Magyarország, 1980. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-05 / 40. szám

Ki buktatta meg a Cossigakormányt? — A parlamenti ellenzék, amelyelső pillanattól kemény harcot hirdetett ellene,vagy saját soraiból lesipuskás „orvlövészek” végeztek vele? A Fiattal harcban álló, sztrájkoló és gyárfoglalásra készülő torinói munkások és a szakszervezetek? Vagy ellenkezőleg, a Fiat nagy hatalmú urai, akiket a kabinet, ellen fordított hogy nem kaptak támogatást elbocsátási tervükhöz, illetve az Alfa—Nissan „házasságra” hosszas halogatás és fontolgatás után végül igent mondó miniszterelnöki határozat? Nem könnyű eldönteni. Tulajdonképpen mindez együtt ütközött ki abban a múlt heti parlamenti szavazásban, amely 298:297 arányban végződve lemondásra kényszerítette a kormányt. Akár parlamenti melléfogásnak, balesetnek is tűnhetnek, ami történt, ha nem előzik meg baljós jelek, amelyek már napok óta fenyegetően vetették előre árnyukat. Rövid és dicstelen hivatali működést tudhat maga mögött az 52 éves Francesco Cossiga hárompárti koalíciós kormánya. Április elején, alig hat hónapja alakult meg azzal, hogy a Bettino Craxi vezette szocialista párt hátat fordított a baloldali egységnek és újra szövetségre lépett a DC-vel. Alig kapott bizalmat, a kormányfőt vád alá helyezés fenyegette hivatali titok elárulása és bűnpártolás miatt a Donat-Cattin ügyben. Hajszállal, cseppet sem meggyőző módon kerülve ezt el, májusban túlélte a helyi közigazgatási választásokat is. A cél — felszámolni a baloldali helyi tanácsokat — nem sikerült ugyan, de végül is a kormány nem került ki rosszul az erőpróbából, s így a nyáron végre hozzáláthatott az előtte tornyosuló feladatokhoz. 85 pontból álló gigantikus törvényerejű rendelet formájában előterjesztette infláció- és válságellenes gazdasági csomagtervét. Ebbe, első vállalkozásába bukott most bele a hosszú parlamenti csata utolsó állomásán. Közben augusztus 2-án a bolognai pályaudvaron 84 halálos áldozatot követelt egy fasiszta robbantás, a legnagyobb terrorcselekmény, amelyet eddig elkövettek az országban. Szeptember elején pedig a Fiat bejelentette 14 ezer munkása elbocsátását, ami harcba szólította az egész olasz szakszervezeti mozgalmat, az általános sztrájk és a gyárfoglalások küszöbéig növelve a társadalmi feszültséget. Az Olasz Kommunista Párt e kormány megalakulása percétől hangoztatja, hogy a kabinet gyenge, alkalmatlan az ország vezetésére, a problémák megoldására, ezért meg kell buktatni. A szakszervezetek — már csak azért is, mert soraikban szocialista párti vezetők is jelentős befolyással rendelkeznek — kezdetben nem viseltettek ellenségesen a kabinettel szemben. A gazdasági rendeletek kérdésében még szembe is került egymással az OKP és a szakszervezeti vezérkar. Berlinguer és pártja teljes súlyát latba vetve támadta a parlamentben a csomagtervet, míg Lama és társai elfogadták azt, hajlandók voltak esélyt adni a kormánynak. A rendeletek ugyanis nem nyúltak a mozgóbérrendszerhez — bár egyes miniszterek előtte fenyegetőztek bérkorlátozó intézkedésekkel is —, s nyilván ez is közrejátszott abban a szocialisták kormánypártisága mellett, hogy a szakszervezetek békülékenynek mutatkoztak. A líra árfolyamesését, a 20 százalék fölötti pénzhígulást, a megint vészesen deficitessé váló külkereskedelmi mérleget a Cossigakormány szigorú hitelkorlátozással és adóintézkedésekkel kívánta helyrehozni. 15 százalékra emelte a kamatlábat, alaposan megdrágítva a pénzt, és 3300 milliárd lírás bevételnövelő és kiadáscsökkentő intézkedéshalmazt rendelt el. A vállalatokat azzal igyekezett ösztönözni és versenyképesebbé tenni, hogy társadalombiztosítási költségeik egy részét adókedvezmény formájában az államra hárította. Nagy vitát váltott ki az a pont, amely öt éven át levonta volna minden dolgozó fizetésének 0,5 százalékát egy délvidéki fejlesztési alap javára. Amikor a parlamenti bizottsági vitában a kormány tapasztalta a kommunista ellenzék súlyát, visszavonta ezt a pontot, és más formában terjesztette elő a többit. Ezzel nem tette elfogadhatóbbá rendeleteit az OKP-nak, hitele viszont csökkent. A kapkodás azt támasztotta alá, amit az OKP hirdetett róla: tehetetlen, képtelen hatékony kormányzásra, nincs mögötte tömegtámogatás. Cossiga és Craxi ekkor valóságos pókerjátszmába kezdett. Sürgette őket az idő, a törvényerejű rendeleteket 60 napon belül jóvá kell hagynia a parlament két házának, különben érvényüket vesztik. A kommunista módosító indítványok és ellenjavaslatok tömegét azzal kívánták leszerelni, hogy a vita egy-egy ügyrendi vagy érdemi szavazását összekötötték a bizalmi kérdéssel. A kormány augusztusban kétszer is bizalmi szavazást kért arról, hogy napirendre tűzzenek-e egy-egy kommunista ellen javaslatot. A szavazásokat megnyerte, de a bizalom egyre fogyott. Felütötték fejüket az ellenzéki csoportok a kormánypártok soraiban. Minél görcsösebben igyekezett keresztülerőszakolni a kormány vitatott rendeleteit, annál jobban fogyott tábora. A múlt hét elején egy szavazás 267:267 arányban végződött. Ilyen esetben a házszabályok szerint a kormány javaslata elfogadottnak tekintendő, de már nyilvánvaló volt a csőd: legalább harminc kormánypárti képviselő dobott ellenszavazatot az urnába. Ettől a pillanattól Cossigának nyílt bizalmi szavazást kellett kérnie minden alkalommal, ha nem akarta kockáztatni, hogy a titkos szavazás névtelenségébe burkolózva „orvlövészek” megbuktassák. Az utolsó szavazást azonban nem tehette nyílttá, nem köthette össze a bizalmi kérdéssel. A L’Afistában Alessandro Natta főtitkárhelyettes diadalittasan ki is jelentette: „A kormány zsákutcába jutott... Jogosan kérdezzük, milyen következtetést vonnak le a miniszterek és a koalíciós pártok ebből a szavazásból. A rendeletek vitája még nem ért véget!” Véget ért két nappal később. A vita végén a kormány bizalmi szavazást kért arról, hogy pontról pontra szavazzák-e meg a rendeleteket, ahogy az OEP javasolta, vagy egyben az egészet. A tévékamerák előtt név szerint szólították egymás után a honatyákat; a kormány 329:264 , arányban fölényes diadalt aratott. Majd négy perccel később titkos szavazásban arról, elfogadja-e a képviselőház a rendeleteket, ugyanazok a képviselők 298:297 arányban leszavazták. Cossiga elveszítette a pókerjátszmát. Harminchárom kormánypárti saját pártja ellen szavazott. A Fiat még aznap bejelentette, hogy három hónappal elhalasztja a 14 000 elbocsátást. A szakszervezetek pedig lemondták az október elejére meghirdetett általános sztrájkot. Felmerül a kérdés, hogy Agnelliék, akik heteken át hajthatatlannak mutatkoztak ebben a kérdésben a szakszervezetekkel és a kormánnyal folytatott tárgyalásokon, miért döntöttek így. A torinói sztrájkok és elbocsátások erősen élezték a társadalmi feszültséget. Ez természetesen növelte a kommunista ellenzékiség súlyát és gyengítette Cossigáék pozícióit, hiszen szembefordultak velük a korábban jóindulatú szakszervezetek is. A Fiat megtehette volna, hogy kicsit enged, elfogadja a kormány közvetítő javaslatait, s ezzel könnyít annak helyzetén. Ám nem tette meg. Egyetlen magyarázat lehetséges: azért, mert ellene fordult az Alfa Romeo állami vállalat és a japán Nissan cég egyesülésének engedélyezése miatt. A Fiat piaci és értékesítési nehézségei nagyrészt a japán versenytársak félelmetes térhódítása miatt váltak fojtogatóvá. A „sárga veszedelem” ellen a torinói óriás cég nagyszabású fejlesztési tervbe fogott. Részvénykibocsátással felemelte tőkéjét, kooperációba kezdett a francia Peugeot-Citroënnel energiatakarékos új kiskocsi előállítására, termelékenységnövelő korszerűsítéseket valósít meg, és másfél évre megszabadul 24 ezer „fölösleges” munkáskéztől úgy, hogy nagy részüket később sem hajlandó visszavenni. Ezt a tervet keresztezte és nehezítette az Alfa—Nissan fúzió, amely új versenytársat szabadított a Fiat nyakába hosszú távra a „hazai pályán”. A torinói érdekcsoport mindent megpróbált, hogy megakadályozza ezt a fejleményt. Az elbocsátásokkal és a kemény tárgyalási pozícióval a kormányra igyekezett nyomást gyakorolni, ne engedélyezze az egyesülést. Ám a kormány két tűz közé került, mert nyomta nemcsak az állami vállalatok pénzügyi csődje, amire megoldás kell (japán vagy más), hanem a szakszervezetek álláspontja is, amely a munkahelyek érdekében a fúzió mellett szólt. A különböző érdekcsoportok szószólóiként a kormány érdekelt miniszterei két táborra szakadtak. Cossiga döntött végül néhány nappal az utolsó parlamenti szavazás előtt. De a jelek szerint rosszul. MAGYAR PÉTER Olaszország Mindent együtt ! Mit akar Agnelli ? A kormány bukása mögött A LEMONDOTT COSSIGA Májusban túlélte Valaha nem rendezték egyértelműen külföldiek más országokba való beutazásának kérdését, de egy ideje erre nézve minden ország megfelelő szabályozást alakított ki. Általános tapasztalat, hogy a külföldiek beutazását minden állam belső joghatósági körébe utalja, azaz belső szabályok határozzák meg a beutazás, az országban való tartózkodás és az esetleges letelepedés kérdéseit. Valójában nincs olyan állam, amely minden korlátozás és ellenőrzés nélkül engedné be az idegeneket saját területére, de olyan sincs, amelyik teljesen elzárkózna a külföldiek beutazása elől. A beutazó külföldinek általában rendelkeznie kell a saját állama illetékes hatósága részéről kiállított utazásra jogosító okmánnyal; ez lehet útlevél — ami a leggyakoribb útiokmány ma még —, _____________________________ DIPLOMÁCIA betétlap, amelyet a személyi igazolványhoz kell csatolni, határszéli úti igazolvány (főleg határ menti lakosoknak) stb. Az útiokmány (útlevél) mellett elterjedt a vízumkényszer, vagyis beutazásra vagy átutazásra jogosító engedély beszerzésének a kötelezettsége annak az államnak a hatóságaitól, amelynek területére a külföldi belépni szándékozik. A vízumért rendszerint a külképviseleti hatóságokhoz kell folyamodni : nagykövetségek konzuli osztályai vagy konzulátusok adják meg a jelentkezőknek. Erre azonban nem kötelezhetők, mert olyan személyeknek, akiknek jelenlétét országa területén nem tartják kívánatosnak, vízumkérelmét elutasíthatják. Ilyen esetek az egymással baráti viszonyban álló országok között ritkán adódnak.