Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-06 / 1. szám
Olajpolitika A tűrés határai Az OPEC Caracas után Nemzetközi következmények hevesen számítottak arra, hogy a kőolajexportáló országok szervezetének olajminiszterei megegyezés nélkül állnak fel a december végén Caracasban megtartott OPEC-konferencia tárgyalóasztalától. A szervezet csaknem két évtizedes történetében először fordult elő, hogy nem sikerült az olajár kérdésében közös nevezőre jutni, s ezúttal elmaradt a „hagyományos” áremelés is a tanácskozás végeztével. Mindez kétségtelenül a kartell válságát jelenthetné, az egység felbomlása azonban jelenleg harmadlagos kérdésnek tűnik mind a 13 tagország, mind pedig az olaj pszichózisban élő világ számára. Az 1979-es esztendő ugyanis annyira összekuszálta az „olajfrontot” és annyira felborított minden előrejelzést, hogy az OPEC-országok — az egység kérdésétől függetlenül — mindinkább meghatározói a konjunktúra alakulásának, a fizetési mérleg helyzetének. Az olajárak 1979-es száguldása nem sok jóval biztat 1980-ra sem: egyelőre nincs sok remény, hogy az olajhelyzet kaotikus állapotában gyökeres változás következzék be az új évtized első esztendejében. Viharos esztendő A tőkés világ 12,70 dolláros barrelenkénti (egy barrel 159 literrel egyenlő) olajárral „kezdte” az 1979-es évet. Az olajkereslet és -kínálat viszonylagos egyensúlyát hamar fölborította az iráni kitermelés drasztikus visszafogása, amelyet csak valamelyest ellensúlyozott Szaúd-Arábia többlettermelése. (Napi 8,5-ről 9,5 millió barrelra emelte a kitermelt „fekete arany” mennyiségét.) Ezzel az OPEC kőolajtermelése „beállt” a napi 31 millió barrelre, összehasonlításul: a világon — a szocialista országok nélkül — összesen napi 51 millió barrel olajat termelnek a kutak. A megváltozott iráni kőolajpolitika 1979 tavaszán indította meg a lavinát a piacon. Az Egyesült Államok, de különösen Nyugat- Európa és Japán soha nem látott felvásárlásba és tartalékolásba kezdett, s a raktározás hisztériája szinte napról napra növekedett. Egy csapásra felszöktek az árak a rotterdami olajszabadpiacon, amely egyik napról a másikra a nemzetközi olajkereskedelem 20 százalékát bonyolította le a korábbi 5 százalékkal szemben. (A szabadpiaci árak spirálja rövid idő alatt 20-ról 45 dollárra szökött fel hordónként.) Márciusban az OPEC 14,54 dollárban határozta meg hordónként a kőolaj alapárát, amelyhez a termelők minőségétől, szállítási útvonaltól függően még több dollár felárat is számítottak. A felvásárlási láz azonban tovább emelkedett, ismét meggyengült a dollár, s a tőzsdei aranyár naponta állított fel újabb rekordokat. (A második világháború óta legnagyobb aranylázra jellemző, hogy a sárga fém unciánkénti ára — egy uncia mintegy 31 gramm — december utolsó napjaiban elérte a 500 dollárt, holott 12 hónappal korábban csak 250 dollár körül mozgott.) Júniusban újabb hivatalos áremelés következett be: az olaj alapárát 18 dollárban állapították meg, a felárakkal számított maximális ár pedig nem haladhatta meg a 23,5 dollárt. Ez az úgynevezett kettős árrendszer viszonylag tág teret biztosított az OPEC- országoknak az eladási ár képzésében, de a mérsékeltnek tartott Szaúd-Arábián kívül egyikük sem alkalmazta az alsó árküszöböt. Időközben a legfejlettebb tőkés országok vezetői a tokiói csúcskonferencián 1985-ig terjedő energiatakarékossági programot fogadtak el, amelynek értelmében 1985-ig az 1978-as szinten fagyasztják be kőolajimportjukat. A megállapodás már születése pillanatában éles kvótás har sokart eredményezett, de kétségtelen, hogy jelentős előrehaladást hozott a korábbi összehangolatlan helyzethez képest.Meg kell jegyezni, hogy az olajár folytonos emelkedése a szocialista országok gazdaságát sem hagyja érintetlenül. Egyre drágábban szerezhető be a kőolaj, ezért ezekben az államokban is előtérbe került az ésszerű takarékosság és meggyorsult az atomerőművek építése. Kedvezőtlenül hat a szocialista országok kivitelére a megnövekedett olajszámla okozta tőkés gazdasági visszaesés, a növekedési ütem csökkenése, a beruházások visszafogása is. A spekuláció és a tartalékolási láz korbácsolta olajár hatására a fejlett tőklés országokban visszaesett a növekedési ütem, ismét kétszámjegyűvé vált az infláció, s 1974 óta a legmagasabbra emelkedett a munkanélküliek száma. A korábban aktív fizetési mérlegek passzívra fordultak, s az előrejelzések 1980 első fél évére „szabályos” recessziót ígérnek. Az OPEC tagállamai közül közben több termelő átlépte a 23,50 dolláros „bűvös határt”, s szinte szabad verseny indult meg az árak emelésében. Ezzel az OPEC kezéből kicsúszott tagországai árpolitikájának az ellenőrzése, de a „galambok” — Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Katar és Venezuela — a decemberi caracasi értekezlet előttt kísérletet tettek az egységes olajár helyreállítására. Az iráni—amerikai konfliktus azonban újra felhajtotta az olaj árát. Irán leállította kőolaj kivitelét az Egyesült Államokba, s az így felszabadult mennyiséget — Washington közbenjárása ellenére — Japán és néhány nyugat-európai ország egymással versengve igyekezett megszerezni, a szó szoros értelmében minden áron. A dollár további elértéktelenedése, az olaj,trösztök egyre növekvő profitja az „OPEC-déjákat” ismételt és nagyobb mérvű áremelés meghirdetésére késztette. (Az 1979. évi olajárválság legnagyobb haszonélvezői kétségkívül a nagy nemzetközi olajtársaságok voltak. Profitjuk csak az első negyedévben 300 százalékkal emelkedett, s számítások szerint a többségében amerikai érdekeltségű olajmonopóliumok minden egyes hordó olajon 11 dollárt keresnek.) A caracasi értekezlet előtt néhány nappal a négy „galamb” 24 dollárra emelte olajának alapárát, hogy ezzel vegye elejét egy nagyobb mérvű áremelésnek. Ez a „megelőző huszárvágás” 33 százalékos emelést jelentett a korábbi alapárhoz képest. A váratlan áremelés olyan szempontból sikeres volt, hogy a caracasi konferencián nem sikerült egységes árban megállapodni, vagyis a hivatalos OPEC-ár nem lett magasabb. Szabad árharc A Szaúd-Arábia vezette mérsékeltek célja az volt az előzetes emeléssel, hogy megakadályozzanak egy nagyobb mérvű árrobbanást, s a továbbiakban az ő, viszonylag mérsékelt alapáruk legyen az irányadó. (Caracasban a „héják” 35 dollár körüli olajárat szerettek volna kiharcolni.) Jamani szaúdi olajminiszter szerint a tőkés világgazdaság recessziója hamarosan csökkenti majd az olajkeresletet, s így várható a felárak — vagyis az olajár — csökkenése, ami, szerinte, majd elvezet az egységes, alacsonyabb árszint visszaállításához. A logikai levezetés nehezentámadható, azonban a „héják" egy esetleges termelésvisszafogással újabb áremelést idézhetnek elő. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy bár továbbra is Szaúd-Arábia a szervezet legnagyobb kőolajtermelője sexportőre, szavának és akaratának súlya már nem a régi. A világ egyelőre számol és felméri a tavalyi, összességében mintegy 100 százalékos kőolajáremelés hatásait. (1979 végén a kőolaj ára tizenötször volt magasabb mint 1970-ben!) A 24 legfejlettebb tőkés országot tömörítő OECD az áremelés hatásaára módosította 1980-ra szóló korábbi előrejelzését a gazdasági helyzet alakulásáról. Változatlan olajárat feltételezve, a fejlett tőkés államok összesített gazdasági növekedése idén alig éri majd el az egy százalékot, tovább növekszik az infláció, a munkanélküliek száma 20 millió lesz, s súlyos fizetési zavarokra lehet számítani az államháztartásokban. (Nem nehéz megjósolni, hogy az év folyamán a legsúlyosabb goncokkal majd az olajjal nem rendelkező fejlődő országok kényszerülnek szembenézni.) A legóvatosabb becslések szerint akőolajszámla a Közös Piacon idén eléri a 100 milliárd dollárt, szemben a tavalyi 75 milliárddal. Ugyanakkor az OPEC bevételei 220 milliárd dollárra növekednek (Az olajár legutóbbi drágulása az inflációt az USA-ban további 1 százalékkal növeli, s a tavaly 28 milliárd dolárral megemelkedett olajszámla további 10 milliárddal nő. S er.: csak a decemberi áremelés hatása!) Az OPEC- országok idén várhatóan ugyanúgy 22 százalékos cserearány-javulásról adhatnak számot, mint 1979- ben, fizetési mértéigük aktívuma elérheti a 80 milliárd dollárt. Az előrebecsléseket persze erős fenntartásokkalkell fogadni, ugyanis kiindulópontjuk az olaj árának változatlansága, vagy elenyésző emelése. Nem valószínű, hogy idén stagnáló vagy csökkenő olajárakkal kell számolni. Annyi azonban valószínűsíthető, hogy idén nem lesznek olyan mérvű áremelések, mint 1979-ben voltak. A világ ugyanis — az áremelések okozta gazdasági gondokból következtetve — nincs távol a „kőolajár-tűrőképesség” határától, nagyobb mérvű áremelések súlyos válságot idézhetnek elő. Ez pedig az OPEC-országoknak sem célja. A hisztéria hatása A legtöbb olajszakértő értetlenül áll a tavalyi év piaci eseményei előtt. Egyre többen állítják, hogy az árakat a félelem és a hisztéria hajtotta fel, s a termelők „sodródtak az eseményeikkel”, intézkedéseikkel csak szentesítették a kialakult helyzetet. A tavalyi kőolajtrokk hatására idén váltható mind a szocialista, mind a tőkés világgazdaságban az összehangolt takarékossági intézkedések további koordinálása és szigorúbb betartatása, valamint a szénhidrogéneken kívüli energiaforrásokkal kapcsolatos kutatások, beruházások meggyorsítása. Nehezebbé válik a tervezés, mert még egy hónapra előre sem lehet tudni a kőolajárak alakulását. A kartell korábbi egysége ugyanis némi biztosítékot jelentett, hogy az árak egy ideig nem változnak, illetve a tagországok nem lépik túl azokat. Caracas után a világ ezzel az illúzióval is szegényebb lett. GONDA GYÖRGY— szentgáli Péter JAMANI A CARACAS! TANÁCSKOZÁSON Valóságban nem létezik hivatalos OPEC-ár MAGYARORSZÁG _______________1 9 8 0/1