Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-14 / 7. szám
Anton Landsteiner rendőrtanácsos röviddel este hét után érkezett a helyszínre. Berohant az előcsarnokba, de már senki nem jött le a lépcsőn. Megnyugodott. Kiballagott az összeverődött tömeg elé, s elmondta azóta oly sokszor idézett mondatát: „Alles gerettet!” (Magyarul: „Minden meg van mentve!”) Pedig a nyugalmat sugárzó „szózat” pillanatában már több száz ember elszenesedett hullája hevert a bécsi Ringtheater nézőterén, folyosóin. Mindez több mint 100 esztendővel ezelőtt, 1881. december 8-án este játszódott le: az Osztrák— Magyar Monarchia legtragikusabb színháztüzének kitörésekor, összesen 378 ember vesztette életét, több száz volt a sebesültek száma — a Ringtheater pusztulása tehát egyben a színházi történet egyik legsúlyosabb katasztrófája. Ma nemcsak azért érdemes visszapörgetni az események filmjét, mert a monarchia bürokratikus államgépezetének működését vetíti elénk, hanem azért is, mert számos, ma is használt biztonságtechnikai berendezés a Ringtheater-tűz után terjedt el. A színházat 1874-ben építették. Neve — Komische Oper — is arra utalt, hogy elsősorban zenés darabokat kívántak bemutatni. Emil Förster tervező nagy nézőteret alakított ki, hiszen a zenés műfaj ebben az időben különösen kedvelt volt. Kis terület állt rendelkezésre, ezért ..magas színházat emelt, hatemeletest. A székeken és a kakasülőn 1700 embert tudtak elhelyezni. (Förster legismertebb alkotása volt a Ringtheater. Később részt vett a Hofburg átalakításában, és a Belvedere restaurálásában. A Ringtheater helyén ma a szövetségi rendőrség központi épülete található a Schottenring 7. szám allatt.) Már a színház megnyitása utáni kilencedik napon kiderült, hogy a tervező nem fordított kellő gondot a tűz elleni védelemre. Mint az akkori „Fremdblatt” beszámolt róla, Lortziong „A cár és az ács” című művének bemutatása közben a közönség erős füstszagot érzett. Swoboda igazgató állt ki a függöny elé, s megnyugtatott mindenkit: „Nem kell tűztől tartani.” (Mint kiderült, az egyik öltöző gyulladt meg, de a lángokat hamar megfékezték.) A „Komische Oper” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, rövid időre bezárta kapuit, majd 1881-ben Franz Jauner ült igazgatói székébe. Ekkor már Ringtheaternek nevezték, profilja is átalakult: egyre több prózai darabot játszott. Egyben azonban nem történt változás: a biztonsági rendszer korszerűtlen maradt.1881. március 28-án leégett a Nizzai Operaház, a lángok közzött 92-en lelték halálukat. Az esetet Bécsben is megvitatták. Áprilisban arra kötelezték a színházakat, hogy világítsák ki — olajlámpával — a vészkijáratokat és kifelé nyílókká alakítsák az ajtókat. Jauner tisztában volt azzal, hogy korszerűtlen épületet örökölt, hiszen a Bécsi Udvari Opera igazgatójaként megismerkedhetett a nézőteret a színpadtól elválasztó vastag, tűzálló falak, a tűzbiztos folyosók és járatok fontosságáról. A Ringtheater nem rendelkezett ilyenekkel. Sőt, röviddel a megnyitás után befalazták a harmadik és a negyedik emeletre közvetlenül az utcáról vezető lépcsőházat is. Akkor úgy gondolták, hogy szükségtelen: a nézőknek meg akarták adni azt az élményt, hogy a főlépcsőn, vagy legalább annak közelében menjenek páholyuk felé. (Ez a döntés végzetesnek bizonyult, mert a tűz kitörése után az emberek halálra taposták egymást a szűk folyosókon, lépcsőházakban.) 1881. december 8-án Offenbach párizsi sikerét, a „Hoffmann meséit” játszották. Már csaknem megtelt a nézőtér, amikor háromnegyed hétkor August Breithofer meg akarta gyújtani a színpadot megvilágító gázfáklyát. Első próbálkozása sikertelen maradt. Kisvártatva újból gyufát tartott a kimenet fölé — ám ekkorra a színpad egy része gázzal telítődött és berobbant. (Nem ez volt az első eset, hogy a színpad gázvilágítása súlyos balesetet okozott: 1870-ben például előadás közben fogott tüzet Klevin Anna táncosnő ruhája a Bécsi Udvari Operában — a 15 éves lány életét vesztette. A XIX. században 40 színész szenvedett égési sérüléseket mert ruhájuk meggyulladt. Pedig Bécsben 1855-től impregnálták az öltözékeket, csökkent a balesetek száma. A színház vezetői és a város közrendjével megbízott tanácsos súlyos mulasztást követett el, hogy a Ringtheaterben aznap nem tartózkodott tűzoltó és rendőr. A tragédia akkor következett be, amikor a zűrzavarban valaki kinyitotta a színpad utcai ajtaját: a beáramló friss levegő a függönyön át a nézőtérre fújta a hatalmas lángoszlopot. Pánik tört ki, amit csak súlyosbított, hogy hirtelen sötétség borult a színházra: valaki — félve a további robbanástól — kikapcsolta a gázvilágítást. Ez abban a helyzetben katasztrofális hatású volt, hiszen az ajtókon nem égett a kijáratot jelző olajszükségfény. A folyosókon összezsúfolódott emberek kétségbeesetten törtek előre, de nem tudták, hová mennek. Ráadásul a vészkijáratok egy része zárva volt. Borzalmas jelenetek játszódtak le: a földszinten és az első két emeleten tartózkodók viszonylag gyorsan kirohantak az épületből — a magasabban levők viszont bent rekedtek. (Ez volt az oka annak, hogy Landsteiner tanácsos alig 20 perccel a tűz kitörése után már egyetlen lelket sem látott lejönni a főlépcsőn.) Johann Schuster, a bécsi rendőrség tűzőre is rosszul ítélte meg a helyzetet: a színházaiknál gyakori tetőtűzre gondolt. Így csupán egy tömlős- és két tartálykocsi érkezett a helyszínre. Az épület teljesen leégett, a nézőtérre rászakadt a kupola is. A mentőosztagok még másnap reggel is túlélők után kutattak az üszkös romok között... A NEUE ILLUSTRIERTE ZEITUNG KORABELI RAJZA A TRAGÉDIÁRÓL A nézőtérre rászakadt a kupola is Két neve is van a tengernek, amelynek két, sok ezer korallzátonyból és homokpadból álló szigetcsoportja fölött, ki tudja hányadszor már, heves és hangos vita dúl Egy hongkongi lap, a South China Morning Post számol be arról, hogy Vietnam részben egy folyóiratcikkben, részben egy a tényeket és bizonyítékokat összefoglalva felsoroló Fehér Könyvben közli, hogy a Dél-Kínai- vagy másként Maláj-tengerben levő Paracel-, illetve Spratly-szigetcsoport, Vietnam elidegeníthetetlen része, tulajdona. Az előbbi, a Paracel-szigetcsoport a vietnami Hué városától keletre háromszáz-ötszáz kilométernyire, a második, a Spratly-szigetcsoport a vietnami Dinh-foktól kelet—délkeletre ötszáz-nyolcszáz kilométerre van — egymástól nem messzire fekvő apró, többségében lakatlan szigetecskék ezrei ezek. A vietnami szigetcsoportokra két másik ország is igényt tart. A Kínai Népköztársaság 1960 és 1965 között még új nevet is adott a két szigetcsoportnak; a Paracel-szigetek kínai neve Hszisatao, a Spratly-szigeteké Nansatao lett. A Spratly-szigetcsoport legkeletibb néhány kis szigetét (korallzátonyát) a közeli, mintegy négyszáz kilométerre levő Fülöp-szigetek nyilvánította saját felségterületének. Egyébként egyes nagyobb, néhány épülettel büszkélkedő szigeteken már a vietnami háború utolsó évei óta vannak vietnami őrségek, kis katonai csoport V_____________________________________ -----------EMLÉKEZTETŐ A tok, és akad olyan sziget is, amelyen néhány éve kínai tengerészek élnek, igaz, a nagyon távoli Kínai Népköztársaságtól elvágva. A Fülöp-szigetek által saját területnek nyilvánított szigetek egyikén-másikán szintén van őrség. „A vietnami nyilatkozatok, a folyóiratcikk és a Fehér Könyv választ jelentenek arra a kínai álláspontra, hogy a szigetek kínai területnek tekintendőek ... Jelen pillanatban mind Vietnam, mind Kína a szigetek és szigetecskék egyegy részét tartja csak megszállva, a Fülöpszigetek a Spratly-szigetek keleti tagjaiba kapaszkodik. Jelen körülmények között a status quo megváltoztatásának kevés a valószínűsége, hacsak a szóban forgó országok a szigetekért nem akarnának háborúzni, de az igénybejelentés és -fenntartás a jövőben folytatódni fog” — írja a hongkongi lap, megállapítva, hogy a Kínai Népköztársaságban közölték: azt tervezik, hogy felhívják a nagy nemzetközi cégeket, jelentkezzenek a kontinentális talapzat, valamint „egyes szigetek” ásványi kincseinek kiaknázására, egy hamarosan meghirdetendő versenytárgyalás keretében. A South China Morning Post megjegyzése: „A szigeteket ellenőrzése alatt tartó ország nemcsak a kelet-ázsiai partvidékre vezető tengeri utakat tarthatja kézben, de ölébe hullik a szigetek és a kontinentális talapzat gazdag ásványkincse is, mindenekelőtt az olaj.” Történelem Színháztűz Mire való a vasfüggöny? A tragédia közvetlenül is kihatott a bécsiek életére: Jaromir von Mundy már december 9-én megszervezte a „Bécsi önkéntes Mentőtársaságot”, amely az idők folyamán az egyik legjobban működő európai mentőbázissá alakult. Ezt bizonyította a második világháború napjaiban is. Fontos volt az is, hogy a tűz után átszervezték a tűzoltóságot. Addig ugyanis a város építészeti hivatalának volt alárendelve, s ez csökkentette mozgékonyságát, gyors bevethetőségét. 1884-ben — a Stadttheater kevésbé súlyos tüze után — „biztonsági ügyeletet” szerveztek, a speciális osztagok élére pedig jól képzett tűzoltókat állítottak. A tragédia természetesen kihatott a színháztechnika fejlődésére is. Előtérbe kerültek a biztonsági berendezések: vastagabb falakat, tűzbiztos folyosókat építettek. Minden színház elengedhetetlen kellékévé vált a vasfüggöny: azért tartották az előadás kezdetéig lehúzva, hogy a színpadon esetleg keletkező tűz ne terjedjen át a nézőtérre. (Bécsben Asphaleia néven modern színházak tervezését vállaló társaság alakult, amely a halléi Stadttheater, a bécsi Raimundtheater és a budapesti Operaház építéséhez is segítséget nyújtott.) 1882. április 24-én bírósági tárgyalás kezdődött: a vádlottak között ült Julius Ritter von Newald bécsi polgármester, Franz Jauner színházigazgató és Anton Landsteiner rendőrtanácsos is. Két színpadi munkáson kívül a prominens személyiségek közül azonban csak Jaunert ítélték el a négyhónapos szabadságvesztésre.