül gyötrelmes depresszió időszakában — a tőkés országokban több mint egymillió vagon gabonát, legalább negyedmilliárd kiló cukrot, 26 millió kiló rizst, 25 millió kiló húst semmisítettek meg. A gazdasági szakemberek a harmincas évek végén azt mondták: a világgazdasági válság néhány éve alatt annyi fogyasztási cikk pusztult el, ami nem kevesebb, mint 30 millió ember élelmezését és ruházkodását biztosította volna. Ugyanakkor legalább tízszer, tizenkétszer ennyi ember éhezett világszerte ... 17 millió munka nélkül Most elsősorban azt kell vizsgálnunk, hogy a gazdasági világválság következtében előállott politikai átalakulás, amely, mint mondottuk, végső fokon a második világháborúhoz vezetett, milyen irányba indult. Az Egyesült Államokban — a válság innen indult ki és terjedt át Európára — a fekete pénteken és az azt követő napokon 25 milliárd dollár értékű részvény vált semmivé, értéktelenné. Az árfolyamok zuhanására a tőzsdén vad pánik tört ki, az értékpapírok árfolyamának értéke 1929 szeptemberétől 1932 januárjáig 216-ról 34-re esett. Hozzávetőleges számítás szerint 36 hónap alatt mintegy 160 milliárd dollár volt az árfolyamzuhanásokból származó veszteség, összesen 5761 amerikai bank zárt be vagy jelentett csődöt, és ezeknek a bankoknak a betétállománya közel 5 milliárd dollár volt. Ugyanebben az időben a nemzeti vagyon 81 milliárd dollárról csaknem a felére, 42 milliárdra csökkent, és az export az 1928. évinek az egyharmadát sem érte el. Elképzelhetetlenül nagy összegeket ezek, ha a dollár fél évszázad előtti vásárlóerejére gondolunk. A válság következtében 1933 márciusában a munkanélküliek száma 15 és 17 milió közötti ijesztő tömegre nőtt — a válság kitörésekor nem egészen 5 milliós számról. A szigorúan vett világgazdasági válságot 1929-től 1933-ig lehet számolni, amikor — legalábbis az USA-ban — a Roosevelt-féle, sokat vitatott New Deallel kétségtelenül megkezdődött a gyógyulás. Hogy ez a borzalmas gazdasági katasztrófa az USA-ban nem járt olyan politikai következményekkel is, mint amilyennel Európában, az talán anak tulajdonítható, hogy az amerikai tömegeket kevésbé érdekelte a politika, és minden katasztrófa mellett, az összlakosságot tekintve, a tartalékok nagyobbak voltak, mint Európában. Európában azonban a katasztrófa gazdasági és politikai téren egyaránt rövidesen megmutatkozott. Európában, mint már anynyiszor, most is először Németországban jelentkeztek a problémák. A weimari köztársaság, az akkori német állam, ez mindenki előtt tudott volt, gazdasági téren nagymértékben függött az Egyesült Államoktól, logikus volt tehát, hogy az amerikai válság itt érezteti a legjobban hatását. Tetézte a bajt, hogy Németországnak a nyugati hatalmak rövidlátása következtében akkora jóvátételt kellett fizetnie a győzőknek, amely összeg megfizetésére a német gazdaság csak a legnagyobb megerőltetés árán volt képes. 1929 nyarán, a hágai konferencián állapították meg az úgynevezett Young-tervben Németország jóvátételi fizetésének új módozatait. Ez a megállapodás volt egyben Stresemann hattyúdala, aki a Young-terv elfogadása fejében keresztülvitte, hogy a franciák vállalták a Rajna-vidék idő előtti kiürítését. A Young-tervet a német jobboldal természetesen ugyanúgy ellenezte, mint a korábbi, teljesíthetetlenné vált Dawes-tervet. A Young-terv teljesítésére már nem is került sor, mert a New York-i tőzsdekrach következtében a német gazdasági élet kártyavárként omlott össze, és mélyen visszavetette az életszínvonalat. A német ipar a válság miatt képtelen volt annyi exportárut termelni, hogy megvásárolhassa a legszükségesebb élelmiszereket és nyersanyagokat. A válságjelenségek Németországban hasonlóak voltak az amerikai jelenségekhez. Az egyik legnagyobb német bank, a Darmstadter und Nationalbank csődbe jutott, és ez arra kényszerítette a kormányt, hogy néhány napos általános bankzárlatot rendeljen el. Ez csak tovább növelte a pánikhangulatot. A politikai hatások is katasztrofálisak voltak. Érdekes módon Hitler „előre megjósolta” a válságot. Nem mintha olyan kiváló közgazdász lett volna, ám kívánta is ezt a válságot, mert tudta, hogy az csak az ő malmára hajthatja a vizet. Tragédiák kezdete Hitler örült annak a nyomorúságnak, amely a gazdasági válság következtében a német népet sújtotta. És ezt nem is tagadta. Igaz, később, de ezt írta: „Soha életemben nem voltam úgy megelégedve és nem éreztem magam olyan jól, mint ezekben a napokban. A rideg valóság végleg felnyitotta a német milliók szemét, akik idáig hajlandóak voltak hinni a marxisták csalásainak és hazugságainak.” Az 1928-as választásokon a náci párt 810 000 szavazatot kapott és 12 képviselője volt a parlamentben. Az 1930. szeptember 14-i választások után Hitler nem akart hinni szemének, amikor kiderült, hogy a nácik 6 409 000 szavazatot kaptak, és 107 képviselővel, mint a második legnagyobb párt vonulhattak be a Reichstagba. Igaz, hogy a kommunisták is több mint egymilióval növelték szavazataikat, de végül még ez is csak Hitler malmára hajtotta a vizet, mert a kommunisták előretörésétől megijedt német nagyipar ettől fogva kezdte Hitlert és pártját rendszeresen támogatni anyagilag, azzal a céllal, hogy ellensúlyozza a kommunisták előretörését. Tudták, hogy a nácipárt támogatásával Hitlert végleg megnyerik a maguk céljainak. Mindez persze nem lett volna elegendő Hitler uralomra juttatására, ha a gazdasági nyomorúság nem kergette volna a tömegeket jobbra, így Hitler karjaiba. A gazdasági világválság az európai országok közül Angliát és az északi államokat érintette legkevésbé. Az igazi láncreakció azonban Közép- és Kelet-Európában következett be. Ma már bizonyos: fél évszázaddal ezelőtt a New York-i tőzsde „fekete péntekje” indította el közvetve Európában a politikai fejleményt, mely végül logikusan a második világháborúhoz vezetett. WESSELÉNYI MIKLÓS UTCAKÉP A NEW YORK-I TŐZSDE ELŐTT 1929. OKTÓBER 24-ÉN Végül logikusan a második világháborúhoz vezetett MAGYARORSZAG 1979/39 _______