Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-14 / 7. szám

A­nton Landsteiner rendőrta­nácsos röviddel este hét után érkezett a helyszínre. Berohant az előcsarnokba, de már senki nem jött le a lépcsőn. Meg­nyugodott. Kiballagott az össze­verődött tömeg elé, s elmondta azóta oly sokszor idézett monda­tát: „Alles gerettet!” (Magyarul: „Minden meg van mentve!”) Pe­dig a nyugalmat sugárzó „szózat” pillanatában már több száz ember elszenesedett hullája hevert a bé­csi Ringtheater nézőterén, folyo­sóin. Mindez több mint 100 esztendő­vel ezelőtt, 1881. december 8-án este játszódott le: az Osztrák— Magyar Monarchia legtragikusabb színháztüzének kitörésekor, össze­sen 378 ember vesztette életét, több száz volt a sebesül­tek száma — a Ringtheater pusztulása tehát egyben a színházi történet egyik legsúlyosabb katasztrófája. Ma nemcsak azért érdemes visszapör­getni az események filmjét, mert a monarchia bürokratikus állam­­gépezetének működését vetíti elénk, hanem azért is, mert szá­mos, ma is használt biztonság­technikai berendezés a Ring­­theater-tűz után terjedt el. A színházat 1874-ben építették. Neve — Komische Oper — is ar­ra utalt, hogy elsősorban zenés da­rabokat kívántak bemutatni. Emil Förster tervező nagy nézőteret alakított ki, hiszen a zenés műfaj ebben az időben különösen ked­velt volt. Kis terület állt rendel­kezésre, ezért ..magas színházat emelt, hatemeletest. A székeken és a kakasülőn 1700 embert tud­tak elhelyezni. (Förster legismer­tebb alkotása volt a Ringtheater. Később részt vett a Hofburg át­alakításában, és a Belvedere res­taurálásában. A Ringtheater he­lyén ma a szövetségi rendőrség központi épülete található a Schot­tenring 7. szám allatt.) Már a színház megnyitása utá­ni kilencedik napon kiderült, hogy a tervező nem fordított kellő gon­dot a tűz elleni védelemre. Mint az akkori „Fremdblatt” beszá­molt róla, Lortziong „A cár és az ács” című művének bemutatá­sa közben a közönség erős füst­szagot érzett. Swoboda igazgató állt ki a függöny elé, s megnyug­tatott mindenkit: „Nem kell tűz­től tartani.” (Mint kiderült, az egyik öltöző gyulladt meg, de a lángokat hamar megfékezték.) A „Komische Oper” nem vál­totta be a hozzá fűzött reménye­ket, rövid időre bezárta kapuit, majd 1881-ben Franz Jauner ült igazgatói székébe. Ekkor már Ringtheaternek nevezték, profilja is átalakult: egyre több prózai darabot játszott. Egyben azonban nem történt változás: a bizton­sági rendszer­­ korszerűtlen ma­radt.­­1881. március 28-án leégett a Nizzai Operaház, a lángok köz­zött 92-en lelték halálukat. Az esetet Bécsben is megvitatták. Áp­rilisban arra kötelezték a színhá­zakat, hogy világítsák ki — olaj­lámpával — a vészkijáratokat és kifelé nyílókká alakítsák az ajtó­kat.­ Jauner tisztában volt azzal, hogy korszerűtlen épületet örökölt, hi­szen a Bécsi Udvari Opera igaz­gatójaként megismerkedhetett a nézőteret a színpadtól elválasztó vastag, tűzálló falak, a tűzbiztos folyosók és járatok fontosságáról. A Ringtheater nem rendelkezett ilyenekkel. Sőt, röviddel a meg­nyitás után befalazták a harma­dik és a negyedik emeletre köz­vetlenül az utcáról vezető lépcső­házat is. Akkor úgy gondolták, hogy szükségtelen: a nézőknek meg akarták adni azt az élményt, hogy a főlépcsőn, vagy legalább annak közelében menjenek páho­lyuk felé. (Ez a döntés végzetes­nek bizonyult, mert a tűz kitöré­se után az emberek halálra tapos­ták egymást a szűk folyosókon, lépcsőházakban.) 1881. december 8-án Offenbach párizsi sikerét, a „Hoffmann me­séit” játszották. Már csaknem meg­telt a nézőtér, amikor háromne­gyed hétkor August Breithofer meg akarta gyújtani a színpadot megvilágító gázfáklyát. Első pró­bálkozása sikertelen maradt. Kis­vártatva újból gyufát tartott a kimenet fölé — ám ekkorra a színpad egy része gázzal telítő­dött és berobbant. (Nem ez volt az első eset, hogy a színpad gáz­világítása súlyos balesetet oko­zott: 1870-ben például előadás közben fogott tüzet Klevin Anna táncosnő ruhája a Bécsi Udvari Operában — a 15 éves lány éle­tét vesztette. A XIX. században 40 színész szenvedett égési sérü­léseket mert ruhájuk meggyul­ladt. Pedig Bécsben 1855-től imp­regnálták az öltözékeket, csökkent a balesetek száma.­ A színház vezetői és a város közrendjével megbízott tanácsos súlyos mulasztást követett el, hogy a Ringtheaterben aznap nem tar­tózkodott tűzoltó és rendőr. A tra­gédia akkor következett be, ami­kor a zűrzavarban valaki kinyi­totta a színpad utcai ajtaját: a beáramló friss levegő a függönyön át a nézőtérre fújta a hatalmas láng­oszlopot. Pánik tört ki, amit csak súlyos­bított, hogy hirtelen sötétség bo­rult a színházra: valaki — félve a további robbanástól — kikap­csolta a gázvilágítást.­ Ez abban a helyzetben katasztrofális hatású volt, hiszen az ajtókon nem égett a kijáratot jelző olajszükségfény. A folyosókon összezsúfolódott em­berek kétségbeesetten törtek elő­re, de nem tudták, hová mennek. Ráadásul a vészkijáratok egy ré­sze zárva volt. Borzalmas jelene­tek játszódtak le: a földszinten és az első két emeleten tartózkodók viszonylag gyorsan kirohantak az épületből — a magasabban levők viszont bent rekedtek. (Ez volt az oka annak, hogy Landsteiner tanácsos alig 20 perccel a tűz ki­törése után már egyetlen lelket sem látott lejönni a főlépcsőn.) Johann Schuster, a bécsi rend­őrség tűzőre is rosszul ítélte meg a helyzetet: a színházaiknál gya­kori tetőtűzre gondolt. Így csu­pán egy tömlős- és két tartály­­kocsi érkezett a helyszínre. Az épület teljesen leégett, a nézőtérre rászakadt a kupola is. A mentő­­osztagok még másnap reggel is túlélők után kutattak az üszkös romok között... A NEUE ILLUSTRIERTE ZEITUNG KORABELI RAJZA A TRAGÉDIÁRÓL A nézőtérre rászakadt a kupola is Két neve is van a tengernek, amelynek két, sok ezer korallzátonyból és homokpadból álló szigetcsoportja fölött, ki tudja hányadszor már, heves és hangos vita dúl Egy hongkongi lap, a South China Morning Post számol be arról, hogy Vietnam részben egy folyóiratcikkben, részben egy a tényeket és bizonyítékokat össze­foglalva felsoroló Fehér Könyvben közli, hogy a Dél-Kínai- vagy másként Maláj-tengerben levő Paracel-, illetve Spratly-szigetcsoport, Viet­nam elidegeníthetetlen része, tulajdona. Az előbbi, a Paracel-szigetcsoport a vietnami Hué városától keletre háromszáz-ötszáz kilo­méternyire, a második, a Spratly-szigetcsoport a vietnami Din­h-foktól kelet—délkeletre öt­­száz-nyolcszáz kilométerre van — egymástól nem messzire fekvő apró, többségében lakatlan szigetecskék ezrei ezek. A vietnami szigetcsoportokra két másik or­szág is igényt tart. A Kínai Népköztársaság 1960 és 1965 között még új nevet is adott a két szigetcsoportnak; a Paracel-szigetek kínai neve Hszisatao, a Spratly-szigeteké Nansatao lett. A Spratly-szigetcsoport legkeletibb néhány kis szigetét (korallzátonyát)­ a közeli, mintegy négy­száz kilométerre levő Fülöp-szigetek nyilvání­totta saját felségterületének. Egyébként egyes nagyobb, néhány épülettel büszkélkedő szigete­ken már a vietnami háború utolsó évei óta vannak vietnami őrségek, kis katonai csoport V_­____________________________________ -----------EMLÉKEZTETŐ A­ tok, és akad olyan sziget is, amelyen néhány éve kínai tengerészek élnek, igaz, a nagyon távoli Kínai Népköztársaságtól elvágva. A Fü­löp-szigetek által saját területnek nyilvánított szigetek egyikén-másikán szintén van őrség. „A vietnami nyilatkozatok, a folyóiratcikk és a Fehér Könyv választ jelentenek arra a kínai álláspontra, hogy a szigetek kínai területnek tekintendőek ... Jelen pillanatban mind Viet­nam, mind Kína a szigetek és szigetecskék egy­­egy részét tartja csak megszállva, a Fülöp­­szigetek a Spratly-szigetek keleti tagjaiba ka­paszkodik. Jelen körülmények között a status quo megváltoztatásának kevés a valószínűsége, hacsak a szóban forgó országok a szigetekért nem akarnának háborúzni, de az igénybejelen­tés és -fenntartás a jövőben folytatódni fog” — írja a hongkongi lap, megállapítva, hogy a Kínai Népköztársaságban közölték: azt terve­zik, hogy felhívják a nagy nemzetközi cégeket, jelentkezzenek a kontinentális talapzat, vala­mint „egyes szigetek” ásványi kincseinek ki­aknázására, egy hamarosan meghirdetendő ver­senytárgyalás keretében. A South China Mor­ning Post megjegyzése: „A szigeteket ellenőr­zése alatt tartó ország nemcsak a kelet-ázsiai partvidékre vezető tengeri utakat tarthatja kéz­ben, de ölébe hullik a szigetek és a kontinen­tális talapzat gazdag ásványkincse is, minde­nekelőtt az olaj.” Történelem Színháztűz Mire való a vasfüggöny? A tragédia közvetlenül is kiha­tott a bécsiek életére: Jaromir von Mundy már december 9-én megszervezte a „Bécsi önkéntes Mentőtársaságot”, amely az idők folyamán az egyik legjobban mű­ködő európai mentőbázissá alakult. Ezt bizonyította a második világ­háború napjaiban is. Fontos volt az is, hogy a tűz után átszervezték a tűzoltóságot. Addig ugyanis a város építészeti hivatalának volt alárendelve, s ez csökkentette mozgékonyságát, gyors bevethetőségét. 1884-ben — a Stadttheater kevésbé súlyos tü­ze után — „biztonsági ügyeletet” szerveztek, a speciális osztagok élére pedig jól képzett tűzoltókat állítottak. A tragédia természetesen kiha­tott a színháztechnika fejlődésére is. Előtérbe kerültek a biztonsági berendezések: vastagabb falakat, tűzbiztos folyosókat építettek. Minden színház elengedhetetlen kellékévé vált a vasfüggöny: azért tartották az előadás kezdetéig le­húzva, hogy a színpadon esetleg keletkező tűz ne terjedjen át a nézőtérre. (Bécsben Asphaleia néven modern színházak tervezé­sét vállaló társaság alakult, amely a halléi Stadttheater, a bécsi Rai­mundtheater és a budapesti Ope­raház építéséhez is segítséget nyújtott.) 1882. április 24-én bírósági tár­gyalás kezdődött: a vádlottak kö­zött ült Julius Ritter von Newald bécsi polgármester, Franz Jauner színházigazgató és Anton Land­steiner rendőrtanácsos is. Két szín­padi munkáson kívül a promi­nens személyiségek közül azon­ban csak Jaunert ítélték el a négyhónapos szabadságvesztésre.

Next