Magyarország, 1981. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-14 / 24. szám

Világszerte csökken a házaso­dási kedv. Magyarországon például az utóbbi tíz év alatt éppen megkétszereződött a törvényes házasság nélkül, csupán élettársi közösségben élők száma. Száz párkapcsolatból ma már öt „törvénytelen”. (Érdekes különben megjegyezni, hogy a szabadosabb életfelfogású svédeknél ugyanez idő alatt tizenkétszeresére növeke­dett az együttélés e formája.) Ami magát a „törvénytelen” ki­fejezést illeti, érdemes kissé el­gondolkozni rajta. Mert furcsa paradoxon: végső fokon éppen a törvény az, amely a „törvényte­len” szeretők jogi helyzetét sza­bályozza. A jog sokáig bizonyta­lankodott a párkapcsolati forma megítélésében, és csupán a leg­utóbbi Polgári Törvénykönyv ha­tározta meg egyértelműen, kiket lehet a törvény értelmében élet­társnak tekinteni. Azelőtt ugyanis számtalan jogvita adódott, mert egyes esetekben nehezen sikerült az alkalmi kapcsolatot a tartós élettársi együttéléstől megkülön­böztetni. Az új meghatározás sze­rint élettárs­a házasságkötés nél­kül, közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő nő és férfi. Látszatválás A jogilag nem szentesített pár­­kapcsolatok társadalmi és más problémáiról figyelemre méltó ta­pasztalatokat összegeztek legutóbb a Magyar Jogász Szövetség fővá­rosi szervezetében a családi jogi és polgári jogi szakosztály közös tanácskozásán. A bírói joggyakorlat és a sok­rétű ügyvédi tapasztalat egyaránt arra utal, hogy noha sokat szelí­dült a társadalom régi megbélyeg­ző szemlélete, és bár berzenkedés helyett egyre elnézőbb az élettársi viszony megítélésében, mégis gya­koriak még a tévhitek. Sokan ma is valamiféle fiatalokra jellemző, szabados életformának tekintik a „bűnös együttélést”. Pedig a sta­tisztika éppen arra vall, hogy az életkori megoszlás szerint e téren éppen az idősebb korosztálybeliek vannak többségben. Némiképp vízválasztó volt az 1975-ös év, az új Munka Törvény­­könyve életbelépésének éve. Ettől kezdve lehetővé vált, hogy az öz­vegyasszonyok új házasságkötés után is megtarthassák özvegyi nyugdíjukat. Az özvegyi haszonél­vezeti jogot azonban elveszítik, s ez még ma is sokakat késztet arra, hogy anyagi megfontolásból új házasság helyett inkább élettársi viszonyt létesítsenek. E helyzeten csak kissé változtatott az a rendel­kezés, amely módot teremtett rá, hogy az özvegyi haszonélvezeti jogot meg lehessen váltani. A tanácskozáson felhívták a fi­gyelmet arra, hogy napjainkban számos élettársi kapcsolat úgyne­vezett látszatválás után keletke­zik. Sokan anyagi megfontolásból bontják föl házasságukat, hogy ki­játsszák a vagyoni korlátozásokat, családon belül maradhasson a többletingatlan, vagy egyszerre két lakást tarthassanak fönn. (A tőkés országokban az adó késztet sokakat — így Svédországban is! — a látszólagos különélésre.) Az agyafúrt látszatvárók védel­mére szólva: vétkük nem mindig egyértelmű. Vegyünk egy példát. Harmincas értelmiségi házaspár, két apró gyerek, 28 négyzetméteres tanácsi garzonlakásban. Nagyobb lakást szeretnének. Fejenkénti jö­vedelmük azonban kicsivel több annál, hogy nem tanácsi lakást kér­hessenek, ahhoz viszont kevés, hogy egy OTP-öröklakás 350 000 forin­tos belépőjét megfizessék. Lehetne pénzt csinálni a tanácsi garzonból is, ám a tanács nem járul hozzá, hogy — a pénz érdekében — a kétgyermekes család egy számá­ra rosszabb cserével mosókonyhá­ba költözzék. A megoldás: látszat­válás. A nő a gyerekekkel és a bú­torokkal szüleihez költözik, a tár­gyaláson lemond a garzonról férje javára. Annak már nincs akadá­lya, hogy az egyedülálló férj le­bonyolítsa a mosókonyhás cserét, és az érte kapott pénz és egyéb kölcsönök segítségével befizessen a tágasabb öröklakásra, ahol a csa-lád ismét együtt lehet. Mindezek után nem csoda, hogy az újabb házasságkötésről megfeledkeznek. „Szerzés arányában” ? A tartós élettársi kapcsolatban élők jó része persze azért nem há­zasodik, mert irtózik a béklyótól, a kötöttségtől. Számtalan példa bi­zonyítja, hogy olykor tartalma­sabbnak, tartósabbnak, hosszú év­tizedekig fönnálló párkapcsolatnak éppen a jogi jóváhagyást nél­külöző együttélés bizonyul. Külö­nösen az értelmiségiek között gya­koriak az állam áldását nélkülöző kapcsolatformák. Igaz, még egy ba­latoni beutalóhoz is tömbmegbízot­ti írást kell csatolniok, ha törté­netesen ugyanabban a szobában akarnak lakni. És az sem ritkaság, ha a legszolidabb hűségben együtt élők káderlapján ez olvasható: „Magánélete rendezetlen.” A házasságon kívüli tartós együttélésnek akadnak klasszikus szószólói is, például Simone de Beauvoir, aki Jean-Paul Sartre­­nak haláláig, több mint négy év­tizeden át volt élettársa. Az is igaz, hogy ő a tartós kapcsolat egyik alapfeltételének a két lakást tartja ... Beauvoir szerint férfi és nő együttélését leginkább az teszi próbára, hogy legrosszabb per­ceikben is kötelesek éjjel-nappal a másik mellett lenni. A bírói gyakorlat szerint külön­ben az élettársi kapcsolatok álta­lában nem a fennállásuk idején okoznak gondot, hanem akkor, amikor ilyen vagy olyan okból fölbomlanak, esetleg az egyik fél hirtelen meghal. Ilyenkor aztán jóval több probléma adódik, mint a törvényes házasságok esetében, és olykor meglepő az érintett felek mérhetetlen tájékozatlansága. A modern élettársi kapcsolatok jó ré­szét — bírói tapasztalatok sere­ge bizonyítja — már eleve rossz­hiszeműen kötik, vagyis úgy, hogy az a kiszolgáltatott fél (többnyire a nő) kihasználására épül. Ha egy házasság megszakad, az életközös­ség idején szerzett vagyon közös tulajdonnak minősül, s fele-fele arányban osztandó el még akkor is, ha csupán a férjnek volt állása, iletve havi jövedelme. Ha azon­ban nem volt törvényes házasság, akkor az élettárs­ak vagyonát a „szerzés arányában” kell elosztani. (Ha tehát a nő az együttélés ide­jén nem dolgozott, nem „szerzett” anyagiakat, nem is tarthat igényt semmire. Sok gyanútlan nővel elő­fordul, hogy a jól kereső férfi hosszú éveken át valósággal in­gyenes háztartási alkalmazottnak tekinti, aki főz, mos,* takarít rá — aztán hirtelen valaki mást vesz fe­leségül. A kárvallott élettárs, aki „csak” ellátta párját, és nem „szerzett” forintértékben semmit, úgyszólván egy szál ruhában tá­vozhat. A jog az új, a törvényes feleség érdekét védi.) Még rosszabb a helyzet, ha az egyik élettárs hirtelen meghal. Ekkor azonnal két gond is adódik: 1. a lakás; 2. az örökség. A há­zastárs és élettárs jogai között lé­nyeges az eltérés. A lakásba köl­tözve a házastárs azonnal bérlő­társsá válik, az élettárs viszont­­ nem. Ő csupán várományi joggal bír. Ez azt jelenti, hogy a főbérlő élettárs halála esetén csak abban az esetben maradhat a lakásban, ha igazolni tudja, hogy legalább hat hónapig együtt éltek, és nincs­­ az elhunytnak a lakásban élő gyermeke vagy unokája. Mert ha van, a lakás a gyereket vagy az unokát illeti. Ha pedig az élettársi közösség más miatt szakad meg, a később odaköltöző nyomban jog­cím nélküli lakáshasználóvá vá­lik. Ami az özvegyi nyugdíjat illet­e­ti, az élettárs is jogosult rá, ám meglehetősen kemény feltételek mellett: ha kapcsolatukból — az el­hunyt által törvényesen elismert — gyermek is született, akkor egy­évi igazolt együttélés után jár öz­vegyi nyugdíj; gyermektelen kap­csolat esetén tízévnyi igazolt együttélés a feltétel. Ha nincs végrendelet Hiába gondozta, szerette az el­hunytat akár évtizedeken át az élettárs, ő nem lehet örökös, csak abban az esetben, ha párja erről előzőleg külön végrendeletet készí­tett. Ha ezt elmulasztották, a ro­konok mindent elperelhetnek tőle, megszokott bútorait sem használ­hatja tovább, mert a haszonélve­zeti jog is csak a törvényes fele­séget illeti meg. Az egyértelműen házasságpárti jogrend részletes ál­lásfoglalását az esetek túlnyomó többségében az érdekeltek egyál­talán nem ismerik, és valósággal összeomlanak, amikor a bíróságon a rokonság, a vér szerinti család kisemmizi — mert kisemmizheti — őket. Amint az a paragrafusok­ból is kitetszik, a jog elsősorban a törvényes családot, az anyaköny­viig jegyzett házasságot támogat­ja, védi, amely különösen a gyer­mekek vállalásához és fölnevelé­séhez nyújt biztonságosabb hát­teret. Mint a legutóbbi népfront­kongresszus felszólalói is hang­súlyozták: a törvényes család a társadalom alapsejtje, amelyek millióiból a társadalom tartóoszlopa épül. A jog által is védett család az első fórum, amely a gyermek személyiségét, az igényes életre való fogékonyságát kialakíthatja. Állami áldás nélkül együtt élni bárkinek szabadon jogában áll. De az elkövetkező generáció anyagi és erkölcsi biztonsága érdekében­­ nem érdemes. BEDECS ÉVA Család Állami áldás nélkül „Magánélete rendezetlen”? Paragrafusok ellentmondásossága I BEAUVOIR ÉS SARTRE Több, mint négy évtizeden át volt élettársa MAGYARORSZÁG 1981/24

Next